Apokalipszis most? – Hobo Pilinszky című albumáról
Hobo hallgathatatlanná vagy halhatatlanná tette Pilinszky verseit? Hogyan néz ki egy tébolyult apokalipszis? Egyáltalán: mi köze van a versnek a zenéhez? – Válaszok Boldog Zoltán írásában.
Apokalipszis most?
– Hobo Pilinszky című albumáról
Hobo könnyűzenei pályája kezdetétől vonzódik a költészethez, koncertjei is gyakran szavalásba csapnak át, és korai albumain ugyanúgy érezhető a világirodalom, mint a magyar versek iránti vonzódás. Diszkográfiája a válogatásokból álló albumokat is beleszámítva 40 felett jár, de ez a mennyiségi adat még nem érzékelteti azt, hogy A vadászat néhány darabja kultikus alkotássá emelkedett, csakúgy, mint a középiskolában is egyre gyakrabban használt József Attila- és Faludy-albumok (Magyarország messzire van, A hetedik, Tudod, hogy nincs bocsánat, illetve Ballada a senki fiáról). De nem mutatja azt a népszerűségvesztést sem, amely Hobónak a költészet magas mércéjéhez igazodó elképzelései és a közéletet érintő dalai (l. a Circus Hungaricust) miatt bejósolható volt.
Éppen ezért, mind saját, mind pedig a líra manapság sokat hangoztatott mélyrepülése miatt lenne szükség arra, hogy legalább olyan értő módon szelídítse könnyűzeneileg hallgathatóvá Pilinszky János verseit, mint ahogy a korábban említett magyar költők esetében tette. Hiszen könnyűzenét még mindig többen hallgatnak Magyarországon, mint ahányan verset olvasnak, így nagy munkát vállal magára az, aki gitárt ad az ikonnak mondható modern lángoszlopok kezébe. A Hangzó Helikon sorozat pedig erre vállalkozik. Hol már lezárt életművekhez találja meg a megfelelő előadót, mint Nagy László verseihez a Sebő Együttest, Petőfihez Ferenczy Györgyöt, vagy Arany Jánoshoz a Kalákát, hol pedig egy asztalhoz ülteti Lackfi Jánost és Lovasi Andrást, hogy együtt bizonyítsák: a kortárs lírának helye van a rádióban, egy házibuliban, egy mp3-lejátszóban, azaz a mindennapi életben. Az előadók megzenésítve olykor látszólag csak hallgathatóvá teszik a papíron meglapuló nemzeti kincs egy részét, máskor pedig csavarnak egyet rajta, aktualizálva, saját képükre formálva a dallá váló verset (pl. Ferenczy György Petőfi-adaptációjában erre épít).
Nagyrészt ezt kísérli meg Hobo is Pilinszky verseivel, de a megzenésített szövegekhez sem a ritmust, sem a hangnemet nem találja. A ritmus ugyanis nem kínálja magát tálcán, mint a gyakran következetes ütemhangsúlyokkal kidolgozott József Attila- vagy Faludy-verseknél. A Pilinszky-sorok zaklatottsága megzavarja a rockzenészt, aki megszokott érces hangjával nehézkesen lődörög a szövegek hangulatát gyakran tudomásul sem vevő hangszeralapok után. Sokszor pedig azt vehetjük észre, hogy éppen ott harsányak az egyes futamok, ahol visszafogottságra lenne szükség. Ez hallható az Apokrif három részben közölt feldolgozásában, ahol az énekes már-már repesve, a megbomlott elme vidám természetességével dalolja, hogy „elhagyatnak akkor mindenek”. Kicsit jazzes, kicsit szelíd, éppen ezért különleges apokalipszis, egy kis szaxofonszólóval a végén. Illetve a közepén, hiszen a második etap két számmal később töretlen optimizmussal folytatja: „virradván a számkivettetésben”. Olyan jókedvűen kérdez, hogy az embernek rögtön kedve támad a végítélethez, kezdi vágyni a kutyaólak csöndjét, a mélyvilági kínt, ám amikor mindehhez már hozzászokna, ott áll előtte a popszám-hosszúságúra szétdarabolt Apokrif befejező része. Hangulatilag mégis ez a legtalálóbb, zeneileg megfelelő tónust kölcsönöz a témának, egy-két ritmusváltást kísérelve meg, gitárra cserélve a szaxofont. A harsányságot pedig felváltja a viszonylagos összhang.
Hobo ugyanis, néhány kivételtől eltekintve, az egész albumban képtelen párbeszédbe kerülni Verebes Ernő zenéjével, sőt, néha azt a benyomást kelti, hogy a ritmus után rohanó dörmögésben meg-megbotlik az értelem bármilyen lehetőségét tükröző, hangnem nélküli prozódia. Ez pedig nem azt jelenti, hogy Hobo nem találja a hangot, hanem azt, hogy inkább zenére szaval, néha-néha kudarcba fulladó éneklési szándékkal. Elbizonytalanít a versek zeneiségét illetően, mert feldolgozásuk során maga is képtelen dönteni sorsukról. Így hangzásban aláássa annak a tisztaságnak a lehetőségét, amelyet a Pilinszky-költemények önmagukban képviselnek, és amelyet olykor a hangszerek is képesek lennének visszaadni. Hiszen a Téli ég alatt zongoraalapja önmagában megállná a helyét, ahogy az Impromtuban is tette, de a versek új műalkotássá formálását Hobo ingadozása mellett éppen a szöveg erőltetett és botladozó jelenléte akadályozza meg.
Ez alól a Harmadnapon és a Négysoros egyveleggé alakított feldolgozása jelenthet kivételt, ahol szöveg, ének és zene párbeszéde nem csak egy véletlen alakította találkozás a keverőpulton. Amikor viszont Hobo a kíséret nélküli szavalás mellett dönt, újra felemelkedik a József Attila-album szintjére. A Passió, a Nincs több, a Két szonett visszaadhatja a hitet, hogy Hobo mégiscsak érzi a magyar mondatok ritmusát, és még mindig tud olyan hatást kölcsönözni a szavaknak, melyek nem érnek fel a Pilinszky-versekkel szembeni becsületsértéssel.
A Hangzó Helikon legújabb kiadványában két ellentétes kísérletet kívánt összeegyeztetni, melyek a legtöbb esetben elidegenítik a hallgatótól Pilinszky-költészetét. A vállalkozás, melynek egyik célja a költészet népszerűsítése és a feldolgozott versek újraértelmezése, csorbát szenved Hobo és Verebes Ernő közös próbálkozásával. A hanganyag csak azoknak ajánlható jó szívvel, akik nem most ismerkednek Pilinszky János költészetével, hanem saját korábbi versélményüket vethetik össze az albumon hallható számokkal.
Hobo - Pilinszky. Verebes Ernő dalaival. Hangzó Helikon, 2010
Boldog Zoltán
Kapcsolódó anyag:
