Terápiák, emlékek, átváltozások

Bartók Imre Fém című első kötete egy indaszerűen összeszövődő fantáziavilágot teremt, mellyel keményen próbára teszi olvasóját.

Kapcsolódó anyag: interjú Bartók Imrével

Terápiák, emlékek, átváltozások

Nyugtalanító könyv Bartók Imre első regénye, a Fém. Rettentően provokatív, az olvasó bárhogy választ: vagy a földhöz csapja rögtön az elején, vagy átrágja magát a szöveg sűrűn benőtt, indázó világán, mindenképp szembesítésen megy keresztül. Egy olyan regényt foghat a kezébe, amely arra a kérdésre, hogy miről szól, mindenképpen rosszul felel. A könyv ugyanis egy tökéletesen nyitott olvasót feltételez, aki akár önmagát is képes felszámolni, mire a könyv végére ér. Hiszen ahogy a történetelemek sem léteznek, illetve állandóan megszűnnek, átalakulnak, úgy az olvasó saját magát sem képes megalkotni, mert nem kap lehetőséget erre.

Miről is szól tehát ez a kevésbé történetközpontú szöveg?

Monstrum fantáziavilágba csöppenünk, ahol mesterfokon űzi az elbizonytalanítást Bartók Imre. A többnyire Johnként megszólított elbeszélő orvosához jár terápiára. A regény rövidke fejezetei ezeket a találkozásokat írják le, valamint John sajátos világába kalauzolnak, ahol eldönthetetlenné válik, hol kezdődik a valóság, honnantól az álom, van-e a kettő között különbség. Ráadásul a regény zárófejezete mindezt idézőjelbe teszi azzal, hogy a sorozatos átváltozások utolsójaként a regényt író John gépírónője összegzi a történetet, mintha mindaz, amit eddig olvastunk, igazából egy teremtett szöveg lenne, regény a regényben.

Adott tehát egy állandóan változó, egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő, aki fizikai formáját tekintve a 21. századi Orlando, és állandóan változik körülötte a világ is. A narrátor realista pontossággal ábrázolja az őt körülvevő és folyton átalakuló környezetet: „Mentem fölfelé a mályvaszínű falak között, s feltűnt, hogy egy efféle gondozatlan és elhanyagolt épületben mennyi friss és zöldellő cserepes növény és virág van, főként magnóliák mindenütt, körbe a falak mentén. (…) Magam is szeretem a növényeket, otthon is van néhány, szépen növögetnek, alig kell őket gondozni, élik a maguk életét.”

Az ennyire elbizonytalanított regénytérben már az elbeszélőnek sem lehet idővel hinni, tehát az is kérdésessé válik: van-e orvos, van-e terápia. Az egyik fontos kérdés az emlékezet és az elmesélhetőség, hogyan definiálja magát újra író, elbeszélő és olvasó egyaránt egy történet megírásakor, elmesélésekor, olvasásakor. „Tudnod kell azonban, hogy az emlékezet mindig mozgásban látja a dolgokat, ám a dolgok igazi képe a mozdulatlanságban, a felejtésben tárulkozik fel.” A narrátor ezzel szemben egy tévedhetetlen optikát áhít a regényben, amely „megmutatja a világ igazi arcát”. Folyamatosan felmerül azonban a kétség: „Miért kell ezt újra végignéznem, ha egyszer világosan emlékszem rá, akkor minek kell emlékezni, minek élni, ha az egyik is elegendő.”

A zárlatban, amikor már az eddig felrajzolt viszonyok végérvényesen átalakulnak, és John találkozik a Faemberrel, annak monológjában hangzik el a feledés szerepének tisztázása: „John, valójában nem az emlékezés, hanem a felejtés segít megragadni az időt. Minél többet felejtesz, annál közelebb kerülsz majd ahhoz, amikor még nem is volt mire emlékezned, vagyis annál közelebb kerülsz a múlthoz. Annál inkább nincs semmid, csak ez a nem emlékezés, így kerülhetsz vissza oda, ahova vissza kell kerülnöd. (…) És ha egyszer sikerül mindent elfelejtened, mindenre emlékezni fogsz, a fényre, a vízre, az első pillanatokra, ahogy még féltél levegőt venni, ez természetes, ettől mindenki megrémül.”

