LEVEGŐFŰKERT – Keszthelyi Rezső versei

 Mit
lényeddel létezel,
múlandóságod örömében
leled.

LEVEGŐFŰKERT

KESZTHELYI REZSŐ VERSEI

A semmi bája

mindenikben
a valósága.

Dúsan

dús  havazás
meg érszínek lüktetése –
ekkortájt hallani,
a csönd miként cselekedik.

Rébusz

Fénykékbe haló égiéj –
Ó, Notus, mi lesz, miután
már nem múlhatok?
Sejtem: nem emlékszüret,
hisz’ tömérdekét elhagyom,
és ő se lelheti többé
mivoltom hamvtüzét.

Séta

Selymesen tolja lépteim alá
a sziklakockákat a szél,
hadd figyelhessem zavartalan,
míg parti sétám véget nem ér:
hogyan érlelődik kinn, a tengeren
a derű szenvedése.

Levegőfűkert

merről lilás
és sárgás feltörekvés,
csaknem égerő
vagy valóban az,

úgymint hiányörömből születés,
majd élénk
feledés-szenvedés.

Aki lakozik

Hallga, kecsesen –
hantok virágparazsai
két méterrel a hant alatt, és fenn,
az égen fellegek kürtjeinek
néma szétfoszlása.
Csak kecsesen –
formákra bontják formáikat a formák –
élj,
hallga, kecsesen;
láttam lepkét esőben verdesni,
miközben az esőt
az ő szárnyába kapaszkodni –
így is lehet mondani.
Csak kecsesen,
ama bájjal, miként a levegő
tüdődön át vesz levegőt.

Az ég íve

ahogy egy kéz intésén bandukolsz,
olyanon, amily nem ad jelt,
hová, mire és miért mutat –
kócsagok lápbolygásba foszló
ezüstfehér tollai, avagy
szemek érpenészei-e,
és rajta fénysötétek halmaza;
pusztán a tudat éli át másképp
a se nem halandót, se nem halhatatlant,
ama gyönyör-közönyt –
lehet holdalak-változás-vonulás,
virágot virágzó virág,
lehet bármi egyik sem,
aki-ami teremti folyvást
tértelensége pillanatát.

Szólam

Mit
lényeddel létezel,
múlandóságod örömében
leled.

Naponta

mindig:
teszem folyton-folyvást,
amit szívemszakadtig
se teljesíthetek.

Érzet

Miközben alkonyszín tüdővel,
egy szál trikóban deszkán
üldögélek, és rám-rám támad
a dús égroham, megesik, hogy
lepke szárnyröpte verődik vissza
a kőasztalról tekintetembe,
talán azért: lélegzetemből
ő is legyen lenni,
és végezetül árnyékát ívelni.

Sorok

A sok befejezett érzésem,
siralmas közhelyem,

a sok befejezetlenek
addig tartanak,
ameddig az életem.

Kikötőben

Cirógatják szemem az árboclámpák,
ezek a fénycsücskök, cseppfények,
ahogy ide-oda reszketők.
A szomorúság örömével
motyogom ezt minden estidőben,
és velük hajóznék
a szabad vágytalanság enyhelyére.

Fanyar díjazás

Bánt,
hogy nem lesz elpihentemnek
emlékidője,
melyben élhetné,
miként múlik a semmim
örökre.

A versekhez camera obscuráról és camera lucidáról készült metszeteket társítottunk.