Drótzene – Kántás Balázs Orpheusz című verseskötetéről
„Kántás a legkomolyabb vigyorral merül alá belső világába, szintekre bontott terek, termek, világok vándoraként, kilométerkövekre vésett jelek, emlékeztető nyomok a szövegei, s miközben saját alvilágában bolyong, egy szakhatósági ellenőr szigorával szortírozza a szavait.” – Korányi Mátyás recenziója
Drótzene
– Kántás Balázs Orpheusz című verseskötetéről
Elképzelem, hogy Kántás Balázs LSD-t fogyaszt. Vajon milyen műveket alkotna ilyen súlyosan módosult tudatállapotban? Valószínűleg formanyomtatványokat írogatna, pontos, rendezett szakszavakkal, kipontozott részekkel. Ugyanis Kántás agya józanul olyan, mintha írás közben folyamatosan „trip”-en volna. Persze „mit mondunk ezzel egy költőről?” – tehetnénk fel a cinikus kérdést, de nem véletlenül kezdtem ezzel a recenziót, hiszen igazán „betépett”, elszállt, vad képzetek közé kerül az olvasó a szerző rövid, ám annál tömörebb és töményebb látomásait olvasva.
Vulkáni dalokon
lovagolva kelsz át
az elektromos
sehován,
aztán
vigyorogva
megint
a saját farkadba harapsz.
A legkomolyabb vigyorral merül alá belső világába, szintekre bontott terek, termek, világok vándoraként, kilométerkövekre vésett jelek, emlékeztető nyomok a szövegei, s miközben saját alvilágában bolyong, egy szakhatósági ellenőr szigorával szortírozza a szavait. Kántás Balázs elismert Paul Celan-fordító, ami 24 évesen nem kis teljesítmény, tekintettel arra, hogy Celan az európai, de mondhatni, az egész világirodalom egyik legnehezebben feldolgozható költője, igazi free-jazzt játszik a betűzongorán, és azt is valami olyan következetes tektonikai rendszerben, hogy nincs az a szellemi földrengés, ami megingathatná. Merev erő és fékevesztett szabadság harmonizál és épül költészetté Celan rendszereiben, egyértelmű a hatása K. B. költészetére, ami elől szerzőként menekülni ugyan lehet, de minek, nem érdemes. Szerencsére Kántás sem futamodik meg a sors adta könnyű (avagy olykor szörnyűnek tűnő) teher elől, így épül be az alkotóművészet egyik legnagyobb hatású európai zsenijének munkássága ebbe az ízig-vérig huszonegyedik századi költészetbe. Ezért is beszélek erről ilyen bátran és nyíltan, nem félve, hogy „ráolvasom” ezt a szerzőre, ugyanis egyértelműen érezhető, hogy nem nyomasztja őt ez az örökség, nem görcsöl, nem erőlködik, saját, önálló lírát képez tapasztalataiból, élményanyagaiból, nem téved az ismétlések ingoványos terepére, hogy azt ne mondjam, Picasso szavait idézve: „a rossz művész utánoz, a nagy művész lop”. Gondolom, szándékos összefüggések vannak a kötet címválasztásában is, hiszen egy kiváló tanulmány született a témakörben Bartók Imre tollából „Az Orpheusz-motívum Paul Celan költészetében” címmel.
Tehát Kántás lop. Lop egy kicsit innen, lop egy nagyot onnan, de legnagyobbat önmagából lopja: lopott percek és a megrabolt lélek apostolaként járja a nagyvárosi éjszakát, fájdalma vesekőszerű költeményekbe kristályosodva, alámerül bugyrokban, mennyei örömök közt táncikál, rikoltozik, vitatkozik, hülyeségeket beszél, mint mi, mindannyian, aztán hazamegy, és karcolja a verseit, karcolja a kilométerkövekre, „itt már jártam, ezt láttam, ilyen volt, nem térek ide vissza” – ezt sugallják költeményei. Fájdalom, valós kín, életigenlés, és valami olyan szörnyű, beteges keresés lüktet ebben a tényszerűen ábrázolt álillúzióban (sic! avagy sick!), hogy az olvasó szinte kényszeredetten adja meg magát: oké, Balázs, igazad van, írni kell, nincs mese, pontosabban ilyenek a mesék.
