Vagyis benne vagyunk nyakig a költeményben,
de azért lazán és ki-kisandítva,
hevenyészett rím csendül a pongyola beszédben,
egy garast sem adna érte a zsémbes Vojtina
(Csukás István)

 

 

VOJTINA-REDIVIVUS

Vojtina
Mátyás, versfaragó, a 40-es években Pestre került tót diák, ki a fővárosban, főképp annak írói köreiben általánosan ismert eredeti alak volt. Bernát Gazsi inasának fogadta s e révén gyakran férkőzhetett írók és költők közelébe, akiket rendesen írókollégának szólított. V. nevét halhatatlanná tette irodalmunkban Arany János azáltal, hogy két nagyobb tankölteményének címét V. nevéhez fűzte: V. ars poeticája és V. levelei öccséhez.

Forrás: Pallas Nagylexikon

 

ARANY JÁNOS: Vojtina levelei öccséhez (II. levél)
JUHÁSZ GYULA: Vojtina új levele öccséhez a drámaírásról
JÉKELY ZOLTÁN: Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből
TAKÁTS GYULA: Vojtina levele
CSUKÁS ISTVÁN: Még ugyanazon az úton
ORBÁN OTTÓ: Vojtina recepcióesztétikája
KUKORELLY ENDRE: Vojtina-redivivus
GÉHER ISTVÁN: Quid est tanár úr
 

 

ARANY JÁNOS
VOJTINA LEVELEI ÖCCSÉHEZ

 

II. levél
Előre lantok...! vagy, mi a guta:
Lant nemigen van... tollsíp és duda,
Előre tökszár, csimpolya, doromb,
Madárkelepce és repedt kolomp!
Fel hagymabördő, fűzfasíp, bürök,
Lyukas kulcs, mely süvít, kanásztülök,
Cirok-hegedű és hasadt fazék;
Hadd zengjen a föld és zengjen az ég!
Mert a hazának éppen ily zene
Most éltető, fenntartó eleme;
Minden szemét vers egy-egy drága kincs,
Megél, ha ebben semmi szűke nincs;
Sovány ugarnak trágya kell, de sok:
Munkára, tollak, kalamárisok!

   Igen! ha tiszta búzánk elfogyott,
Miért ne vetnénk a helyett gyomot?
Nem zöld-e a gyom, dudva és paréj?
S nem nagyra nő? akár aláhenyélj.
Árnyéka szintúgy van - sőt koszorút
Fonhat belőle aki rászorult,
Vagy kedve tartja. - Gazt ápolni hűn
Hazafias tett: gyomlálgatni bűn.

   Azért előre mindenféle dibdáb,
"Hancúzni a Parnasszuson mezitláb!"
(Mint egy barátom írá valahol,
Ki csürhe közt nem örömest dalol.)
Bátran, merészül, kissé szemtelen!
"Mi költők" a szerény hang ez legyen!
Miért ne? gyermekjáték az egész,
Sármunka, nem kell hozzá semmi ész,
Csak jóakarat és nem-tiszta kéz.
S kinek csizmája rossz, vagy inge nincs:
Kit a leánytól zár kaján kilincs;
Kit apja megvert, vagy preceptora;
Kit elbájolgat a zsidó bora;
Ki éhgyomorra káromkodni tud,
Nagyot, keservest, cifrát, hájszagút,
Mint: "aki lelke, istene vagyon!"
S a többi (példa majd minden lapon);
Ki felfödözte, hogy az éj sötét,
A sárga holdnak kajla üstökét,
Csillagot éjjel, nappal a napot,
S bír vágni rájok egy hasonlatot,
Minő bagoly s hab szók között lehetne,
Vagy mint ezek közt: csillag és gereblye;
Ki a dalt írja, mégpedig hová:
Villámmal ír dalt a levegőégbe,
(Kottázza tán...? no, ha így gondolá -
S a tüzes istennyila viszi végbe
A kottaírást...!); szóval aki mer
Nem tudva tudni s bizakodni el;
Vagy aki sok jó versneműt bevett
És gyomra terheléseig evett,
S magát úgy érzi, hogy: csak ki vele!
Mit egyszer-másszor oly mohón nyele:
Mindaz körömre, tollra és - papírra!
(Miután nem írószer többé az irha).

