Kamasz koromban együtt jártunk moziba. Utána apám elemezte a rendezőt, a világítást, a szereplők játékát. Anyám csak ennyit mondott, ne, hadd legyek még benne egy kicsit. Emlékszem gyerekkori versfelolvasásokra, nagy vendégsereg közepén. Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot olvasott fel anyám. Szép volt, és nagyon átélte a dolgokat. Szerintem kicsit túlságosan beleélte magát. Főiskolás koromban, mint József Attila imádó, megmutattam anyámnak, hogyan olvasom én a verseket. Jó, így is lehet, mondta.

 

 

VÁRNAGY ILDIKÓ

ANGYALKA, A TANÁRNŐ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Máig szép, okos, jó.
Az első világháborúban született Jugoszláviában, a két háború között volt fiatal, a második világháború alatt lett anya.
Kiss Angyalka édesapja műbútor-tervezőnek készült, de szerelme kedvéért vasutas lett, majd állomásfőnök Szabadkán. Az imádott feleség kicsi volt, fekete hajú, fehér bőrű, kék szemű és csodás háziasszony. Imádott Atujának szült egy Mária nevű, gyönyörű kislányt, majd nyolc év múlva egy másik gyönyörűt, akit Angyalkának neveztek. Ha nagyobb lesz és a fiúk az ablaka alatt éjjeli zenét adnak, mindig nevén szólíthatják, ’kisangyalom’, mondta édesapja.
Egy nagy gazdaságban élt, sok virág és állat között, kilenc kismacskája nevét máig tudja. Öt éves korában megfürdött egy hordó borban. A borvásárló azt mondta, szűzlány nem számít, sőt, és elvitte a bort. A kislánynak egy nagy fájdalma volt, hogy nővére már nagylány és gyönyörű ruhákat kap. Édesapja megoldotta a kérdést, a kislánynak ugyanolyan ruhát és cipőt csináltatott, mint a nagynak.

Amikor a könyvtárszobába beosont és elolvasta a Twist Olivért, édesapja nem szidta meg, kikérdezte, mit olvasott, és a kis Angyalka elmondta. Állandó belépési engedélyt kapott a könyvtárszobába öt éves korában.
Az első világháború után el kellett hagyniuk Jugoszláviát, Szegedre költöztek. Az öt és fél éves kislányt zárdába adták, tizennyolc éves koráig. Nem volt bentlakó, naponta hazajárt. Remekül tanult, keresztanyja gyönyörű matrózruhákat varrt neki. Sok családi problémát kellett megoldania. Unokatestvére nem volt olyan okos, mint ő, a nagymama ezt úgy oldotta meg, hogy a fiút tömte ennivalóval, a kislánynak nem adott enni. A nagypapa titokban édességekkel és dióval etette, és ezt mondogatta: kislyány, te csak tanulj, lesz belőled valami. A szegedi világ nem szerette, ha a lányok okosabbak voltak, mint a fiúk. Angyalka anyját sem taníttatták, pedig ő is okos volt.

Kiss Angyalkának mindig mindenért harcolnia kellett, mert lány volt, mert okos volt, mert tanulni akart. Az apácák jó tanárok voltak, nem volt nehéz bejutnia a Tanárképző Főiskolára, magyar, német, történelem szakra. Ezzel párhuzamosan az Egyetemre is járt Sík Sándort hallgatni. Szentgyörgyi Albert-színházat szervezett akkoriban, kerékpáron járt úszni, teniszezni fehér shortjában.

