Nagyapa szerepben is bemutatkozik Esterházy Péter, aki nemrégiben AEGON-díjat kapott Esti című könyvéért. A tehetségesen örülő író beszél még a könyvei között vezető ösvényekről, az életről, amely számára munkaidő, és arról, hogy az írás látja önmagát…

A főhős önmagát írja 

Beszélgetés Esterházy Péterrel

A népszerűség árnyoldalával szembesültem, amikor a könyvfesztivál forgatagában Esterházy Péterrel szerettem volna legalább egy mondatot váltani. Nem sikerült. Csak amúgy inkognitóban sétált volna a pavilonok között, semmi hivatalos program, se felolvasás, se könyvbemutató, mégis diákok és idősek, magyarok és külföldiek tolták az orra alá dedikálás reményében régebbi és újabb köteteit, valaki meg digitális fényképezőmasinát nyomott a kezembe, és az író mellé állva kérte, örökítsem meg őket együtt. Esterházy, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb, mosolyogva tűrte a rohamot.

    – Hogy szokott vásárolni? Órákba telhet, mire hozzájut egy árva kiflihez! – helyeztem mindennapi szituációba az engem megdöbbentő élményt, amint a rajongóktól védett helyre húzódtunk.
  – Részint megnyugtatóan ritkán vásárolok, részint szembesülhetek az irodalom valódi fontosságával, vagyis zavartalanul szerencsétlenkedhetem a pultok közt – válaszolta jókedvűen, és még a homlokát sem simította végig mintegy a megkönnyebbülés jeleként.
    Beszélgetőtársam nemrégiben vette át az előző évben megjelent kiemelkedő kortárs szépirodalmi alkotásért járó AEGON-díjat, amelynek sorsáról szakmai zsűri dönt. Esterházy Péter ebben az elismerésben Esti című könyvéért részesült, amely éppen egy esztendeje, szerzője hatvanadik születésnapján került a boltokba. A bíráló bizottság méltatása szerint az Esti Kornélt megalkotó "Kosztolányinál nem kevésbé játékos és elegáns író szól a saját mesterségéről és a mai életről, Istenről-hazáról-családról".
    – Kosztolányihoz engem nagyon régi, mondhatni gyerekkori kapcsolat fűz – kezdte a magyarázatot a kérdésemre: miért éppen Esti Kornél lett az, akit beszéltetni akart, a bőrébe bújni, történetét továbbgondolni. – Az egyik első nagy irodalmi élményem volt tizenvalahány éves koromban Kosztolányi, akkor egy háromnapos betegségem alatt az összes novelláját elolvastam. Esti Kornél figurája adja magát: a maszkok mögé bújt személy, az "én" mint álarc. A továbbírást ezerféleképpen lehet definiálni, vagyis sehogy, vagyis csak konkrétan. Magától értődően komoly következményei vannak annak, hogy valamit múlt vagy jelen időben, egyes vagy többes számban írunk-e meg, vagyis a formai döntéseknek. És én ezt tudom is, de mégiscsak érdekes volt látnom, hogy miként kanyarog a történet másként, mint ahogyan én terveztem, azért és csak azért, mert az Esti Kornél név szerepel benne. Nagy élményem, hogy az írás nemcsak úgy van, hanem látja is saját magát. Reflektál saját létezésére. Ugyanúgy, ahogy XX. századi változásként szoktuk emlegetni: nemcsak a néző nézi a képet, de a kép is nézi a nézőt. Ezért is tud Esti Kornél aktuális főhős lenni.
    – A posztmodern irodalomba beillesztett vendégszövegek vajon maguktól kéredzkednek a könyvekbe, vagy keresni kell őket? Az Estibe ráadásul saját korábbi műveiből is beemelt részeket…
    – Most adták ki németül a Termelési-regényt, amelyet 25-26 évesen írtam, és el kellett újra olvasnom ezt az akkor harmadiknak megjelent könyvemet. Visszaemlékeztem arra a fiatalemberre, aki akkor voltam, és felidéztem azt az alapvető élményemet, hogy a könyvek, az én könyveim is összefüggnek, és azt szerettem volna, hogy ez később is így legyen. Vagy nem is hogy szerettem volna, hanem hogy ezt természetesnek tartottam és tartom. És valóban mindenféle egymásba átvezető ösvények vannak bennük. Izgalmas látni, legalábbis nekem, hogy miként változik meg, kezd másként működni a kész szöveg, hogyha új helyzetbe, környezetbe illesztjük.