   Oh mert az ember lelke úgy örül
Látván e sürgést íralmunk körül!
Hány érdemesnek tünt le fénykora
S borítja könyves bolt vastag pora!
Hol a közönség, mely keresne gyöngyöt,
Mit a feledség pókhálóba göngyölt,
Ha ők, a jó fiúk, sár-foglalóba
Nem tesznek egyet-kettőt hébe-hóba!
Igen, ha ők fel nem eresztenék
Bő lében a múlt héti pecsenyét,
Nem is tudnók, hogy a rég élvezett
Jobb koszt iránt szánk íze elveszett.
De ők, a jó fiúk, elészedik
A régi jobbat, és nem engedik
Hogy elenyésszen egy szép gondolat,
Hanemha – nyúzó bicskájok alatt.
Előnkbe hogyha tócsát öntenek,
(Mi őszerintök vers, azaz: remek),
S az ember abban úszdogálni lát
Ezernyi geniális nyelvhibát,
Tarkázva itt-ott, hogy legyen bizarr,
Jobb írók eszmehulladékival; -
Ha majd egy sánta láb, majd egy bezúzott
Orr és fületlen, torzonborz fej úsz ott,
Melyekben ez s amaz jó emberünk
Költői mondatára ismerünk,
S ujjal mutatjuk: ezt tudom kié:
Berzsenyié vagy Kisfaludyé,
Kölcseié, vagy Vörösmartyé,
Garaj, Bajza vagy Petőfié;
Ha mondom, így, bár csúnyán megkuszálva
Ráismerünk jobb költőink szavára:
Avagy nem méltók köszönetre, kik
A régi szépet újra éltetik?!

   Ha hát van, Andris, jó fejed: tanulj.
Az ócska csizma, megfejelve, új,
És nincsen olyan régi köpenyeg,
Miből ne telnék egy hitvány süveg;
Azé a veréb, ki megcsípheti:
Fogj ócska eszmét s légy eredeti!

   Már most, eme vargabetű után,
Ideje volna ott kezdeni tán,
Hol a más héti munka elmaradt;
S köszörülni juhászkutyából agarat.

   Ha mégis olykor asszonáncra jő
Kedved, vagy a rím nem kinyöghető,
Legjobb, ha mindig olyat válogatsz
(Találsz is könnyen) ami hogy nem az.
Például vár-ra ez jó lenne: rák;
Vagy erre hogy huszárt, üsd rá: osztják.

   De bezzeg itt ugyancsak átbukám
A mértéken; meg is fekszem talán.
Ad vocem, mérték: némely ostobák
Ennek jármába is beléfogák
Szegény verset: de te soha egyéb
Mértéket egy szál cérnánál ne végy.

   Ki jámbusokban ír, (kivált komoly
Verset) caesurát ne tegyen sehol;
Jámbust pedig csak ott ejtsen belé,
Hol semmiképp el nem kerülheté:
Végül csupán hosszúkat tenni szebb,
Hadd vonja lábát, mint a sánta eb.
   Van a magyarnak... Úr Krisztus, mi van!?

Saját mértéke: népdalaiban,
Melyet kitáncol a paraszt legény,
És Farkas Józsi oly szépen kihúz,
De a poéta (kincsek közt szegény!)
Mértéket idegen mintára nyúz.

   A szép toborzó, a lengedező
Bizony, bizony még járatlan mező,
Versébe olyat aki tenni mer:
"Nincs benne mérték!" orditozni kell;
Sántítson ő is úgy; előre, hátra,
Miképp a többi azt előtte járta.

