Tamás, isten hozott szülővárosodban!
Tomaso Kemeny Budapesten született 1938-ban. Az 1948 óta Milánóban élő, magyar származású olasz költő „A vízözön mondja” című válogatott verseskötetét Szőcs Géza és Szkárosi Endre mutatta be az Írók Boltjában.
Az est bevezetőjében Szőcs Géza kiemelte, hogy nem egyszerű feladat bemutatni Tomaso Kemenyt, és nem is szívesen vállalkozna rá, hiszen egy furcsa alaphelyzettel van itt dolgunk: „magyar költő álruhában” – avagy van egy költőnk, akit magyarra kell fordítani. Ezt a fordítást végezte el hibátlanul Szkárosi Endre, illetve egy-egy vers erejéig Kiss Irén (Hajlított sík) és Barna Imre (La Magdeline). A kulturális államtitkár azzal folytatta bevezetőjét, hogy néhány órával korábban az Iparművészeti Múzeumban beszélgettek arról, hogy előkerült tizennégy nagyértékű műtárgy a sepsiszentgyörgyi múzeumból. 1944 tavaszán ugyanis bombatalálat érte Zalaegerszegen a Székely Múzeum Magyarországra menekített több száz, felbecsülhetetlen kincsével megrakott vonatszerelvényt. Bár a listán rajta volt e tizennégy tárgy (konkrétan hét nagyértékű szőnyeg és hét miseruha), de valamilyen okból nem kerültek fel a vagonokra, hanem a szentgyörgyi múzeum pincéjében maradtak, és most bukkantak elő. Szőcs anekdotáját lezárva azt fejtette ki, hogy mi is úgy kaptuk vissza Tomaso Kemenyt, mint ezt az elveszettnek hitt kincset. Álruhában és jelentős sikerekkel háta mögött, mint például, hogy magyar anyanyelvűként Olaszországban az angol irodalom professzora lett. Vagy, hogy magyar anyanyelvűként olaszra fordítja Byron verseit, és hogy a legmagasabban jegyzett olasz költők egyike – zárta szavait Szőcs Géza, majd felolvasta a kötet utószavaként szereplő írását (Sz. G.: Költő fejjel lefele), amelyet ezzel a mondattal zárt: „Tamás, isten hozott szülővárosodban!”
Szkárosi Endre Beckett és Konrad példáját felhozva a nyelvi identitás kérdését feszegette Tomaso Kemeny költészete kapcsán. Szerinte egy minimum kettős identitás alakult ki szerzőnk esetében, ám mindez nyelvileg adekváltan jelenik meg. Példaként emelte ki az Aranyszikra Castiglione Ololonában című részletet, de a kötet értékes elemeként említették például az Erdély aranypora című könyv részleteit is. Szőcs Géza a kettős identitás kérdését sokat ígérő értelmezési iránynak tartotta ugyan, mégis vitatkozott vele, mondván, hogy könnyen félrevezető lehet. Úgy érzi ugyanis, hogy nem ezt kell tartanunk a fő kérdésnek, hanem önmagában a költői világot, annak levezethetőségét a magyar kapcsolatokból – akár az Ady-versekre (Ady nunc et semper, 83-90. o.), akár a József Attila fordításokra gondolunk –, és mosolyogva tette hozzá, hogy „próbáljunk nyitni a nagy metafizikiai kérdések felé!”
Ezek után jutott szóhoz a szerző, Tomaso Kemeny, aki egy anekdotával kezdte: amikor Sigmund Freudhoz elment egy rabbi, és ő megkérdezte tőle, mi is a baj, az azt válaszolta, hogy minden kérdésre tud válaszolni, de senki sem kérdez. Mert saját magunkkal kapcsolatban könnyebb válaszolni kérdésekre, mint kifejteni, ám azért – mondta kissé bizonytalanul – megpróbálja. És történeteiből olyan embert ismerhettünk meg, akit nagyon lehet szeretni. Költőnk elmesélte, hogy bár Ady szobra mellett számára elmenni mindig szívdobogás – „talán mert egy szentimentális állat vagyok” –, de fordítani sosem tudta, ellentétben József Attilával. Úgy vélte, vannak költők, akik a világnak írnak, s vannak, mint Ady, akik kimondottan saját népüknek. Elmesélte, hogyan lett barátja André Breton és Max Ernst, hogy előbbitől tanulta meg, mennyire fontos a szabadság – “a liberté”. Amelyhez éppen Breton hatására írta egyik legszebb versét Paul Eluard. Breton tanította meg arra is, hogy meg kell próbálni igazat mondani, bár ez rettentő nehéz, mert könnyen meg lehet sérteni a másikat; ahogyan arra is, hogy semmi sem a miénk. Nem lehet a miénk sem egy nő, sem egy férfi, sem egy ország – és itt kanyarodott vissza életének arra a neuralgikus pontjára, hogy családostul szöktek meg Magyarországról, amikor ő tíz éves volt. Ott ült a repülőn gyerekként, s mostmár mindig az a gyerek marad. Kicsit szégyellte magát, hogy hát nem sikerült felnőnie, de „ez van” – és nevetett. Történeteket mesélt Lisztről és Kurtágról, kifejtve, hogy az egyetlen dolog, amiben az ember se nem magyar, se nem olasz, a muzsika. Ám a leginkább megragadó a csók és a verscsók megkülönböztetése volt, hiszen egy csók múlandó, de a verscsók örök. Kemeny Marlowe azon sorára hivatkozott a Doktor Faustusból, hogy „Make me eternal with a kiss” – azaz: Tegyél örökkévalóvá egy csókkal. Csakhogy ezt Tomaso Kemeny – talán freudi elszólással –, rosszul idézte, hiszen az eredeti Marlowe szövegben az szerepel, hogy „Make me immortal with a kiss.” A bemutató után még másnap is arról beszélgettünk, hogy van-e különbség az örök és a halhatatlan között?
(Tomaso Kemeny: A vízözön mondja. Válogatott versek. Magyar Műhely Kiadó. 2011. - Bemutató az Írók Boltjában. 2011.11.08.)
