a négy alsó ránc égetett agyagból és vasból
    a legalsóban ülnek a koldusok
    feljebb a testi betegek mutogatják sebeiket
    a harmadikban az anyák fekszenek kő és szalma között
    legfelül a kivégzettek ődöngő árnyai

 

 

DÉRY TIBOR

EGYEDÜL A KÖDBEN

versek az író aktivista és dadaista korszakából

 

 

 

 

 

 

 

FÉRFI

Szaladt, röptében elkapta a kenyeret, énekelt,
játszott, míg meg nem halt,
de közben lehajolt és széles tenyérrel elválasztotta a földet a víztől
és gondolkodott, miképp itathatná meg teheneit.

Egyszer elsírta magát: könnyeiben megpillantotta homlokát és két véres öklét.
Azóta adakozó üvegszobrokat csiszol és komolyan figyeli társainak lélegzetét.

 

 

FIATAL ÁLLAT

Lehelletével kenyeret lehetett sütni oly meleg volt és egyszerű
éjjel sebességről álmodott
ha felébredt tiszta volt mint a vízcsepp

meteorszeme a fekete levegőben
mindig egyenes irányban szaladni előre
és megharapta az akadályokat, hohó a megőrült legyek

egyszer sokáig ült egy fa alatt
feje lekonyult, ezüst karikák úsztak szemében
és megértette hogy nem lehet mindig játszani

fiatal állat
ártatlanul és céltalanul nőtt
mint egy jó csók egy koldus száján.

 

SZERELMES LÁNY

kezei vasból vannak és mézből
mellei zászlók
feje hatalmas mint egy viharzsák
az éjszakából szaladt ki meztelen lábakkal
sötét hónaljában   csillagok illata
megölte minden ősét
nem eszik
szemérmetlenül énekel mint egy forrás
Egy óralapon alszik. Sűrű rajokban menetekek a felhőállatok fekhelye fölé.
A hold lehajolt a földre. A föld fekete mint egy halotti lepedő. A csipkebokor
kigyulladt. Szétveti fehér combjait és süketen kiabál a csillag súlya alatt.

 

 

 

 

 

 

 

TRAGÉDIA

A felrepedt tenyérből só és ecet ömlik
köd
a falovacska meghalt
egy óriási madár sántít át a ködön
a színtelen mocsárban ujjlenyomatok
a sárga köd
a falovacska nyerített és lehajtotta fejét
a föld alatt megfulladnak a halottak
egy légy
fekete ragadós légy ül az ének hangjain
csend
a ködben röpül egy vérző nő
a visítás üvegcserepei lehullanak ajkáról
feje felfordul szeme megfagyott
iszonyatos holdhulla
válláról a madár eltűnt
a falovacska nem legelhet a ködben ha forró
egyedül a ködben
leperzselt szemöldökkel meghal

 

LÁZADÓ

Én bizony gyönge vagyok s egyre gyöngülök. Fehér hajával letakarta fejemet az őszi felhő s távolabb, hol árnyékom kúszik, már szürke pelyhekben keményen hull a hó. Gyöngék vagyunk mi férfiak, kik őrt állunk szívünk fölött s puszta kézzel várunk a téli éjszakában, a fehér hollók károgása alatt, a fel-feltámadó viharban várunk az első ítéletre. Körülöttünk inog a nád és én énekelek. Mellem tele éjszakával és szerelemmel, súlyosan mint a beért gyümölcs hajlít a földek fölé. Ez a mi gyöngeségünk, így hajladozunk a viharban, ahonnét az ördögök fogai hullanak, a szitok, a káromkodás, a testvérgyilkosság súlyos dorongjai s a dögök egyre veszettebbül kopogó csontesője, amely elől nem szabad megfutamodnunk, mert gyöngék vagyunk s úgy akarunk meghalni, mint a kutyák.

 

ÖNARCKÉP

Sötét van. A hold áthimbál a hegyek fölött és aranyat hány. Kifulladt madarak hevernek a felhők alatt. A páfrányevők nagy csordákban rohannak át a téren. A repülő tehén az egyenlítőnek támaszkodik és elnyújtva énekel. A fény mint egy üvegszív elsüllyedt a növénytengerben. Egy holttest áll a határon. Sötét van.

Itt táncol D. T. marslakó, kenyérből font tagokkal.