Ez viszont a félelemre, a rettegésre, valamint a létbe vetettség rettenetére irányítja a figyelmet. „Néztem a szemét, és azon töprengtem, vajon mit látott ez az ember, amit nem akart, nem tudott látni, vajon mit kell látni ahhoz, hogy arra vágyjunk, többé semmit se lássunk.” A másképpen látás a szemcsonkítás, az oidipuszi vakság, az orfeuszi visszanézés mentén szerveződik. Többször olvasunk szemkivágásról, szemkiszúrásról, majd az írásról, mint láttatásról, látásról. Egyik elmélkedésében úgy fogalmaz John, az a cél, hogy az írók „próbáljanak tereket alkotni, és a terekben építsenek máglyákat, ősi tiltott jeleket véssenek a földbe, idézzenek szellemeket, és hagyják, hogy menjen minden magától, kibújjon a földből szarvaival, iszonytató, izmos combjaival a lény, lerázva magáról a salakot és a fényt, hogy elpusztítsa gondolataik maradékát, és új, nagyobb bálványt emeljen helyükre, nagyobb dicsőségére még földben szunnyadó nemzetségének, amely alig várja, hogy eljöjjön az ideje.” Ez történik meg a Fém című regényben. Álmok és valóság viszonylagossága eleinte szórakoztatóan ironikusan épül, a mályvaszínű falak újra és újra megjelenve mosolyt csalhatnak az olvasó arcára, szerző és befogadó összekacsintanak, mennyire közhelyes tud lenni az élet.

A regényt úgy kell elképzelni, mint egy óriás ornamenst, amelynek szerteágazó indái, csavarodó motívumai önmagukban, közelről nézve szépek és izgalmasak. Ha viszont távolabb állunk, olyan mintát is kiadnak, melyre eddig nem figyeltünk. Ezt tükrözi a következő rész is: „Már akkor tudtam, amikor először beléptél hozzám, és belenéztem a nagy szomorú, barna szemedbe. Már akkor láttam, mi rejtőzik ott, micsoda fájdalom, aminek nincs ereje kibontani ágait-lombjait. Hiszen felágaskodnál és nyújtóznál magasabbra, a nap felé, de a gyökereid szilárdan tartanak, és nem eresztenek semerre, nem igaz?” Ezeket az értelmezéseket, felismeréseket egyrészt a tudatosnak tűnő szimbólumrendszerrel segíti Bartók Imre. Másrészt az archetípusok túlterhelt világát (kutak, lépcsők, víz, ajtók, kilincsek, labirintus) újabb és újabb információkkal dúsítja, így futószalagon gyarapodik a szöveg, melynek fő szervezőeleme eleinte mindenképp a mozgás és mozdulatlanság ellentétpárja.

Nemcsak archetípusokkal van tele a Fém, hanem intertextuálisan is számos művet idéz. Elsősorban a gótikus regények írói, a romantika nagyjai juthatnak eszünkbe. Poe A Vörös Halál álarca című elbeszélése egészen konkrétan megjelenik átiratként, de Hoffmann Az arany virágcserép, Thomas Mann Mario és a varázsló és Kafka Az átváltozás című művei is megelevenednek olvasás közben. A fantázia és valóság összemosódása hasonló Anselmus diák történetéhez, mondataiban a hipnotizőr Cipolla vendégjátékára rímel. John, azon kívül, hogy egy jelenetben bogárrá változik, a kafkai szűk tereket, a dosztojevszkiji nyomasztó lyukakat, az odúlakókat idézi meg. Vagy akár Karinthy A cirkusz című elbeszélése és Boris Vian írói világát.

John és az őt kezelő orvos közti viszony ugyanúgy átváltozáson megy keresztül. Az eleinte tartózkodó, kihátráló John végül függő lesz, szüksége lesz az orvosra, aki hipnotizőrré válva már-már az erotikát súrolja, ahogy pácienséhez húzódik. Konkrét megoldást nem kapunk, ezt a részt a vakító fény beáradása zárja, mely szintén hosszasan előkészített vissza-visszatérő motívuma a regénynek.

A Fémben minden kétélű. A kések egyszerre segítenek világra hozni az új lényeket, gyerekeket, és az ölés fegyverei. A bibliai motívumok, történetek és szereplők egyszerre az eredeti jelentés hordozói, Izsák és a Kánaán, Orfeusz vagy az özönvíz nevében, de ugyanakkor mindent idézőjelbe tesznek, és csak távolról emlékeztetnek korábbi önmagukra. Groteszk világ születik így szemünk előtt.

Bartók Imre sikeresen számolja fel ebben a regényben elbeszélőjét és lehetséges olvasóját is, és kíméletlenül teszi fel azt a kérdést, hogy egy lehetséges befogadó mennyire provokálható, mennyire bizonytalanítható el. Ő azt mondja, maximálisan. A regény azoknak ajánlható, akik nem az egyszerű megoldásokat szeretik a kortárs prózában, akik hajlandóak Bartók Imrével egy olyan erdőbe bemenni, ahonnan nincs kilátás, amely erdő talán nem is létezik, és a kutatás örömét, a borzongatás új formáját alkotja meg benne együtt szerző és befogadó.

Bartók Imre: Fém. Kalligram, 2011., 232 oldal

A regény megrendelhető a Bookerről.

Csobánka Zsuzsa