Előrefúrta az orrát, és futni kezdett, testről-testre haladt át a téren. Körülbelül kétszáz méterre tőlem megállt, az orrával böködni kezdett egy fehér blúzos nőt, valamit kiabált neki, azután hasra feküdt, és már csak szűkölni és vonítani tudott. Hiába mentem utána, többé már nem értettük meg egymást.

 

 

SZŐKE IMRE MÁTYÁS

HOLTÁGAK

 

 

 

 

 

 

 

 

Harapás

megharaptam egy farkast
aki most minden teliholdkor
költővé lényegül át
verseket hugyozik a hóba
de általában is nagyon szenved
hol prófétája az üzekedésnek
hol undorodva elvonul piál
zsákmányt ejteni futni rest
kíváncsisága vonzza
az emberek nyomába
akárhol megkaparja a földet
tömegsírt talál

 

 

Holtág

      (az én Duna-legendám)

 

Kőbányán élek, egyedül. Minden este, amikor hazamegyek, első utam a parányi fürdőszobába vezet, ahol is szabadon hugyozok, és mindjárt fogat is mosok közben. Nem tudom, van-e az életemben konkrétabb aktusa a szabadságnak, sőt, hogy ezen kívül van-e még benne egyáltalán bármi, amit ilyen szempontból szóba hozhatnék.

Csepelen nőttem fel, semmi közöm Kőbányához. Csepelhez se volt, a Dunához sincs. Nagyszüleim neveltek, és az első dolog, amit meg kellett tanulnom a folyóról: nem szabad a közelébe menni, koszos, mérgező, veszélyes. A Nagy-Dunához, a töltésre abszolút tilos, a Kis-Dunához nyáron talán, de inkább válasszam a strandot. Hát jó. Amúgy is iszonyú emelkedő vitt a Kis-Dunához, napokig tolhattam a biciklit felfelé, egyik hajtűkanyar a másik után, s fent, körülbelül négyezer méter magasan, félelmetes, ragyogó fényben, ritkás levegőben kötötte össze Soroksárt és a Csepel Szigetet a Csőhíd. És erre a Csőhídra másztak ki a vagány srácok egy szál fürdőgatyában, álltak a langyos felhőfoszlányok közt a korláton, majd levetették magukat, nyílegyenes tartásban, és kábé négyezer ötven méternyi szabadesés után becsobbantak a vízbe, hogy aztán diadalittasan integetve kiússzanak a partra, és felszedjenek egy csajt. Nagy cucc. Nyilván mondanom se kell, hogy a számomra kijelölt Duna part kicsit odébb volt, lapos, békanyálas és kényelmes, tele kacsázáshoz kiválóan alkalmas kavicsokkal, s a letámasztott biciklim körül dünnyögő bogarakkal. Ritkán látogattam.

Bánki Gabi például a Duna dűlőn lakott az édesapjával, beceneve Tohonya, az enyém Szikkadt, holott talán kövérebb voltam, mint ő. És mondtam egyszer a Tohonyának, miközben az állati szuper versenyautóival játszottunk a szőnyegen, hogy én olyan barátot szeretnék, amilyen Tutajosnak volt a Bütyök, vagy fordítva, mert hát túl sokat olvastam és álmodoztam akkoriban. Tohonya meg csak egy dolgot kérdezett félelemmel elegy kíváncsisággal a hangjában: És, én lennék az áldozat? Nem bazmeg, nem rád gondoltam.

Úgyhogy inkább a dédanyámmal jártam vízibuszozni, s a remegő testű, barátságos kis hajón végre magamba szívhattam a Nagy-Duna illatát, s ha szerencsém volt, szárnyas hajót is láthattam, ahogy konzekvensen, orrát a magasba emelve repül Bécs felé. Bécs, Istenem!