Nagy művész volna Kántás Balázs? Majd kiderül, fiatal még, egyelőre legyen annyi elég, hogy „lop” (a picasso-i értelemben). A 24 éves szerző, ötödik (!) saját kötete ez az anyag. Kántás szorgalmas, sokat dolgozik, egyre mélyebbre ás, munkájának súlya van. Érik, fejlődik, egyre jobb, egyre pontosabb. Orpheusz – ez a kötet címe, „versszimfónia 50 tételben” – ez az alcím. Még elétehető, hogy „nagyvárosi versszimfónia”, közelebb hozná az olvasóhoz azt a fajta élményanyagot, amit ez a vékonyka kötet tartalmaz. De ne féljenek, nem valami vájt fület igénylő lila ködöket kap az olvasó, megrágott, megemésztett és visszaöklendezett táplálékkal szolgál a fekete madár a fiókáinak. Egy nagyobb fészekaljnyi olvasót igazán megérdemelne ennek az embernek a művészete. Merüljenek el benne, a költő belső világában, érdekes és érdemes művészt fognak megismerni. Egy pályája elején járó fiatalembert, aki mégis érett, felnőtt, saját világgal rendelkezik. Orpheusz fekete lakkspray-t fogott a kezeibe, fekete kapucniban, fekete sállal arca előtt elindult a városba graffitizni.
Egy visszafelé járó
óramutató akar
visszavezetni az antikvitásba.
Graffitikkel telefújt
dór oszlopfők röhögnek
az errejáró pofákba.
Fogatlan kőszáj
rágja a nyelvet.
Helyenként még megbicsaklanak a szerző ujjai a klaviatúrán, egy-két felesleges lózung, költői póz, korszerűnek gondolt közhely be-becsúszik a versek szövetébe, de jó remény van arra, hogy ki fogja nőni ezeket a szerző, miként egyéb balgaságait, rögeszméit is kinövi az ember, a sors adta pofonok, a tapasztalat, az átgondoltság és az érési folyamatok szülte bölcsesség által. Ezt kívánom a Szerzőnek is, szembenézni önmagával, saját szavaival, és helyes döntéseket hozni: csillagok közt forogva formálódjon az agyagedény teste. Hogy milyen mázat kap utána, fontos kérdés, de lényegesebb a funkció helyes megválasztása, azaz, hogy mire akarja használni később ezt az edényt: gyilkos mérgeket akar tárolni benne, avagy tejet, sót, lisztet, gyógynövényeket. Az ember a szavaival ölni is tud és teremteni is.
„Kábeleket pengetsz kényszeresen,
míg a határok feloldanak
téged, magukat.”
Drótokon, kábeleken közlekedik, halad ma a világ, az információ, húrokká szelídülnek vagy megvadulnak éppen ezek a fém- és műanyagkötegek, rézostorként csattannak Kántás szavaiban a kor szülte elvárások és terheik. Pengeti ezt a fémes zenét, acélhangú zene szól. Néha meglágyul ugyan a szerző, lába időnként belesüpped a szentimentalizmus szőnyegébe, ezért, ha tanácsot adnék neki, azt mondanám, „legyen még keményebb, élesebb, ítélőbb”, hiszen a világ még annál is kiábrándítóbb és sötétebb, mint ahogy időnként a szerző ábrázolja. Néhány helyen kioltják a versek feszültségét a túlírt részek, amik főleg a szóhasználat számlájára írhatók, hiszen ezek a rövid szövegek amúgy is olyan összetettek és erősek, hogy egy-két rosszul megválasztott fogalom, jelző vagy határozó inkább ledobja a húrokat a hangszerről, mintsem hogy tovább hangolná, feszítené azokat. Itt például egy nagyon jó verset ront el a két befejező szó:
„Barlangfalaknak támaszkodva,
a sokadik öngyilkosság után
várod az utolsó
sósperecet.
Egy marmonkannán dobolod
az aktuális drót-dalt –
tűnődsz még egy kicsit a saját
eltékozolt jelenvalóléteden.”
Szociális érzékenység és lírai magány keveredik ebben a költészetben, áthidalni vágyás és recsegő szorongások. Feszül az ív, és mi megállhatunk rajta a versek felett, nézve Léthé örvénylő vizét, mintha minden egyes írás egy-egy csillámfénye, visszatükröződése lenne ezeknek a sötét fodroknak, vagy talán egy-egy pikkely, valami mitológiai szörnyről. Így úszik el alattunk a jövő, múlttá és jelenné rendeződve, míg Balázs partot nem ér egy szelíd arcú teremtés karjai közé, aki hűs tenyerével nyugtatja homlokát, mert mi más lenne a kimenekedés az alvilági kínok közül, ha nem a szerelem, a szeretettség és a szeretni vágyás? Hogy ez megtörtént volna, ebből a kötetből még nem derül ki, de a hangulatokban, érzelmekben, vagy éppen az érzelmek hiányában egyértelműen megmutatkozik. A kötet végén Szepes Erika személyre szabott, nagyszerű, 7 oldalas kísérőszövegét olvashatjuk, mélyen szántó és tanulságos gondolatokkal. Mindenkinek ajánlom ezt a vékony kis füzetet, 990 Ft, megéri ismerkedni vele.
Kántás Balázs: Orpheusz. Versszimfónia 50 tételben. Cédrus Művészeti Alapívány-Napkút Kiadó, Budapest, 2011.
Korányi Mátyás
A Kántás Balázst ábrázoló portrét Hegedűs János készítette.
Kapcsolódó anyag:
