Arcok közül az igazi – KŐHÁRFA – Endrődi Szabó Ernő-emlékest + VIDEÓ
Jó? Felforgató, sodró, fájóan intim, csodaszép. Hullámzik és sodor a vers, a zene – mintha nem is lenne külön szó erre; együtt vannak. - Tóth Kinga az ENDRŐDI SZABÓ ENDRE-estről
ARCOK KÖZÜL AZ IGAZI
KŐHÁRFA – Endrődi Szabó Ernő-est a Café Zsivágóban
Megérkezem, üres a hely – hiszem, egyelőre –, fent megbeszélés, még minden feszült, idegen, fiatal lányok-fiúk körben a karzaton mozognak papírokkal, mikrofonszerelés, hangosítás, úgy érzem, valami intimbe hatolok, de engedik.
Endrődi Szabó Ernő, a magyar avantgárd egyik legmarkánsabb alakjának emlékestjén ülök egy rusztikus fotelben a szintén rusztikus – majdnem barokkost írtam – Café Zsivágóban. Merész gondolat a súlyos bútorok, drapériák, virágos kanapék közé avantgárd játékot csempészni, pláne 2011-ben, amikor már szinte hatástalan minden próbálkozás, lassan valóban saját húsát tépi az alkotó a mélyközöny ellen.
De reménykedem. Indokom az Irodalmi Jelenen olvasott-látott versek, versképek a kiadatlan Maul Melan-ciklusból, melyek olyan szerénységgel iskolázzák le a mai vizuális szövegművészeti próbálkozásokat, hogy még mérgesek sem lehetünk, itt valóban tiszteletet érezni, talán a régi iskolákban a régi tanítóknál a régi diákok… de ennyi elég a szentimentalizmusból, Endrődi nem hagy süppedni.
Este hatra már állóhely sincs, az ajtót is képtelenség kinyitni, sokan az ablakból kukucskálnak, „Er érkezik”. Megelevenedik az erkély, a Tér társulat képzelt szélben rohan, Er-t várják, Er-t várjuk, merthogy közben egy pillanat alatt beszippantott az egész.
Jobbról a kórus (mintha csak Brechtben). Kényelmesen ülnek az írók-költők, mintegy kontrasztot adva a fenn zajló eseményeknek – egészen a szövegek megjelenítéséig. A hangjuk aztán elárulja őket: fel kell adni a szerepeket, a versek egész embert kívánnak, arcul is csap az alázat, ami az estet körbelengi. Máshogy nem megy. Saját „rendes” arc kell ide, különben bukás. Markáns, néhol mégis elcsukló férfihangok, közös mindegyikben, hogy karcos is, illúziók nélkül, mégis életszeretettel – meg is hatódom, pedig nem szokásom. Ilyen tiszteletet – megkockáztatom szeretetet – régen láttam.
Papírkulcslyukon kémleljük egymást, finoman adják kezünkbe. Endrődi verse negatívként is működik, kulcslyukversként, vagy a lyuk körüli versként: kifordítom, lerajzolom, énekelem, akár egy szál gitárral, képkeretbe helyezem, falra akasztom, beleugrok egész testtel, kibújok belőle, mint a fonalból, és természetesnek veszem, hogy közben gázmaszkos kombinés lányok gerince vonaglik, fuldokolva a maszktól vagy a saját arctól, a haláltáncot pedig két nő járja székben ülve, egyik a másik arcába tolja a hegedűt. Nem vagyok néző, mert nehezebben veszem a levegőt én is. Úgy van látomásom, hogy pusztán a szöveg hozta a delíriumot: végre látom és hallom is a szavakat emberekben, mimikában, vagy egy arccal tálba forduláson – ahogy a „beszélő” megkérdőjelezve önmagát, mint szöveg, mint arc-ember, továbblép.
Húzódnak az inak az erkélyen, felülemelkedünk a nemeken: él a szöveg, néhol trubadúrdallam, énekelt vers, még a hírmondók is eszembe jutnak, mindez a perzsaszőnyegek előtt, mégis működik. Dobozból szaval a nemtelen-arctalan fehér maszk, kartondoboz mutatja a valóságot, látszatokat fest rá a doboz alatti nő, ahogy vár, fantáziává válik a szöveg, végül mégis ez lesz a valóság. Érzem a súlyát – ezekkel a versekkel nem lehet bűvészkedni, itt vásárra vitték a bőrt, hang-kép-test egyaránt, így lesz meztelen a hölgy a dobozzal a fején, ahogy meztelenre sminkeli magát, így lesz csupasz a fehér fejű démon.
Beszél a test, a láb a hajlatok, a kórus alázata, ha valahol azt olvasnám, két női alak kombinéban és gázmaszkban hajladozik, miközben egy másik hegedűvel egy negyedik ölében ül – egészen másra gondolnék. Itt meg jó. Jó? Felforgató, sodró, fájóan intim, csodaszép. Hullámzik és sodor a vers, a zene – mintha nem is lenne külön szó erre; együtt vannak, együtt léteznek a lányok pihegésével, haldoklásával. Néma csend is.
Jön a piros fonal: bevallom, mint egy gyerek, várom, mikor kerít be engem is, nem is akarom visszaadni, még tapsolok is, és nem szégyellem, hogy én vagyok.
„mintha végnélküli háló foszlik
mint háló szála ha foszlana
mintha háló-szövet felfoszlana
egy fonalba összefutna
gombolyagba gombolyodna
mintha háló-szőttest
szőnék vissza
minden visszafut
e volt-ba
minden visszafut
e volt-ba”
Arcok rejtenek engem. Hát erre ment ki mindez? A nagymama a szilvásban, a szerelem mintha boldog lenne, óceánon az indiánok, nyák a karbolszag, műszerek, köhögés, hogy az élet születés? Így, csak így egyszerűen? Pont ez volt a legnehezebb. Mert a sok arc közül az igazival megy csak.
Tóth Kinga
Endrődi Szabó Ernő-emlékest, Budapest, 2011. november 30., Zsivágó Kávéház.
Közreműködött Boldog Zoltán, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Weiner Sennyey Tibor, Zalán Tibor és a Tér Társulat. A műsort az Irodalmi Jelen szervezte.
Az Irodalmi Jelen- a fenti esemény nevét átörökítve - KŐHÁRFA címmel műsoros költői estek (lírai performaszok) sorozatát indítja el 2012. januárjától a TAT Galériában. Az összművészeti alkotások mindenkor egy-egy kortárs költő versei köré rendeződnek el képző- és iparművészek, zenészek, színészek, mozgásművészek egyedi társulásában. A sorozat várható eseményeiről tájékoztatni fogjuk Tisztelt Olvasóinkat. (A szerk.)
Kapcsolódó oldalak