   Ezenkívül, mint jó levesbe hús,
Szükséges volna versbe numerus.
"Mi a mennydörgő! hogyan illik a
Költészethez az arithmetika?"
Hát úgy öcsém, la! ez könnyű dolog!
Érezni kell csak, és mindjárt tudod. –

   Midőn te így írsz: "A leányka hőn
Fohászkodék és sírva a mezőn
Bolyonga; fürti közt lebegve méla
Szellő susog és zengő Philoméla
Éneke szól; süt bűbájos világa
A holdnak. Íme jő azonban drága
Kedvese, akit oly régen ohajtva
Várt; felsikolt és csókba forr az ajka –"
S a többi, – ez neked jó, meghiszem,
De, mintha sással metszenéd fülem.

   A ritmus oly láthatlan valami,
Mit inkább érzeni, mint hallani,
Mit észrevenni (mint a jó egészség
Szelíd hatású titkos működését)
Könnyebb, mikor nincs, mint akkor, ha van;
Mi nélkül mérték, rím haszontalan;
S akármint gúzsba kössük: a darab
Kötetlen, buglyos, próza-vers marad.

   Ha írod a verset, nem öntöd azt,
Össze nem áll, hiába fúrsz, faragsz,
Majd itt bicsaklik félre, majd amott,
És kárba vesz sok oly becses robot,
Mellyel, ha méltóbb helyre áldozád,
Megkapálhattad vón' kukoricád.
Aztán meg... aztán... hát... álmos vagyok:
Szervusz öcsém! máskorra is hagyok.

(1850)

 

JUHÁSZ GYULA
VOJTINA ÚJ LEVELE ÖCCSÉHEZ A DRÁMAÍRÁSRÓL

 

Hallom, öcsém, hogy a költői pályát
Választod, szóval az éhenhalást.
Mert magyar dalnok sorsa nem javult föl,
Mi több, lecsökkent jó Petőfi óta,
Ki legalább szerkesztő lett, szegény.
Hiába vágyott új századba hajdan
Csokonaink, ma is meghalna ifjan,
Szárnyas lovát ha nem fogná igába!
Nehéz az élet és nem kell a dal most,
Csak hogyha sanzon vagy kuplé neve.
Mégis, öcsém, ha már te mindenáron
Csak literátor óhajtasz maradni,
Van egy mód arra, hogy sikert arass,
Csengő sikert és ez a drámaírás.
Ha van benned lemondás s nem kívánsz
Költő maradni: akkor rajta, bátran!
Nem kell egyéb hozzá, csak egy írógép,
Mert tinta, toll oly ósdi hagyomány már,
Miként a lant, koboz és oly nevetség,
Miként a múzsa csókja homlokodra.
Ha írógép van s színigazgató,
Ki darabodat elfogadja és lesz
Közönség, aki beveszi, mi kell még:
Csekélység habbal, szóval a darab!
A tárgyát úgy válaszd meg gondosan,
Körültekintőn, hogy egész világon
Mehessen, még ha itt el is bukik,
Nem árt, ha a szereplők magyarok,
Csak angolul ki tudják mondani
A nevüket, mondjuk mister Braun,
Miss Ilona. Lehet víg, szomorú
A darabod, de vége jó legyen!
Csak semmi szociális, nemzeti,
Csak szerelem, jólét és semmi más!
Nem mondom, egy kis bátor szókimondás
Nem árt, de csak módjával, mert utána
A közönség még vacsorázni óhajt
S elég tragédia maga az élet
S elég tragédiát írt már a Sekszpír!
Fő, hogy modern légy! És a technika
Minden vívmányát fölhasználd vígan!
A hősöd jó sokat telefonáljon,
A színfalak közt várjon autó rá,
Repülőgépen szökjön a szerelmes
A gazdag lánnyal s csekket is vigyen
És rádiózzon a bőszült apa
S jazz-band ütemre perdüljön le minden,
Az üzlet üzlet és pénz az idő!
A dialógus hadd legyen lapos,
Félmondatokkal, semmi gondolattal,
Részint mivel a költészet s a szellem
Más lapra tartozik, részint mivel
Kaviár kell a népnek, nem malaszt,
Azért óránként néhány szellemesség,
Wilde, Shaw uraságoktól levetett,
Nem megvetendő és igen kelendő.
Ám fő a trükk: ezt egykor úgy nevezték:
Deus ex machina. Ma csak mache.
Hogy mi a trükk? Hát mi a vakparádé?
A trükk az trükk, ehhez születni kell,
De nem Árkádiában, annyi szent.
Kész volna a darab, most jő a cím
És ez a lét s nem lét kérdése néha.
A cím legyen nagyon sokat ígérő,
De semmit el nem áruló. A cím
Már félsiker, ha jó s egész bukás,
Ha rossz. Jó címre, mint cukorra dongó,
Jön a közönség. Műgonddal keresd
A címet (és csak erre kell ma műgond).
De eddig még csak félmunkát míveltél,
Most kezdődik dandárja: ez a reklám,
A tizedik múzsája századunknak,
A többi múzsát bátran pótoló.
Ez hirdeti előre: itt a sláger,
Ki jobbat alkot, az már szemtelen.
E múzsa már jazz-banddel dolgozik,
Hírharsonákkal, hangos üstdobokkal,
Repedt fazékkal és kongó kolomppal,
Mert reklám nélkül lángész még lehetsz,
De drámaíró nem lehetsz, öcsém.
A reklám nélkül eljuthatsz a mennybe,
De nem juthatsz el Bécsbe s nem lehet
Végállomásod Honoluluban.
S ha mégis, szép öcsém, költő akarsz
Maradni ebben a nehéz iparban,
Akkor ne fáradj a színházhoz el,
Hanem tedd a fiókba művedet.
Talán majd eljön a hálás utókor
(Bár úgy hiszem, hogy ő is feledékeny)
És fölfedez egy késő filozopter,
Ki doktor lesz művedből és idővel
Egyetemen professzor, míg te szépen
És csöndesen árvácska, viola,
Rezeda és százszorszép is lehetsz
A honi rögben és ha van szerencséd
És pártfogód, még kaphatsz szobrot is, hajh
És elneveznek rólad egy kis utcát,
Hol a nyomor s a szenvedés lakik,
S ez stílszerű, mert egykor itt te laktál!
                                              (1925)