    – Az előbb emlegetett egykori fiatalember matematikusnak tanult mielőtt prózaírásra adta a fejét. Hat-e az írói tevékenységre az algebrai, geometriai logika?
    – A gondolkodásmódra ez általában befolyással van, de nem lehet megmondani, hogy mennyire. Azt könnyű megállapítani, hogy ha nem végeztem volna matematika szakot, akkor a 2007-es színdarabomnak nyilván nem Rubens és a nemeuklideszi asszonyok volna a címe. Az, hogy motívumokban, valamifajta zenei szerkesztési módban gondolkodom, ha nem is a matematikusi készségnek, mert az kevés van bennem, de az ilyen irányú iskolázottságnak lehet a következménye. Vagy: hogy egy térnek, tehát a könyvnek külön szabályai vannak, arra lehetne az algebrából mondani működő, igaz, felületes hasonlatokat.
    – Ugye, úgy dolgozik, hogy zene szól a háttérben?
    – Így szoktam meg, mert a családban kisgyerekek voltak, és azok nem átallottak hangokat kiadni, amelyek az apa hihetetlenül fontos munkáját zavarták. Akkor a zene hangfüggönyként működött. A bécsi klasszikusok a legalkalmasabbak erre. Nem szoktam CD-ket használni, hanem rádiót. Az állomásokat most időnként váltogatni kell, például hírek környékén, meg amikor nem olyan zene szól, amilyet én akarok. Már automatikusan nyomogatom magam mellett a gombot.
    – Esti gyakran beszél számvetésről, öregedésről, halálról, és vissza-visszatérő vágya: "Jó volna még élni egy darabig." Lehet, hogy ez a sóhaj Esterházyé?
    – Nem, ennél szárazabb a viszonyom a múló idővel, úgy tekintek az életemre, mint munkaidőre, igaz, látom ennek a nevetségességét is. Ennél nagyobb rémület nincsen bennem még, de ez ügyben nem akarok nagyszájúskodni; ez nyilván majd változik.
    – Hogyan éli meg a nagyapaságot?
    – Viszonylag váratlanul ért, hogy hatvanegy éves vagyok, és lassan egy szakajtónyi unokám van. Próbálkozunk egymással. Nem vagyok hajlandó gazsulálni nekik, de örülök, ha a kedvükben tudok járni. Általában a magam kedvében is járok ilyenkor. Ha például vigyázni kell rájuk, nagy élvezet mindent megengedni nekik. Aztán a szüleik, akik egyik részről az én gyerekeim, majd megoldják az ebből származó problémákat. Nálam például nem kötelező mosakodni este. Fogat kell mosni, de mosakodni nem muszáj. Ha nem akarnak, nem fekszenek le időben. Jól bevált, hogy azt játsszuk: én dolgozom, ők pedig nem zavarnak engem. Ha mégis el akarok kezdeni velük játszani, akkor rám kell szólniuk, hogy menjek vissza dolgozni. Szigorúan betartják. Ez annyiban változott az utóbbi időkben, hogy nagyon szívesen játszanék velük, de ők mindig könyörtelenül visszazavarnak az íróasztalhoz. Most újra kell programoznom őket.
    – Számos nemzetközi elismerése is van. Mit jelent ezek után az AEGON-díj?
    – Én úgy veszem mindig, és ebben alig van öncsalás, hogy nem én kapom az elismerést, hanem a könyvem. Az ember szokott néha díjakra gondolni, vagy legalábbis látja őket, de ezt most nem láttam, így a meglepetés öröme is benne volt. Amúgy én tehetséges örülő vagyok, de itt könnyű volt örülni, mert előttem jó kollégák kapták meg, és látszik, hogy ez a legjobb díjak egyike, szakmai méltánylás. A művészi teljesítmény ilyen nem állami elismerésének a kultúrája nehezen alakul ki, díjak jönnek létre és szűnnek meg. Meg kell becsülni a magának presztízst teremtő elismerést, és az AEGON-díj ilyen. Kiötlőjétől jó elképzelés, hogy a zsűri elismerését elnyert írónak társdíjazottat kell választania egy másik művészeti ágból. Ez rámutat a művészetek közti elemi kapcsolatra, amely természetes ugyan, mégis kevésszer gondolunk rá.

    (Mátraházi Zsuzsa/MTI-Press)