Nagy bálozó volt az én Kiss Angyalka anyám. Két-három fiúkísérőnél nem adta alább. Nem akart férjhez menni. Nagy életet akart élni, egyetemi tanárként vagy diplomataként.
A vidám gyerekkor és a bálozó ifjúkor után belecsöppent a szegénységbe. Csepelre költöztek, édesapja 1927-től, a család 1939-től kezdte itt életét. Kiss Angyalka nem fejezte be az egyetemet, idősödő szüleit akarta segíteni. Csepelen lett tanár. Szép volt, fiatal volt és tehetséges. Mindenki irigyelte, főleg az idősebb kolléganők, de ő kivívta szeretetüket, barátságukat és a gyerekek rajongását.
Nem a gazdag férjjelöltek közül választott, akik tenyéren hordozták volna, vagy autóval, nagy külföldi házba ültették volna, mint virágot. Kiss Angyalka egy vele egyidős, szép, okos, szegény embert választott, egy pszichológust, aki még a halálos ágyán is azt kérdezte Angyalkától, hogy hívták azt a szegedi utcát, ahová jártam hozzád udvarolni?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A harcos kis Angyal az ötvenes években az ipari tanulók önálló gondolkodásáért küzdött, mire egyes kollégák így reagáltak: mi lenne, ha mindenki önállóan gondolkodna, biztosan káosz! Nehéz volt ebben a közegben élni, dolgozni, eligazodni a politika útvesztőiben, pénzt keresni. Kiss Angyalka reggel 7-től este 10-ig tanított. Egy kávéval ment el, uzsonnáját elfelejtette megenni, vacsorázni fáradt volt, és ott volt még a sok, kijavítatlan dolgozat. Tíz éves koromtól úgy próbáltam neki segíteni, hogy javítottam a dolgozatokat. Megbízott helyesírási tudományomban. Kiss Angyalka, tudva, hogy a helyesírást nem nagyon lehet tanítani, két-három naponta röpdolgozatokat íratott az iskolában, és sikerült javulást elérnie!
Módszerei olyan jónak bizonyultak, hogy felfigyeltek rá a Munkaügyi Minisztériumban és munkatárssá fogadták. Ezek után hetente egyszer-kétszer vidékre járt, ottani tanárokkal végzett módszertani kísérleteket. A vonaton történt beszélgetéseit este elmesélte, nagyon érdekesek voltak számomra.

Nyugdíjas korában még 10 évig tanított. Megválni a tanítástól, az volt a legnehezebb, mondja. Maga köré kezdte gyűjteni régi barátnőit, kolléganőivel máig levelez, új ismerősökre is szert tett. Legújabb módszere, mikor nem tud aludni éjjel, kinn üldögél a kertben. Odagyűlnek az aludni-nem-tudók és beszélgetnek.
Kiss Angyalkának tanári-pszichológiai-szociológiai díjat kellene adni. Rengeteg ember testi, lelki, anyagi problémáját megoldotta. Most is a gyerekekért harcol a legtöbbet. Elbeszélget igazgatókkal, mint pedagógus a pedagógussal. Ilyeneket mond: ez a gyerek egy csoda, csak oda kell figyelni rá, csak fel kell fedezni, vállalom a garanciát. Minden tanítványa és védence jutott valamire. Bízott a gyerekekben. A varázsszó ez volt: sikerülni fog!

Kiss Angyalka nyitott, hívő ember, én zárt, ateista ember vagyok. 1996 óta élünk együtt, apám halála óta. Megadatott nekünk az együttlét, az idő, ami alatt minden sérelmünket tisztázhattuk. Sérelmeztem, hogy sosem volt otthon, ha otthon volt, másokkal foglalkozott, meg a munkájával. Ő azt sérelmezte, hogy sosem voltam igazán kedves hozzá, morcos, dacos, kemény, igazságmániás voltam. Azt hitte, nem szeretem, mert nem tudtam kimutatni.

Hat év alatt végigjátszottuk az életét és az életemet. Minden részletet megvizsgáltunk, szubjektív és objektív módon, ahogy csak lehetett. Apámat látja bennem anyám, aki ritkán tudott beilleszkedni a hétköznapi életbe.
Közeledésünk kezdetén megkért engem anyám, adjak neki könyveket, melyekből megértheti a modern képzőművészetet. Elolvassa, átgondolja, aztán majd beszélgetünk az én művészetemről. Jött az elmélet a gyakorlatban. Műveimet újonnan vett ismeretei alapján nézte. Néha jól működött az elmélet, néha nem. Bántam már, hogy könyveket adtam segítségül. Ősi ösztöne, amivel addig felismerte a valódi, igazi értékeket, jobban működött, mint a nemrég megismert tudás.
Eltelt hat év, az ösztönös összeolvadt a tudatossal, kialakított egy jó ötvözetet, egy olyan látás-hallás-tapintást, amivel az ember megérzi a dolgok lényegét.