Harminc évvel később, a Vigadónál szálltam ki a vízibuszból, dédanyám nélkül. Mindjárt be is álltam parkolóellenőrnek, a Március 15. téren, a Romkertben dolgoztam össze Hajléktalan Zoliékkal. Az egész ótvaros Budapesten csak ez a két pasas kedvelt engem valamennyire, az idősebb, meg a fiatalabb Zoli, mert hagytam őket pénzt keresni a fizetős parkolóban. Hálából annyiszor hoztak nekem cigit, kávét és kólát, ahányszor csak megkértem őket. Lóvém volt bőven, mert akkoriban a parkolóellenőrök hülyére keresték magukat. Csak annyit kellett elviselnem, hogy kétmillió ember anyáz és gyűlöl folyamatosan, azok is, akik lefizettek, és azok is, akik nem. Egyszer az idősebb Zoli a szokásosnál is megtörtebben ült egy fa alatt a Romkertben, amikor a gyönyörű formaruhámban arra sétáltam. Kedvetlenül kortyolgatta a tablettás bort, és néha dühösen kirúgott busafejű, csapzott szőrű juhászkutyája felé, akit foszló madzaggal kötött a fához. Aznap reggel az egyébként igen jámbor eb minden különösebb figyelmeztetés nélkül berántotta őt a rakpartról a Dunába, tisztára csoda, hogy egyikük csontjai sem törtek össze a part menti köveken. Én meg épp akkor vettem egy fényképezőgépet, jókat röhögtem, s az első portréimat mindjárt el is készítettem a furcsa párról, aztán jött a fiatalabb Zoli, lefotóztam őt is. Ez lett aztán az egyetlen alkalom életemben, amikor a fotóimat nemes célra akarták felhasználni. Három nappal később ugyanis már csak a fiatalabb Zoli integetett felém a parkolóban, az idősebbik, a mogorva-kutyás, előző éjjel beadta a kulcsot. Szétrepedt valami nagyon fontos ér a gyomra alatt, hiába jöttek a mentők, hiába dolgoztak lelkiismeretesen egy szakadt, büdös hajléktalanért is, nem tudták megmenteni. A fiatalabb Zoli pedig megkért, nyomtassak ki egy képet a barátjáról, vagyis a spanjáról, aki talán pontosan olyan volt neki, mint Tutajosnak a Bütyök, esetleg fordítva. És amikor elkészültem vele, kirakta a padra, amin a legtöbbször üldögéltek vagy aludtak együtt, s tett mellé egy mécsest meg virágot is. Úgyhogy néhány napon át, ahányszor arra jártunk büntetni a kollégáimmal, megmutattam nekik a kegyhelyet, a tízszer tizenötös parányi fotót: Az én képem – mondtam –, én csináltam, és dagadozott a mellem a büszkeségtől. A kollégáim meg fölé hajoltak, sóhajtottak egyet vagy nem, megvonták a vállukat vagy sem, mentünk tovább. Aztán az egész hóbelevancot bemosta az eső a Dunába.

A fényképezőgép, sajnos, már nincs meg, el kellett adnom. Több kiállítás, szocioriport nem várható tőlem. Mióta előreléptem a társadalmi ranglétrán és kézbesítő-ügyintéző lettem, annyit se keresek, hogy naponta kétszer-háromszor egyek belőle. Esténként hazamegyek, ledobom a ruháimat, szétszórom őket az üres lakásban, s fogmosás után, amikor már a hólyagom is kellemesen üres, belépek az apró ülőkádba, gyors, begyakorolt mozdulatokkal letusolok. Közben a mosógép alatti lefolyóból csöndes, nyugodt tempóban szivárog fölfelé a víz, tócsába gyűlik a linóleumon. Nem Kis-Duna, és nem is nagy. Hűvösen csillogó holtág, halak nélkül, Kőbányán.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Érintés

Anyám rosszul volt.
Mondtam neki, ha meghal,
keressen egy másik
testet magának minél előbb.

Ilyen rohadt kegyetlen mondatra
nem számított.
Azt hitte, behozok egy pohár vizet
vagy ilyesmi.
Megsimogatom.

 

Gyűlölni Svájcot

Nem tudom, mi a művészet, szerintem én csak azért írok, hátha szebb lesz tőle az arcom. Illetve nem csak, de a többi okom se sokkal kézzelfoghatóbb a művészet szempontjából. Egyesek szerint talán nincs egyenes összefüggés az arc szépsége és az írás között, én úgy vélem, az ő arcukon is sokat változtat, ha gúnyolódnak, vagy állandóan szerelmesek, vagy SS-egyenruhába öltöznek otthon, vagy belevetik magukat a reklámok világába, mert jól akarnak élni.

Tegnap az utamba sodort a sors egy férfit, aki gyűlöli Svájcot.

– Gyűlölöm Svájcot! – hajtogatta a Hintalóban, szinte irigylésre méltó hévvel.
– Svájc egy kalózállam! – tette hozzá mindannyiszor, s ez a mindannyiszor egy tucat alkalmat jelent legalább. Közben átnyújtott nekem egy elegáns névjegyet, ami azt bizonyította: nem a levegőbe beszél, svájci cégeknek dolgozik kommunikációs tanácsadóként.

Nem tudom, mennyit változtat egy ember arcán, ha tartósan gyűlöli Svájcot. De megpróbáltam elképzelni, amikor az általa képviselt cégeknek a következő kommunikációs tanácsot adja: „Szégyelljétek magatokat!” Aztán zsebre vág egy rakás pénzt.

