Jancsó Miklós kilencvenéves lesz az idén. A kétszeres Kossuth-díjas filmrendező nem tervez új filmet, azt mondja, arra, amit ő csinálna, ma már szinte lehetetlen pénzt szerezni, az álmodozáshoz pedig túl öregnek tartja magát. Pályája mozzanatairól, a filmezés rejtelmeiről és jövőjéről az MTI-Pressnek beszélt.

A képzelgéshez már túl vén vagyok –

Kiragadott pillanatok egy filmrendező életéből

   – Úgy tudni, műtétre készül. Nagy a baj?

   – Nem igazán műtétről van szó, hanem egy beavatkozásról, amelyen át kell esnem bizonyos időközönként. Rákom van, sajnos. De ezt a témát hagyjuk.

   – Rendben. Beszéljünk a filmekről. Van olyan történet, amely mostanában foglalkoztatja?

   – Téma mindig akad. Úgyhogy nem is ez a probléma, hanem az, hogy a filmezés drága mesterség. Nehéz elfogadni, de muszáj: nagyon kicsi országban élünk, egy kicsi nyelvterületnek dolgozunk, ezért szponzor nélkül nem lehet filmet készíteni. És a szponzor eddig mindig a magyar állam volt. Ennek a gyökerei a Horthy-korszakig nyúlnak vissza, amikor Magyarországon készült a legtöbb film Kelet-Európában, mi láttuk el filmekkel a környező országokat. De mára a filmezés nagyon drága lett, és értelmetlen az Egyesült Államokkal versenyezni. Ami nálunk hatalmas pénznek számít, a tengertúlon nevetséges összegnek. A 90-es évek elején, amikor két évet Amerikában töltöttem a Boston melletti Cambridge-ben, összeismerkedtem egy férfival, aki érdeklődött a filmjeim iránt. Nem akarta elhinni, hogy nálunk 4000-500 ezer dollárból készül el egy film. Nevetett, és azt mondta, hogy akkor a következőt ő fizeti.

   – Az ember azt gondolná, hogy ha valaki, akkor ön az, aki tud külföldi befektetőt találni a filmjeihez.

   – Azért ez nem olyan egyszerű. A producerek és a közönség nem szereti az olyan típusú filmeket, amilyeneket én vagy Tarr Béla csinál. Ezért nagyon nehéz pénzt találni. Mondok egy példát: a 1990-es évek elején elképzeltünk egy vígjátékszerű valamit, aminek Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten volt a címe. Arra gondoltunk, legyen Marcello Mastroianni a főszereplő. Haverok voltunk, elvállalta volna, de aztán kiderült, halálos beteg, és már nem lehetett tenni semmit. Nem sokkal később egy berlini "koldustalálkozón", tudja, ahol filmesek találkoztak a pénzemberekkel, egy amerikai producernek megtetszett a forgatókönyv. Közölte, neki tetszik, de elküldi a barátainak is, ha van időm, várjam meg a választ. Két nap múlva találkoztunk. Azt mondta, hogy Jancsó úr, ha magának ez lenne az első vagy a második filmje, akkor rögtön kapna tízmillió dollárt, de sajnos magáról mindenki tudja, hogy milyen filmet fog csinálni.

   – Nem is kaptak semmit?

   – Nem kaptunk rá pénzt, pedig Vittorio Gassman elvállalta a főszerepet. Ráadásul úgy, hogy a két fia is játszott volna a filmben. A producerek mégsem láttak fantáziát benne. A film arról szólt, hogy 2000-ben az Öreg leküldi Szent Pétert a földre, ide Budapestre. Szent Péter pedig beleszeret egy kiscsajba, amitől megfiatalodik.

   – Végül 1999-ben mégis forgatott egy ilyen című filmet. A Kapa-Pepe sorozat első darabját.

   – Igen, amire két nézőm – hívem – adott pénzt. Scherer Pétert és Mucsi Zoltánt korábban a Bárkában láttam, és nagyon tetszettek.

   – A Kapa-Pepe-sorozat lezárult az Oda az igazsággal?

   – Ennyi volt. A Kapa-Pepe filmeket a végén már mindenki utálta, ráadásul öreg vagyok már, és egy forgatás komoly fizikai megterhelést is jelent. Az Oda az igazság forgatásán segített a technika, nem nekem kellett kint futkosni, én egy sátorban ültem, az eseményeket pedig a képernyőn követtem. Márton István, a rendezőtársam, akivel már vagy harminc éve dolgozunk együtt, tartotta kézben a kinti eseményeket. Régebben ez nem így ment, sőt csak az operatőr látta a képet. Ezért aztán mindig nagyon izgalmas volt a muszter megérkezése.

   – Az Oda az igazság magyar utalásaival mit kezdtek a kritikusok a külföldi fesztiválokon?

   – Nem értették. De őszintén szólva, ez annyira nem is számít. Már nem érdekel különösebben, mit írnak a filmjeimről a kritikusok. Sokan mondják, hogy a vén marha, minek csinál még filmet  Sőt nemcsak mondják, le is írják. Ennyi.

   – Tegyük fel, hogy nem kell a pénzszerzéssel foglalkoznia. Mibe fogna?

   – Vén vagyok már ahhoz, hogy képzelegjek. A gyerekek szoktak arról fantáziálni, hogy mi lenne, ha a filmrendezők lennének. Film az, ami elkészült. Ha adna valaki pár millkót, persze nekiállnék. De nem csinálnék akkor sem szerelmi történetet.

   – A kormány teljesen átszabja a magyar filmfinanszírozást. Ön hogy látja, merre kellene elindulni?

   – Nem lehet tudni semmit, csak azt, hogy a filmgyártás teljesen át fog alakulni. Egy fontos szempontot azonban érdemes lenne figyelembe venni: nem szabad a magyar művészfilmeket elhanyagolni, a hazai filmgyártást teljesen a tömegigényeknek alárendelni. Az más kérdés, hogy Tarr Béla és a hasonló zsenik filmjeit kevesen nézik. A művészetben ez így megy, a kortárs festőket ugyanúgy kevesen nézik, mint a művészfilmeket. Azt azért lehet sejteni, hogy a kormány a tömegek szórakoztatása felé fog elmozdulni. Ahogy a stadionépítés a tömegsportokra helyeződő hangsúlyokra utal, úgy érezhető, hogy a kormánybiztos kinevezése is a tömegfilmeknek fog kedvezni. De mondom:  Magyarország nem tud versenyezni Amerikával, Tarantinót, Jackie Chant nem lehet túlszárnyalni, mert annyi pénz itt sosem lesz.    

(Mézes Gergely/MTI-Press)

 Kép: fenteslent.blog.hu