Egyik szobrom bemutatásánál anyám csak ült és könnyezett, látta szenvedéseimet a szobor mögött. Kiderítettük, hogy a szobor nem azért jó, mert sírunk rajta, hanem talán tényleg hordoz olyan tartalmakat, amik másnak is fontosak lehetnek, nem csak nekünk.
Az előző hat évben nekem kellett felvilágosítani anyámat apám betegségéről. Nagy viták után a bajokat meg kellett oldanunk. Anyám naponta ment etetni, én hetente jártam a kórházba. Apám nem fogadott el ételt a nővérektől. Majd jön a feleségem és megetet. Kiss Angyalka 38 kilóra fogyott az etetésben, alig állt a lábán. Egy év alatt sikerült felerősítenem.
Több mint tíz éve laktam a művésztelepen, mikor odavittem anyámat. Egy-két év alatt mindenkivel megismerkedett és beszélgetett. Ettől kezdve én az Angyalka lánya lettem, Ördögke. Sokan már nem utálnak annyira, mert anyám elmagyarázta, nem vagyok olyan rossz, mint ahogy kinézek.
Hat éves vitáink egyike éppen az, miért nem vagyok kedves mindenkihez. Csak azokat szeretem, akiket szeretek, és nem tudok másként tenni, ha nem úgy érzem. Anyám hiszi, hogy ha ő kedves, nyitott, bizakodó, akkor a másik is közeledik, és lassan olyanná válik, amilyenné ő szeretné változtatni. Ebben én nem vagyok biztos, de lehet, hogy így is el lehet jutni a megértésnek egy magasabb szintjére. Közeledés innen, közeledés onnan, kialakul egy közös terület, ahol minden érthetővé válik, és már nem kell vitázni.
Fantasztikus rugalmassággal értette meg anyám az én életritmusom változásait. Könnyű neki, gondoltam, ő meg tud bocsátani. Nem tudom megtanulni tőle a megbocsátást. Úgy gondolom, mindenki csinálja azt, amit a legjobbnak gondol, lehet, hogy ez a másiknak rossz, megbocsáthatalan, de akkor is azt kell csinálnia. Azért, mert én nem bocsátok meg dolgokat, azért még lehet élniük azoknak, akiknek nem bocsátok meg. Nehéz megbocsátás nélkül élni, cipelni magammal a súlyokat, a problémákat. Ezt mondja Angyalka anyám is. Nehéz.
Miért nem hiszek valakiben, aki könnyűvé tenné nekem az itteni életet, ha hinnék benne. Nekem hinni volna nehezebb, nekem megbocsátani volna nehezebb. Megérteni sokkal könnyebb mindent.

Anyám szeretni tanít, még most is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Keletről beszélve mesélte, főiskolás korában kapott egy témát feldolgozásra, Nietzsche, Schopenhauer és a keleti filozófiák. Kár, hogy elveszett a háborúban. Keleti vonzódásaim kapcsán szerettem volna elolvasni, mi volt a véleménye Keletről a 30-as években. Ma sem egyértelmű még, hogy gondolkodásunkat Kelet felé kell irányítanunk. A 30-as években divat volt a Kelet, de nem vették komolyan.
Kiss Angyalka sokat járt a világban, Olaszország, Franciaország, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország. Egyszer együtt is voltunk Porecben. Elég idős voltam már ahhoz, hogy barátnőként legyünk együtt. Nehéz dolog ez anya-lány viszonyban. Anya és lánya, általában, vetélkednek az apa szeretetéért, később minden más férfi szeretetéért. Én is apámhoz akartam feleségül menni. Anyám ezt korral járó tünetnek fogta fel, nem betegségnek. Négy éves koromtól szobrász akartam lenni, ettől anyám kétségbe esett. Biztos alapokat szeretett volna nekem, művészettörténészséget vagy rajztanárságot. Nem akartam sem tudós, sem rajztanár lenni. Csak ezt a szabadpályás őrületet. Egy anyának a legnehezebb ezt a dolgot megértenie. Ma már érti. Most is ugyanúgy aggódik, mint régen, mi lesz velem, ha ő már nem lesz, ugyanakkor drukkol, hogy működjön ez a szabadpályás rendszer.