László barátom általában pontosan tudja, mi a művészet, és nemcsak tudja, de szereti is. Az arca egész jó állapotban van. Vagy azért, mert a művészet finom kezekkel dolgozik rajta, vagy azért, mert eleget éhezett és meditált ahhoz, hogy ne tudja elrontani. És amikor a Bródy Kávéházból a Hintaló felé tartottunk, már előre mesélt nekem erről a férfiról. Kurvára tehetséges, mondta, képzeljem el! Annak idején írt egy könyvet, amivel szinte berobbant az irodalomba, de azóta semmit. Beszédíróként kezdett dolgozni politikai pártoknak, rettentő összegeket keresett, vett magának egy irdatlan nagy házat, úszómedencét, utcát, nem is tudom.

– Egyszer együtt buliztunk – mesélte László – és ő a buli kellős közepén félrevonult, mert meg kellett írnia egy beszédet. Átment a másik szobába, ültő helyében legépelte, elküldte interneten, fél óra volt az egész. Amikor visszajött, összecsapta a kezét, és így szólt: „Egy milla!”

Nagy ajándék a tehetség. Ki róhatná fel bárkinek is, ha él vele? És ez a férfi, aki annak idején szinte berobbant az irodalomba, azután milliókat kereső beszédíróvá küzdötte fel magát, most itt ült közöttünk a Hintalóban, bő farmeringet, fehér nadrágot és sarut viselt, egymás után itta a barna söröket, és gyűlölte Svájcot. Óriási sztorikat vezetett elő, és tele volt ötletekkel, hogyan lehetne megszégyeníteni a kibaszott manipulatív médiát. Persze, nem ő hajtaná végre, hanem majd László, aki most kezdi reaktiválni magát, mint body art performer. Számára is épp időszerű volna egy igazi nagy dobás.

Nem tudtam tovább figyelni. Makacsul és állandóan a házunkba újonnan költözött családra gondoltam, és reméltem, elég késő van már, hogy ne üljenek kint a gangon, amikor hazaérek. Amióta először láttam őket – nagyanyát, anyát, és a közöttük babakocsiban pihenő kisfiú arcát, azt a hihetetlenül furcsa, torz arcot –, ettől rettegek. Hogyan kellene köszönnöm? Az egyetlen, amire képes vagyok: úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Nem nagy teljesítmény. És ehhez semmi köze Svájcnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gödör

Nem áshatom ki
az arcomba temetett
évtizedeket.

Nem is akarom.
Emlékek nélkül vagyok
szép, mint egy gödör.

 

Találkozás egy fiatal kutyával

Valaki egy fiatal német vizslát kötött a villanyoszlophoz. Ahogy közeledtem szegény jószág felé, vidáman megemelte barna fejét, s kapkodva szimatolt a levegőbe. Felém is lendült volna, de visszahúzta a póráz.
– Szevasz! – köszöntem neki, ahogy illik.
– Szevasz! Szevasz! – vigyorgott vissza rám, és erősen csóválni kezdte a farkát.
– Játszunk? Játszol velem? Ugye, játszunk egy kicsit? – kérdezte, s felugrált közben a térdemre.
– Hogy hívnak?
– Charlie. Charlie-nak hívnak, Charlie vagyok. Játszunk?
– Nem, Charlie. Ma nem játszom senkivel.
– Akkor megsimogatsz. Ugye? Simogass meg, hallod? Simogass! – sürgetett, s az oldalát a lábszáramhoz dörgölve lehengeredett a földre.
– Azt lehet.
Miután jól végigdögönyöztem a bordáit, megvakartam a füle tövét, végre négy lábra állt, s faggatni kezdett a gazdája felől.
– Zita elment, a gazdám, azt mondta, mindjárt jön, de már órákkal ezelőtt. Szerinted visszajön?
Körülnéztem. A Szent István téren, és a Zrínyi utcában is végig, mozdulatlan hullák feküdtek, férfiak, gyerekek, nők, obszcén pózokban, rettenetes csöndben.
– Nem, Charlie. Azt hiszem, Zita nem jön vissza. De most elengedlek, megkeresheted, ha akarod.
Azzal eloldottam a pórázt az oszlopról, Charlie pedig földre lógó orral loholni kezdett, húzta maga után. Az első hullához érve megtorpant, zavartan körözni kezdett, majd visszanézett rám.
– Téged, hogy hívnak?
– Imre vagyok, Charlie.
– Ezek itt meghaltak, Imre.
– Igen – feleltem –, meghaltak mind.
Megint előrefúrta az orrát, és futni kezdett, testről-testre haladt át a téren. Körülbelül kétszáz méterre tőlem megállt, az orrával böködni kezdett egy fehér blúzos nőt, valamit kiabált neki, azután hasra feküdt, és már csak szűkölni és vonítani tudott. Hiába mentem utána, többé már nem értettük meg egymást. Ő beszélni felejtett el aznap, én vonítani és szűkölni.

 

 

Az oldalt James Ensor műveinek részleteivel illusztráltuk.