 

JÉKELY ZOLTÁN
Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből

 
   
Azért előre mindenféle dibdáb,
Hancúzni a Parnasszuson mezítláb!
Arany: Vojtina levelei öccséhez

1
Urbánus költő gondja

Takarítom a vén disznóólat,
könyökig vájkálok a vad mocsokban,
munkám a szemétnek s ganajnak roppant
istensége előtt vak hódolat.

Mögöttem kandi kanmalac röfög,
s míg távolítom ronda ürülékét,
görnyedt hátamra a tavaszi kék ég
áldóan oszt sugaras örömöt.

Hányom, kotrom a bűzhödt anyagot
s kérdem magamtól izzó munkalázban:
vajon most már elég népi vagyok?

Vagy már hiába, éltem elhibáztam?
S a népi költők juszt is csak azok,
kik Pesten költenek, a kávéházban –?

2
Népi költő búja

Üldögélek egy pesti kávéházban,
három hete nem láttam a Napot
s nem bolyongtam a zöldellő határban,
ha kell, ha nem, verset firkálgatok.

Már elolvastam kétszer Zarathúzdrát,
hatszor bejártam a Műcsarnokot,
otthonosak lettek a pesti utcák,
s vendégül látnak finnyás szalonok.

Bajszom megnyestem, körmeim ragyognak,
s télvíz idején – hej, szépasszonyok! –
lábszáram kurta alsóban vacog.

De a kiskésit! Ezeknek a rothadt,
asszimilált polgári ficsúroknak
hóttom napjáig bugris maradok!
(1942)
 

 