Kamasz koromban együtt jártunk moziba. Utána apám elemezte a rendezőt, a világítást, a szereplők játékát. Anyám csak ennyit mondott, ne, hadd legyek még benne egy kicsit.

Emlékszem gyerekkori versfelolvasásokra, nagy vendégsereg közepén. Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot olvasott fel anyám. Szép volt, és nagyon átélte a dolgokat. Szerintem kicsit túlságosan beleélte magát. Főiskolás koromban, mint József Attila imádó, megmutattam anyámnak, hogyan olvasom én a verseket. Jó, így is lehet, mondta. Sosem fogja József Attilát úgy szeretni, mint én, sosem fogom Adyt úgy szeretni, mint ő, de mindketten szeretjük a verseket.
Írok is, ez a tény újabb kihívás anyámnak, aki nagy kritikus az irodalomban. Felolvasásaim után azt mondja, érdekes, aztán hallgat. Egy-két nap múlva mondja, mi mindent hallott-látott a szövegben. Mindent megjegyez, és tovább görgeti magában az eseményeket. Aztán megszólal.
Harminc év korkülönbséggel élünk egymás mellett. Őt a politika érdekli, a színészek élete, az irodalmi társasjátékok, az operák. Én mai filmeket nézek, kortárs zenét hallgatok, mostani verseket olvasok. Ő inkább Latinovits és Gáti tolmácsolásában hallgatja a verseket, én inkább a művész saját előadásában. Pilinszky, közös kedvencünk, fantasztikusan tudja értelmezni saját verseit, bár ő sem mondja jól, klasszikus értelemben.
A csodás gyerekkor, a vidám zárda, a bálozós ifjúság, a háború, az ötvenes évek után jött testvére halála, szülei halála, gyereke felnőtté válása, férje halála és az egyedüllét.
Most, túl a nyolcvanon, sok új dologgal ismerkedett meg, sok új dolgot kell tolerálnia. Ő megteszi, azért, hogy ne okozzon problémát másoknak, de nem csak azért. Valóban úgy gondolja, valóban úgy hiszi, hogy az úgy jó, úgy szép, úgy értelmes.
Foglalkozik a halállal. Pénzt gyűjt a temetésére, tudva, hogy lánya, saját pénzből nem tudná eltemetni. Ez a pénz karácsonykor a vacsoraasztalra vándorol, ételek formájában. Így volt ez mindig nálunk, nagyanyám is gyűjtögetett, örült, hogy van még ideje újra gyűjteni.

A születésnapok, névnapok, ünnepek hagyományát már csak anyám miatt tartjuk. Születésnapjára sárga virág, húsvétkor sonka, tojás, karácsonykor hal, töltött káposzta.

Személyes életem viszontagságaiban mindig mellettem állt, szellemileg és anyagilag egyaránt. Betegségeiből felépül, hogy ne okozzon gondot. Azért is újra kezdi, mert imád élni, egyre jobban szereti az életet!

Polcz Alain mondta, hogy aki haldoklók mellett él és segít nekik, az sokáig él. Anyám elkísérte testvérét, szüleit, férjét utolsó útjukra. Emléküket máig őrzi, szépeket mesél róluk, a temetőben beszélget velük. Elmeséli nekem, miket mondtak, mire kell vigyáznom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmaiban nagy művész vagyok, akit ünnepelnek, mert ő ezt szeretné látni. A valóság egészen más, mondom. Anyám, az álmok nem hazudnak, idézi ilyenkor.

Hatvan éves volt, amikor megmintáztam a portréját, de én egy negyven éves nőt mintáztam, néhány kis ránccal. Most is ilyen a barátnőm arca, aki az anyám.

2002.április