Irodalmi Jelen

Verstörténés – MÚLTAK CSÖNDJE – Dobai Péter, Tóth Erzsébet és Vasadi Péter versei

2011. november. 13. - 23:12

Hallom, már csak egy szökőkút zokog.
Küszöbén a közeli semminek,
végre felfogom:
már csak az a szőke konty hiányzik,
aki örökre adta magát emlékezetemnek,
de én nem emlékezem. És ő sem.

Dobai Péter

MÚLTAK CSÖNDJE

DOBAI PÉTER

A FORUM ROMANUM CSENDJE
HÍV MAGÁHOZ… MESSZE

Marival Rómában, A.D. 2011. Augusztus 1-7.

A Forum Romanum, most mintha volna
egy elhagyott, kihűlt strand, egy spiaggia…
lenne egy végtelen, álmatlan szieszta,
sírok nélküli temető… Nézd: egy őszi levelet sodor
Ostia felől a hullámzó szél... fényírást visz a levél…
A mediterrán nyár, a nagy augusztus elveszni látszik
az időségek forgásában… Hirtelen egy vad táncába
őrülő vihar-leány köröket vitorlázik régi holtak,
régi házromok fölött… holott alig is teltek el idők,
mióta a pilóta-leányzó többé nem röpül, nem köröz
régi égbolttal együtt elmúlt ifjúsága fölött…
Platánleveleket látok hullani, menekülni,
röpülnének egy eljövendő, remélt május elébe,
támadó tavaszba, arany sugarak, megtartó mértanába…
A Forum Romanum immár időtlen maradványai:
oszlopok, ívek, kőtöredékek, falromokon futó borostyán,
vadszőlő és ősi írás nyoma: régi szerelem leányneve-fiúneve,
régi halál baljós, beteljesült jele…Tegnapi és százados virágok
újra kinyílnak azoknak,aki először látták sziromra bontakozni őket…
A tegnap virágai miért nyílnak ki ma?
Holnap már nem lesznek virágok? S azok se, akik a virágokhoz
odahajolnak… A Forum Romanum fehér rom-oszlopain,
falromjain: idők kezdetén nyílt virágok, ó, virágzó leányok
élni látszotok, emléketek közelít zúzott kőtömbök felől…
Most latin alkonyat, tűző, mediterrán sugarai omlanak össze,
kihunynak mind a szememben, s mind a fények kialszanak,
kialszik egy volt világ, a szépséges régieknek hangját,
hívó szavát alig hallom már, ó, válaszolnék, valóm egésze
válaszolna, de ők nem hallják, hiába heves hívásom, kiáltásom…
A válasz: csend, szavaktól fosztott csend, régi, kőmélyi csend,
s minden akkor ragyogott szépség: eltemetve…
Régi beszéd végleges szótlansága, érzem, minden nesz
egyedül hagy, szálmagamra és időmtől századokra visz…
Egyedül hagyott egykori hősök és hősnők magukhoz hívó szava
szólít… Igazi hős az, aki nem tud hőstetteiről…
Pusztul lassan minden, amit szerettem. Egyedül vagyok.
Hallom, már csak egy szökőkút zokog.
Küszöbén a közeli semminek, végre felfogom:
már csak az a szőke konty hiányzik,
aki örökre adta magát emlékezetemnek,
de én nem emlékezem. És ő sem.
Mégis egymást szenvedjük,
máskor, máshol!

TÓTH ERZSÉBET

A RÉGI SZAPPANOK

milyen jó most
hogy megőriztem őket
a pengevékonyra mosakodott szappanokat
bújnak egymás mellé
mint különleges őskori maradványok
csontszínűek
babonás, halvány változataikkal
a rózsaszíntől a barnásig, áttetsző halvány lazacszínig
mintha arra várnának
hogy valaki egzotikus láncokká fűzze őket
nem tudják még, hogy most bevégzik sorukat
szappanok lesznek újra, habosak, puhák
tiszták leszünk tőlük
tisztábbak, mint a felajzottan bontogatott
szánalmas , agyonreklámozott szappanoktól
melyektől csodákat vártunk
de csak a bőrünket nyúzták
kínozták mesterséges színeikkel
adalékaikkal csak ártottak a bőrünknek
az arcunkra nem is kentünk belőlük
az arcra ott volt az arctej a tonik a radír
milyen jó
hogy ennek most vége
jó lesz ez a kedves kis szappangyűjtemény
mosakodni
amikor kenyérre kell a pénz, amíg még van
és nem kell a kukában kotorászni
most ők lesznek szappanok megint
nem az lesz, hogy ezt meg kell venni, mert muszáj valami új
és annyira szép az a nő a reklámon
mert annyira nyomták az új szappanokat
nyakra- főre vettük őket
különben is a régi már pici volt, nehézkes volt
hogy lehet mosakodni egy pindurka szappannal?
most gyönyörűséges lesz mosakodni velük
kincset találtunk a poros fadoboz mélyén
amit valami ősi ösztön nem hagyott kidobni
tudta, hogy eljön még egyszer az ő idejük
mert a pazarlás után mindig a szegénység jön
és nem kell arctonik, arcradír, arctej
csak elég lenne valami friss levegő
ami hamvas, gyöngéd barackossá varázsolná az arcunkat
persze , ami ingyen lenne
de olyan nincs
nincs, ami ingyen volna
ami fényessé tenné a bőrünket
csak a korom, a füst van
a kínokból horgolt ráncok az arcon
és ha nem kapcsolják ki megint
a fűtést, a meleg vizet
és meghagyják még kádat is
a kádat talán nem tudja elvinni a végrehajtó
mert erősen be van építve a falba
csak akkor vihetik
ha már a házat is viszik
de addig
édesdeden fürödhetünk a régi szappanokkal

VASADI PÉTER

ŐSZI DOMBON

„Ezen az őszi dombon,
harmattól csillogó füvön,
alig néhány lépésnyire
Hölderlin kék fenyőitől,
amik egymásnak ugyan
ismeretlenek, de egyek
is a föld alatt, malom-
lapátnyi napsugárban,
ebben a juharfalombnyi
csöndben, e csillagágon
ingó serpenyőn, mely mégis
mozdulatlan földdudor, ahol
alsó füvek közt bujkálnak
szürke tücskök, s fojtott
dühvel röpköd a darázs,
s a domb tövén akácerdő
sugdos s szervezkedik,
nem csörgedezik a patak
sem, inkább szökik a sás
alatt, mint egy fegyelmezett
futár, nem ver már a zápor,
a réten összegyűrve elhever,
ezen az őszi dombon, mely-
nek fái harangzúgáskor
nőni kezdenek és átütik
a völgysötétet, akár a
lándzsavégek, épp itt
s épp ma, kiszabadulva
arany foglalatából
egy villám meglepett.”