TAKÁTS GYULA
VOJTINA LEVELE

 
 Nagy verseny áll… Hát versenyezzetek.
 Recsegjenek a cintányér rezek…
 Hirdesse dob a Nagy Költő nevét,
 kinek térdéig meghajolt a szép.
 Harsogja rádió és kisbíró!
 Szállítsa Művét luxusautó…
 Addig magam, míg zengnek a falak,
 kemencét fűtök szabad ég alatt,
 és tanítok, vetek… Olykor írok…
 Gerlék, parasztok nézik papírom.
 Egy-egy mester és inas is benéz,
 hogy mozdul az és miből lesz a méz!
 – Nem versemben!… De nála itt,
 aki szomszédban őrzi méheit,
 s legtöbbször együtt dolgozik velem
 e szérűntúli-szilvás kerteken,
 ahol a tej, kenyér és méz és trágyaszag,
 mint jó testvérek játszanak
 hajamban, ujjamon s a papíron…
 Pajtás, hát itt, e nép között írom
 – mi szép s mi fáj –… És értik is szavam!
 Ne vess meg!… Köztük honn lelem magam!
 Köztük s velük… S dalom, polgári lenne?…
 Vagy nem láttál polgárt rokon körödbe?
 – Vess össze hát: – szavamban és a tettbe! –
 Elég!… Bosszantott, hát kimondtam végre!
 Azért sebaj… Csak megvagyunk, komám.
 Rigók a mesgyén, egy cseresznyefán.
 Igen… Te bent… Magam kívül
 s fölöttem sokszor éles kés repül.
 Pengéjén nézhettem, mint más tükörbe,
 míg torkomat csikálta éle,
 hogy arcom mily fehér… A tiéd?… Fekete…
 Suviksszal keni a serény kefe,
 hogy lássanak s hogy olvassák dalod,
 zsebben visznek a literátorok.
 De legalább onnan tekintenél,
 az újságról szét: – mit kíván a nép?! –
 S hogy él a műhely és falu? – Belásd,
 nem árt, ha zsebben is kirándulás,
 és mindezt, mint jó ráadást megírva,
 hogy ne piruljon körmödig a tinta…
 De addig is csak versenyezzetek.
 Recsegjenek a cintányér-rezek.
 Hirdesse dob a Nagy Költő nevét,
 kinek térdéig meghajolt a szép!…
 Nekem meg az szép, ha a zöld tavasz
 kifürdet mindent s lepkéket havaz.
 És földre száll a rózsaszín-lila
 felhők fátylából a tüzes bika
 s zihálva szerelemre kel… A rét,
 vetés fordítja már tükrös felét,
 s a kék és zöld lakója boldogan
 tüzes örvényben reszket és fogan.
 – Hát ez a szép!… – E nép és ég közel!… –
 E láz! – A nemzés, nemzet tüzivel!… –
 Jó nékem hát az új puszták ölén,
 az alkotók két kézzel döngölt szérűjén
 etetni és hallgatni azt a masinát,
 amíg a dob arany búzát szitál…
 Így élek hát s nem fáj, hogy lemarad
 a versenyen kocsim a hegy alatt,
 hol hajtod és írod, mi kell a pénzhez!
 Hű vagy magadhoz, de nem ám a néphez!
 S hová repít majd még a lendület!?
 – Pár év és hol találkozunk veled? –
 Most sejted, hol a cél s vesd el magad!
 De addig is, vigyázz, ne törd nyakad.
 Mi lenne nélküled?… Gondolj reánk…
 S a hegyre is… A zöld babérfaág
 múzsád nélkül szárazra válna még
 s barbár liget lenne e szent vidék.
 Mert tudjuk jól – s meghajlunk sorra mind –,
 térdednél fénylik a magyar Olymp!
 Fénylik?… Olykor még dörren is nagyot,
 amint szülöd a roppant darabot…
 Magam meg itt a kis szérűk között
 nézem a verset hálózó ködöt,
 amely szárnyadról szitál és ragyog.
 Hegyedben, ó, én pásztor sem vagyok!
 Magas nékem a Szentlélek-orom.
 Itt lent az én helyem és birtokom,
 mert istenülni, jól tudod komám,
 nem óhajtok Velence oszlopán…
 Jobb nékem itt, hol szálankint nyüvöm,
 nem a babért!… Csak kenderem szövöm,
 mely melegít… Nem tudja senki sem?…
 Ember vagyok!… Érzik!… És elég ez nekem.
 – S a majd?… A vers? –… Jövőre bízom azt!
 Dolgozz! Nevelj, te legnagyobb parancs,
 s elég e láthatatlan szép öröm.
 Még félek is, hogy egyszer eltöröm,
 s csak az marad, mi fogható,
 mint hal, csigák, sziklák között a tó,
 mely távol kéklik s nem mutatja meg,
 hogy fény alatt még szebb fény is remeg.
 – Hogy Vojtina már egyszer mondta ezt? –
 – Nem így!… A szívre tettem én lemezt,
 s azt hallgatom, hogy pontosabban tudjam
 a ritmust minden tárgyba, tettbe, dalban…
 Jó nékem hát e népi közteren,
 hol álom és a tett együtt terem,
 és épp e munkából fölébredő idill
 szűz tisztasága, éppen ez vidít…
 A szent ponyvák, tervek, disznótorok
 tölgy asztalánál is otthon vagyok.
 Aesopus, Shakespeare… Arany, Kölcsey
 s korunk pusztáin fénylő sok zseni
 csak vonz, mint az atom, de nem a szürke zaj,
 melytől körödben glóriás a haj,
 s nem egy könyök fölött babér lobog,
 csak bírja és harsogja a torok!
 – Nyárvégén most is hallhatsz még ilyent,
 mikor a berkes völgy zsombékja zeng. –
 S e méla, szétfolyó egyhangúság,
 oly álmosan zsong, hogy szívünkbe vág,
 hogy nincs tovább! – S vad pesszimizmusát
 belénk döfi, mint kést, a sok derűs dalár.
 Így bicskáztok s a dal mégsem halott.
 A lénye, mint a hold fénylőn ragyog,
 s ha csalogány nyit rája ablakot
 a könnyen lüktető vad áriák
 tüzes üllőjén szikráznak a fák.
 Nem kórus!… Egy!… Hát versenyezzetek.
 Magam e zengő szárny után megyek,
 s mert nem láttam csapatban csalogányt,
 hát kedvelem e dalszülő magányt.
 S jó versnek nem kell pásztor és kanász!
 Lábánál mindig többeket találsz…
 – De ott, kit hajtanak?… Ha nem tudod,
 a verseid ma nékik szavalod! –
 Szárnyat feszíteni így is lehet,  
de mérd le végre sikered,
 és itt a perc, hazudj, és végre igazat!
 Dunánk megáll!… Lesi a szavadat…
                                            (1952)
 
