SEBEK, SZIKÉK – Sós Dóra versei

az áldozat, az istenek,
mind ismerik az értelmetlen halált.
Szipülosz lován üres marad a nyereg.

SEBEK, SZIKÉK

SÓS DÓRA VERSEI

délutáni panel

szikék a kék fölött –
cikázó ezüst élek.
repülőhalak emelkedése
        a tömbházak fölött.
unalmas vasárnap délutánok.
    elnyúlok a barna szövetkanapén.
nézem a redőny tigriscsíkjait.
szívom a cigaretta füstjét.
   
anyám a konyhában matat:
zacc a szemetesbe,
a székek tologatása,
a seprűfej ütődése az asztal lábain,
a harangszó átrág a nyárfaleveleken:
az „öt óra, híreket mondunk”.

    ötven, ötszáz, ötezer focimeccs,
    húsz év focimeccsei: apád képernyőfeje,
segge nyoma a nappali fotelén. 
a rúgások, a sípszók, a ziccerek,
a bírók, a gólok, amik nem látnak
            asszonyt.
            asszonyt a meztelenségben.
            sminkelt asszonyt.
            asszonyt mosogatás közben.
            a munkaidők asszonyát.
            az orvosnál várakozó asszonyt,
            a rendelőben vetkőzőt, a fogásznál tátogó,
            a nőgyógyásznál vérző, a boltban fizető asszonyt.
            a nő három szatyrát, a beesteledett asszonyt.

siklóernyők köröznek a hegy oldalán –
siklanak a lejtőszéllel,
        és farkukon cibálják az unalmas délutánt.
        a fiókban pornómagazin. szőrösek a képek.
        azok a kilencvenes évek, azok a kilencvenes évek,
            a suli mögötti kosárkártyák,
            az Ádámka verése.
Ádámkát mindig verték.
Ádámka repült hajtómű nélkül,
            merev szárnnyal, zölden,
                    könyörögve.  
ahogy a kardhal kinézte, és Ádámka úszott, Ádámka repült az égen –
                véres volt az uszonya mire a felszínt elérte.

a vendégek topogása.
ahogy apám vedlik, anyám vedlik,
a röhögések. a „jaj, de jól érezzük magunk”,
az „igyál még egyet” vedelések.
soha nem indulnak.
    értelmetlen kérdések helyette:
a „hogy megy a suli” meg a
            „hogy vannak a tanarak”.

a nap leszáll.
Ádámka a földön.
utánfutóra kerülnek a csörlők,
oldaliránt vízbe esnek a halak.

befülledt a panel, anya izzadságszagú.
kiszellőztetjük a Gyuri bát, a kelkáposztát, a krémest,
kiszellőztetjük a vendégséget,
        apa az erkély,
        apa a tövig szívott cigi.
        anya a fáradtság, ami utána szedi a csikket.
a barna szövetkanapé ringatja a kamaszt.
a szürke szikéket,
    amik felhasítják a falat, ahogy a halak
        tömegbe verődve a víz alatt
            a kardhaltól félnek.

Niobé

Iszménosz a khitónhoz kap –
egy nyíl hegye mered ki a mellkasából.
a gyapjún átüt a vörös lé, tágul. 
megtorpan a ló, a fékszár elfelejti a kezet,
lecsúszik a ló szügyén a tíroszi bársony.
Iszménosz, mi a te neved?

Szipülosz látja a bátyját;
    a vér csak vér, az élet a vágta.
most fut, és fut hiába. a levegő üzen:
egy nyíl fúródik a nyakába. az áldozat, az istenek,
    mind ismerik az értelmetlen halált.
Szipülosz lován üres marad a nyereg.

Tantalosz és Phaedimosz a porban –
birkóznak vadul, végtag végtagon,
nevetnek, és a nap elcsúszik az olajon,
lezuhan az égről – vagy a két fiú halott,
    és a nyíl a napot vérezi. a seb átnevez.
Tantalosz és Phaedimosz döntetlen hever. 

Alfenor áttépi magát a távon,
    és amíg testvéreihez ér, megöregszik.
megőszül, eltorzul, megnyúlik az arca,
és egy vénembert üt át a kampós nyíl hegye,
    a Sztüx folyik át két ráncos szemén.
Alfenor elborzad saját értelmetlenségén.

Damaszikton nézi, nézi a sebet:
    ez valaha térd volt, az ő lába.
roncsolódott, széteső kalács, ami kérdez:
mi ez a vérengzés? ki vagy te, halál?
    a torkába érkezik a válasz, a második nyíl.
Damasztikon nézi, nézi tovább a sebét.

Ilioneusz széttárja karjait: „Irgalom”!
    a nyíl pontosan talál. A sötét elvágja
cérnahangjait. alig zuhant kékbe az alkony,
fut Niobéhoz egy bába, hogy mind a hét halott,
    ott fekszenek a város határában a mezőn.
Ilioneusz Létó oltárához ért, mikor elterült.

Amphion, az apa, a kamrába bújt.
    az irtózatot kapargatta a szíve körül – 
fiai születéseire gondolt, a nevelés gondjaira,
az első lőtt vadakra a közös vadászaton.
    és egy alak térdelt mellé a kamra kövén;
Amphion könnyein át látni vélte a legkisebb fiút.
   
A borzalom a kút, visszhangozza magát.
    zokogva húzzák a húgok a sötét vizet,
hogy kimossák a sebekből az éjszakát.
kibontják a hajuk fonatait, holdsápadtak,
    gyönge füzek árnyai ők, némák.
A borzalom sorolja a halál neveit.

Niobé tépi a haját, öklözi az eget –
    „élvezzétek, élvezzétek istenek,
elvehettek hetet, és marad nekem hét,
széttörhettek, és mégis egész maradok.”
    és hívta a vihart, az orkánt, a jeget,
Niobé, te szörny, anya a neved.

Artemisz felfedi magát:
    középen áll, a hantokon. az íját
a legidősebb lányra emeli: „eredj a bátyád után”,
és így tovább, sorban. a hét fűz engedelmesen
    meghajol. nők, mi a ti bűnötök?
Artemisz hét hajszálat hagy a hantokon. 

Niobé meredten ül. pirkad.
    sugarak vetülnek tompa testére.
mozdulatlan, mikor elérik a széllökések,
és addig támadják, míg oldalára dől.
    a hajnalt izzadja a márvány,
Niobé könnyez. siratók jönnek nyugat felől.

A versekhez Sós Dóra képverseit társítottuk, melyek eredeti méretben a Galériában megtekinthetők.