A jobb LÁB egy gleccser mely az éjféli vonal fölött lebeg
    a nagy köröm: szerelem
    a második: páfrány
    a harmadik: rénszarvas
    a negyedik: tengerszem melyben az élet hajnali órái hevernek
    az ötödik: a tánc képlete
    a hatodik: vihar

a bal LÁB malachitból épült, egy pelikán lába, februárban felszakítja az anyák melleit
    az első ujj: vércsepp
    a második: tej
    a harmadik: búzaszem
    a negyedik: elsüllyedt temető

hajnalban kel fel a jobb TÉRD mint a nap
mézzel és viaszkkal van tele

a bal TÉRD csak éjjel él
az összes állatok építették vasbetonból és villanyárammal
minden év szívverése elfér benne és minden lélegzet
a benső falakon szentképek mozgatják szemüket

 

 

az ÁGYÉK szívalakú
vad mint a kőkorszak
itt a legmélyebb hegyek élnek
itt a legmagasabb tengerek
hüllők mozognak a sárban
nagy hideg pillangók a bozót fölött
hol a hétráncú HAS hullámzik mint egy viharfelhő
a négy alsó ránc égetett agyagból és vasból
    a legalsóban ülnek a koldusok
    feljebb a testi betegek mutogatják sebeiket
    a harmadikban az anyák fekszenek kő és szalma között
    legfelül a kivégzettek ődöngő árnyai

 

 

 

 

három körránc
    földből
    vízből
    felhőből
hol a megölt
    emlősök
    hüllők és
    madarak
árnyai bolyonganak

hajnal
a SZÍV
egy szelet kenyér
te édes fény örök virág egyetlenem
a mell csodálatosan izzó kosarában
hol minden nép átvándorol és minden hold
eteti és itatja őket
soha nem fogy el

(egy pásztor haladt át a mezőn
sok ezer év után
megtalálta D. T. rég elhalt szívét
házat épített belőle boldogan élt)

a bal
az újszülöttek homlokába parazsat nyom
ez a kéz vad
láz és ecet csöpög ujjaiból az évszakok réseibe
hol a bevégzetlen órák lapulnak
    a hüvelyk: vasvessző
    a mutatóujj: szenvedély
    a kisujj körmei alatt az óceán higanyforrásai nőnek

a jobb VÁLL a fej árnyékában

a bal VÁLLON az állócsillagok tükörképei úsznak
itt él a Hideg Arc és a Meleg Arc
itt él a hónalj dióillatú üregeiben az ökörszemű mese
este kel fel mint a hold

mint egy néptelen országút
mint egy elhaló hang hosszú
a NYAK

hol az ARC fénylő tömegei mozognak az égitestek félelmetes egyszerűségével
énekelj száj
nézzetek szemek
a homlok hegysége vízerekkel
havasok illatával
az orr mint egy végtelen puha csőr elfeledkezett önmagáról
a fülek elnyúltak az arkangyal hárfájáig

ez a csend arca
a háború arca
az elszáradt rózsa arca
halarc és holdarc

ez a holdmámor
tavak öröme
ez a gyümölcs
ez a halál

mert nem látni
a SZEM feneketlen kútjába hol az értelem aranybogara úszik
és elnyúlt az ORR az éjszaka határáig

volt háború
még hallod FÜL elmerült hangjait
az anyák első nevetéséből lett a zene

az őslény lélegzete
beszívjuk megrágjuk lenyeljük    |
egy-kettő
egy-kettő
évtizedek zajonganak homlokod sikátoraiban

ez a bánat arca
állatok bánata
bánat zászlaja
a nap bánata
felhők elvonulnak folyók elfolynak
kapirgál a gyöngytyúk
az óra kiürült
csak ő lobog fennen: az ARC a legnagyobb állat
világ királya: sötét szárnycsapásokkal vezeti a földet dél és éjfél között
hol nedvesen terül el útja alatt az űr moszatja
repülj repülj: követnek a méhek és a holdlepkék
repülj: követ a világosság az egyenes vonal az idő és a mese hangyái
repülj: követ az ég gyöngye
a nap

a füst a szentlélek a hajók a vér a hegyek reménye
repülj: követ a méz és az ecetkoszorú
minden lélegzet és minden halál
s mérhetetlen rajokban mind a galamb ki földedet lakja
Sötét van. A hold áthimbál a hegyek fölött és aranyat hány. A repülő tehén
elnyújtva énekel. Egy holttest áll a határon. Sötét van.