 
Utóirat 1962-ből:
 
   A szerkesztő tíz évig spekulált,
   hogy hozhatja-e ezt a Vojtinát.
   Vagy most se még?… Ó, rózsaszín remény
   biztass, te lakknélküli régi költemény.

 

 

CSUKÁS ISTVÁN
MÉG UGYANAZON AZ ÚTON

       
          Még ugyanazon az úton, mint az előbb,
          de az időben előre s hátra ugorva –
          most lengő zápor veri a forró háztetőt,
          s hosszasan vizel a bádogcsatorna,
          légszomj, majd sóhajtás kioltja egymást,
          s mintha a háztetőnek hosszú haja nőne,
          felhasználva e gazdátlan pillantást,
          nagyokat ugrok az időben hátra, majd előre.
       
       
          Vagyis benne vagyunk nyakig a költeményben,
          de azért lazán és ki-kisandítva,
          hevenyészett rím csendül a pongyola beszédben,
          egy garast sem adna érte a zsémbes Vojtina,
          de hát ilyesmire se időm, se kedvem,
          közben, ahogy jött, elállt a zápor,
          most nem is igen tudok ennél szebben
          beszélni s ujjamon szót számolni, majd máskor.
       
       
          A zápor elállt, s a macskák száraz szőrrel
          előbújtak s önfeledten, mint a nők, napoznak,
          így szemre időtlenek ők, bár eltűnnek ősszel
          s tavasszal szájukban újabb macskakölyköt hoznak,
          mérhetném velük is az időt, miért ne,
          érne annyit, mint más, ez a macska-óra –
          van, aki eldönthetné: K. I. megállt szívére
          gondolok, a föld alatt porladóra.
       
