„Nem azért szeretem a magyar nyelvet, mert magyar vagyok, hanem azért vagyok magyar, mert megszerettem a magyar nyelvet” – fogalmazott Szőcs István író, kritikus, műfordító a legutóbbi Almásy László Kultúrtöténeti Kör ülésén, a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, ahol Bábeltől a pünkösdig – Az ősnyelv és a nyelvtudomány címmel tartott előadást.

Nem léteznek rokontalan nyelvek

Az előadó először arról beszélt, hogy Isten tisztelete mindig hegyekhez fűződött. Isten a Sínai-hegyen jelenik meg Mózesnek, a görög istenek az Olimposzon tanyáznak, az indiaiak pedig Meru-hegyén. Jön egy nép, amely hegyvidéki volt, majd síkságra telepedik le, és tornyokat épít – ezzel magyarázzák a piramisok építését mind a Folyamközben, mind Egyiptomban, talán még Közép-Amerikában is. Tény, hogy a tornyok mindig Isten látogatásának fogadására szolgáltak, mégha jelképes módon is.  Bábel Isten kapuját jelenti, ahol az ember fellázad a Fennvaló ellen. A babiloni legenda kétértelmű, eredeti jelentését valószínűleg megfordították. A torony ugyanis a magasság kultikus kifejezése, de itt ezzel ellentétes értelmű. Ugyanakkor a nyelv, amelynek az volna a feladata, hogy összekösse az embereket, ettől kezdve, éppen ellenkezőleg, elválasztja és elidegeníti egymástól az emberiség kisebb-nagyobb közösségeit. Ez tulajdonképpen az Ószövetség vége, és azért hivatkozott a Pünkösdre előadása címében, mert a Pünkösd ennek a bódulatnak az ellentéte, amikor egyszerre megértjük egymást a nyelvi különbözőségek ellenére – magyarázta Szőcs István.
A nyelveket rangsorolják – fejtette ki az előadó –, és ebben éppen a tudomány a hibás. A tizenkilencedik században jön létre a történeti-összehasonlító nyelvészet, amely három fő (hajlító, ragozó és szigetelő) típusra osztja az emberi nyelveket. Az akkori – főleg német –  nyelvtudósok azt állították, hogy a legfejlettebbek a hajlító (flektáló) nyelvek,  ezek beszélői hozták létre a nagy kultúrákat. A legfejletlenebbnek a szigetelő (izoláló) nyelveket nyilvánították, teljesen eltekintve attól, hogy e „legprimitívebb” típust beszélő népesség hozta létre a kínai civilizációt, amely semmiben sem maradt el az indoeurópainak elnevezettől. Ennek a szemléletnek súlyos ideológiai következményei voltak, amelyek minket, magyarokat is érintettek.
Szőcs kitért arra, hogy a tizenhatodik és tizenhetedik században, a reformációval divatba jött a héber nyelv tanulmányozása, és ekkor több – nem magyar – nyelvész megállapította: a héber és a magyar nyelv között vannak bizonyos megfelelések. Ennek az elméletnek a követője volt Otrokocsi Fóris Ferenc is, aki felfigyelt arra, hogy számos magyar szó más nyelvekben is megtalálható, így a latin, a héber vagy a görög mellett az angolszászban is. A tizenkilencedik században, amikor fölfedezik az ékírásos kultúrát, feltételezték, hogy magyar a legrégebbi írott nyelvemlékkel rendelkező sumérral rokon. Ez főként német részről nagy felháborodást váltott ki.
Az 1920-as években a francia akadémiának megjelent egy kiadványa A világ nyelvei címmel. Mindegyik nyelvről nagyon tudományosan és tárgyilagosan ír, viszont a magyarhoz érve megállapítja, hogy micsoda pocsék nyelv, konglomerátum. Talán ennél is döbbenetesebb,  hogy a magyar nyelvtudomány képviselői sem testületileg, sem egyénként a mai napig sem foglalt ezzel szemben állást. Egyedül Kosztolányi Dezső védte meg anyanyelvünket  egy alapos és méltóságteljes írásában.
Nagy költőink és íróink mind szemben álltak a kiegyezés után hivatalossá vált nyelvrokonítási teóriákkal. Jókai állítja, hogy a magyar nyelv mindig magyar nyelv volt, azt nem lehet levezetni sehonnan. Magyarázatként szolgálhat erre egy valamikori ősi nyelv létezése. Ennek egyik maradványa lehet a magyar is. Rokontalan nyelvek nincsenek – állapította meg az előadó.
A tizenkilencedik század óta elterjedt nyelvelméletek mögött, sajnos, ideológiai, politikai érdekek húzódnak meg, nagyrészt a német nyelvészek miatt, akik nem tudták elviselni, hogy a germán nem egy úrnép nyelve, és a tudományos tényeket nacionalista ideológiával fertőzték meg. Helytelen dolog ilyen alapokon rangsorolni. Ahogy Horvát István is megállapította egykoron: nem létezik csúnyább vagy szebb nyelv – összegezte mondanivalóját Szőcs István.
                                       

Varga Melinda