...az éjjel ezt próbáltam, darab
jelenetét, jelenetdarabot, széttártam
kezem az ajtófélfa (kapufélfa) felé,
„Bocs, isten veletek, én hittem
a legkevésbé….” Jó, a szöveg még
nincs meg, de hogy kezem széttárom,
az megy, egyéb témakörökben.

 

 

 

TANDORI DEZSŐ

UTÓPONT – ELŐPONT VERSEK (1)

(1961-2011)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Motyó

Utópont, előpont?
Közte-se nézőpont!

Csak mottó, bármi szó?
Korsó-kő, kotyogó?

Mi rejt, ami felejt?
Hol maga, ha elejt?

Igaz-e, hogy az évek
rendre-egymásba ívek?

És évelőek-e?
--- Végzet növényzete.

Örök kezdetleges!
Honnét és hova lesz?

Ha rákérdezhető?
Ha csak nem is elő?

Ha csak nem is hova?
Van középpont-soha?

Vagy csak láp, tocsogó,
csak láb, lép, csoszogó,

vízen vagy szárazon,,
ne úszd meg szárazon!

 

 

Most nem az, hogy …

… szeretteimmel minden olyan nagyon rend-
ben volna (hol van az így!), de tartozom
nekik, meg az összetartozással is
összetartozom, ártózva-már-tétovázódva
is. Nincs az, hogy hirtelen csak úgy
innen el, hipp-hopp. Mi lesz medvéimmel?
Stb. Akiket minden nap megsímogatok,
akiktől remélem, ne legyen hipp-hopp,
érjek haza épségben etc.  Hanem akkor
most nem az, hogy mind ez, ez mind
van, de hirtelen (érzem-e majd?) semmi
sincs, az éjjel ezt próbáltam, darab
jelenetét, jelenetdarabot, széttártam
kezem az ajtófélfa (kapufélfa) felé,
„Bocs, isten veletek, én hittem
a legkevésbé….” Jó, a szöveg még
nincs meg, de hogy kezem széttárom,
az megy, egyéb témakörökben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Lassan semmit….”

- de pillanat, el is mondom.  Vagy is, hogy
(remekül alszom, ily-oly segítséggel, de)
arra ébredtem (és remek, ha másik növényi
szer is elviselhetővé teszi dülmirigyem mű-
ködését), ki kell ugranom, ám ez az ugrás
nem olyan egyszerű. Tántorogva járok (szesznek
ehhez semmi köze), kapaszkodom a lakásterep-
tárgyakba stb., el ne zuhanjak. (Ilyenkor
lenne jó, ha jeges járdaszélre kéne lezöttyennem
buszlépcsőről, és ha a legalacsonyabbról is!) Na,
mindegy, megyek, hát eszembe jut valami. Éji
naplómba (kutyánk mellett az előtérben) fel-
jegyzem a félsötétben, tompa grafittal:
„A fixált bizonytalant kerestem, nem a kétes
eszközökkel kifejtett bizonyosságot.” Ehhez
kellett hetvenkét év. Mármost, hogy járásom
elhagy, boka-  és  lábfejközépcsontszerkezetem
kontrollálhatatlan meg-megrogy (így menjek át
egy úttesten!), járásom, hogy tényleg elhagy, pró-
bálom magyarázni, nem segít, hogy rugozóm, lábam
„felteszem” inkább…  mi „inkább”, mi ez? Ez
ilyen: mintha az iméntiek így íródnának: „A ki-
kászáltat iszonyodtam, keservit, nem a kettőt
közökkel fejtegetett, bizonytalan okságot.”
Fejtett bab,  kiáltanám* még, és elzuhanva alig
tudnék megkapaszkodni, könyvespolcot, létrát lerántva.
Bokám egy  kallei doszkóp…

 

 

Ahogy a régiek…

… tartották: „az égiek”
eleinte beodáznak (odább van
még, hogy), még hogy!  aztán
beidéznek. Nem tudok járni,
bokám, mondom, mint egy hallei
horoszkóp. Riadtan nézem,
azt mondja: „Öcsi, most meghalsz.
Pont.” És ez nem az már, hogy
pontversek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*kiáltalán (kézirat szerint)

 

A versekhez Zátonyi Tibor fotóit társítottuk