 

ÉJFÉL

A dombon felcsavarták a fényt
a tó félig kigyúlt
nagy angyalok sietnek fölötte, elviszik a halottakat
a moszatok között megakadt egy szív és gázfénnyel ég és pattog, a halak
    sárgán felizzanak
elvitte a huzat fekete énekeimet jaj jaj
a sötét sétányon lábnyomok és üres kerekek nyomulnak a víz felé
törött homlokkal sok madár röpdösött körülöttem
most leperegnek a kis füttyök tenyereimről
a szúnyogok sötét lapokra szállnak
és az üvegtálca, melyen a rejtélyes anyák szülik gyerekeiket, elrepül a fák fölött
az ének is lecsuklík
a nap nem kel fel
ez a boldogtalanság

 

 

 

 

 

 

 

 

VÁROSI KÉPEK

1.
az égen egy vak ember hever, éjjel néha fölemeli kezét
mindig sötét van
egy idegen sietve elhaladt a levegő alatt, lehajtotta fejét és hányt
északon egy jégfa
nő
délen egy napfa
alattuk hevernek a hosszú utcák, hol színtelen lepkék szállingóznak
a tetők fölé a hold egy légüres vonalat húzott, melyben elfolynak az órák
egy madár lezuhant és meghalt
a szél eláll
az utcák üresek, a házak üresek, a szobák üresek, minden ember saját emlékévé
    foszlott szét és elszállt, én egyedül vérzek a téren, a gázlángok alatt
fölöttem a vérpad
most fejezték le az utolsó csecsemőt

2.
dél
egy ember hosszan mint egy autótúra elterült a kövezeten
valaki kiabál és szempillái alól köd ömlik szét a térbe
egy oszlop tetején delet harangoznak
a hosszú halott lábánál fénypálmák nőnek, a köd egyre terjed, a hosszú halott
    halántéka olyan vad mint az északi sark
némán vágtatnak el fölötte a lovak kék és piros mesékkel szívükben
a város összes lakói leguggoltak feje köré, és földet esznek
jobbról a fehérek, balról a feketék és sárgák, sírnak, esznek és magasra emelik gyerekeiket:
a halott szájüregéből fény szivárog, lankad, megtörik, olyan piros volt a szíve, mint egy alma
meghalt, mikor delet harangoztak

 

3.
egy ló végigfutott az utcán
gyorsabban mint az angyalok tekintete
szempillái alatt egy csikó épülő képét hordozza
szoptatós teje erősebb mint a benzin
hangja mint a hold
az emberek meghajolnak előtte
az utca közepén emléket emelnek:
gumiból, acélkerekekből, szíjakból és egy csillag idegen vizéből két szelíd és
    tüzes dombot építenek: az anyák emlőit
 

4.

Amit itt elmondok, arról senkisem tud. Télen 4 órakor valamennyien elszen-
deredtünk egy pillanatra. Az ÉGANYA ekkor tenyerébe fogja a földet és föl-
emeli közvetlenül a hold zuhataga alá. Mire felébredünk, már alkonyodik, de
senkisem tud a varázslatról. Csak néha szólal meg egy álmos délutáni hang: nini,
felkelt a hold! Vagy egy utca megbillen és kizuhan a térbe vagy egy fa meg-
görbül a hirtelen mozdulattól, de ez az UTCAI BALESETEK rovatába tar-
tozik. Szél fúj.
    A házak fölött egy láthatatlan világ függ. Minden állat belefér, még a leg-
nagyobb virágevők is: te kívülrekedtél. Én közvetlenül a felső réteg alatt ülök,
ellátok a tenger lehajló pereméig. Egy fiatal lány lassan felkönyököl az ágyban,
belemered a sötét sarokba és azt hiszi, meglátott engem. Ég az utca.

 

SIRATÓ

Mindenki menjen el! Egyedül akarok maradni a szürke szobában, amely hosszú szárán magányosan ing a föld felett. A szél besüvít a lengő ablakokon. Egyedül akarok maradni az ide-odahullámzó parkettán, hol a csillagok fényében némán himbálódzik szeretőm holtteste. Melléje feküdtem. Elfordította arcát. Hosszan elnyúlt a padlón mint a nap utolsó sugara és besötétedett. Nem tudom eltemetni.
    A nyitott ablakon beesik az eső.