Vitrin

Vitorlavirág

Talán láttál már vitorlavirágot,
szív alakú levele van, 
fehér virága.
Mintha széltől duzzadna,
félbehajtott, 
előre meredő virága, 
közepéből kilóg az árboc.
Lelke van,
szól, ha szomjas,
vagy, ha simogatásra vágyik.
Rossz gazda vagyok,
össze- vissza locsolgatom,
csak akkor jut eszembe,
amikor a levelei lógni kezdenek.
Aztán ha vizet kap,
másnapra újraéled.
Lassan öntöm a tövéhez,
közvetlen a földre,
de azt is szeretem nézni,
ha a vízpermet összegyűlik
a levelek közepén,
és a főéren gyöngyé válva
lecsöppen a zongora fedelére,
vagy, ahogy az árbocon 
végigcsorog.
A vitorlája tele széllel,
legalábbis úgy tűnik,
látszik, hogy bosszankodik,
hogy szeretne valódi 
vitorlás lenni.
A Teremtő
a víz helyett
földbe rakta,
ebből kell kihoznia 
a legtöbbet,
beletörődik, 
és legalább eljátszhatja, 
hogy vitorlás hajó.
Néhány kép van felfüggesztve
a hálószobám falán.
Hajókat ábrázol.
Suhannak a vízen.
Egyikük azonban
folyton egy helyben ringatózik,
pont úgy, ahogy én is 
ringattam magam gyerekkoromban.
Így nyugtatja magát –
próbálták megmagyarázni
az orvosok.
Hospitalizáció.
Nem ismertem ezt a szót,
de jól tudtam
milyen mikor az árbocod eltörik,
és a horgonyod
mélyen a homokba fúródik, 
ahogy a növény markolja a földet,
te évekig egy helyben topogsz,
pedig neked épp akkora vitorláid vannak,
mint a szomszéd lánynak.
Nincs két egyforma virág.
Nincs két egyformán legördülő csepp.
Talán a gyökereinkben a hiba,
talán nem is mi kötjük magunkat
a múlthoz,
hanem a gyökereink 
markolnak konokul,
nem engednek úszni a vízen.
A virág nem azonos a gyökérrel,
igaz szüksége van rá,
de mégsem egy vele.
Én sem.
Bár közös a vérkeringés,
én mégis felszedem a horgonyt,
és kihajózom.

Vitrin

Kiskoromban volt egy vitrin
a nappaliban.
Tükröződött benne a szoba.
A másik világban
ott lakott az ikertestvérem.
Játszani szerettem volna vele,
de anyuék este lekapcsolták
a villanyt.
Később magam zárkóztam 
a vitrin mögé. 
Most már bentről figyeltem kifelé, 
ahol a családom lakott.
Olyan üveg lehetett közöttünk, 
mint a kórházban
a fertőző osztályokon.
Te látsz mindent, 
ami odaát történik,
de téged senki.
A vitrin tükrében
halvány voltam,
sápadt,
tompa kontúrral.
Az iskolában se vett észre senki,
elrejtőztem,
térdig érő pulóver 
takarta a vonalaim.
Vitrintől vitrinig közlekedtem,
a végzett diákok dicsőség vitrinén át
kúsztam be a nagy épületbe.
Majd, amikor megint otthon voltam,
és szemben álltam 
magammal, 
néha megláttam 
mögöttem és előttem apámat,
oda akartam menni,
de nem értem el,
kiment a másik világ 
legtávolabbi ajtaján,
a hátam mögött,
és egyszerre előttem.
Bármerre fordultam,
valamelyik világban 
szem elől tévesztettem.
Anyám könyvet olvasott
a kinti kanapén, 
de erről az oldalról 
nem volt látható
a könyv címe.
Anyám nem ment ki az ajtón,
bezárkózott.
Messziről figyeltem,
hogyan nő a ránc a szája körül.
A nővérem viszont
úgy becsapta maga mögött az ajtót, 
hogy többet sem ebben a világban, 
sem a másikban nem találkoztunk.
A nagymamám volt az első,
aki keresni kezdett,
sokáig keresett,
bekopogott a gyerekszobába is,
a fürdőbe is, mire egyszer 
megállt a nappali vitrinje előtt.
Órákig, napokig,
hetekig, évekig állt ott.
Nem evett, és nem ivott, 
csak nézett befelé.