       
          De most még él ő is, dörmögve ballag
          velünk le a hegyről, kártyából a szárnyunk,
          R. Pali a röhögéstől nekidől a falnak,
          éjjel van, s már nem is a földön járunk,
          talpunk alatt a kutyák tátott pofája kattan,
          harapják a semmit, habár még mi is élünk,
          de hát sokat képzelgünk, ez tagadhatatlan,
          s el is szállunk néha, mivel nagyon félünk.
       
       
          De most még nem; vörös, fekete, barna
          üstökünk az utcai lámpa fényében világol,
          egymást heccelve és a semmiből kicsikarva
          az esztelen jókedv – most nem félünk a haláltól,
         
          a Szépvölgyi úti csillagok, mintha gyufa gyúlna,
          direkt nekünk sercegnek a fűillatú égen,
          fölényesen nézünk a kilövellő Tejútra,
          mi is tudnánk olyat, csak lenne nő a környéken.
       
       
          Most van, most nincs… hogy melyik tükörben
          élnék, vagyis lennék, nem is kérdés, nem, nem;
          persze, hogy képzelem, s ébren, hiszen különben
          nem bírnám ki, de ez a vers visszaképzel engem,
          lakhatok itt is, bár lazán, s eltűnhetek úgy is,
          mint akit mellékesen kihívnak egy szóra,
          még utána csap a zaj, cipője nyikordul is,
          de már nem néz vissza a homályló tejüvegajtóra.
                                                                       (1996)
 

 

ORBÁN OTTÓ
VOJTINA RECEPCIÓESZTÉTIKÁJA

manapság valamire való költő
nem kezdi úgy a versét hogy ó jaj
és nem folytatja úgy hogy hová lett ez meg az
még kevésbé úgy hogy a mélységből kiáltok hozzád uram
tudja amit tud
ő is jól van informálva
emilezik
csatornát vált a távirányítóval
látja mi van hogy
az énköltészet kiment a divatból
és a tavalyi toposzok oda kerülnek ahová valók
a kukába a rohadó salátalevelek közé
különben is költőnek kuss ha komoly dolgokról van szó
az irodalom egyetemes jelenség tehát az egyetem felségterülete
és ez nagyon is jól van így
nincs szebb mint a bíbor alkonyatban hazafelé tartó tanszemélyzet
a lenyugvó nap sugarában
meg-megcsillan ércsisakjuk és kengyelvasuk
kezükben kétélű kard az átértékelés
senki sem műveli náluk magasabb szinten az elméletet
márpedig az elméleten múlik minden
elmélet nélkül a vers csak a bolygó hollandi hajója
jól is néznénk ki trendek és tőzsdeindex nélkül
ha nem tudnánk hogy a mai napon
hány pontot emelkedett kosztolányi hányat esett babits
a multikulturális játszótéren mindeközben
a csengő hangú tanszékek kánonban énekelnek
és kemény profi teniszt játszanak
most én adogatok és te fogadod
majd fordulunk
és te adogatsz és én fogadom
megfelelünk a korszak elvárásainak
reflektálunk egymás textusára
ami mindkettőnknek előnyös
köztudott hogy
a reflektálatlan textus nem üdvözül
a reflektált viszont igen
tizenöt semmi harminc semmi negyven semmi
ennyiből már bőven kijön egy könyv
bizony mondom neked
ha nem botlasz bele minden szir-szar emberi gondba
de koncentrálsz és ahogy azt joggal várják tőled a múzsák
hozod a mérkőzéslabdádat
fölkerülhetsz még a profik rangsorában
a kis nyelv költőjének elérhető legelőkelőbb
hatezer-hatszázhatvanhatodik helyre
                                            (1999)

 

KUKORELLY ENDRE
VOJTINA-REDIVIVUS

Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló (...) (Arany János)

a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit. (József Attila)

Az írás tükör.
Belenézel, néz vissza egy ökör,
Vagy néz vissza esetleg egy bika,
Ama legszebb bikák legszebbike,
S hogy tele, vagy ürességgel tele,
Kiderül majd, csak jól bámulj bele:
Való' világ ... éggel a tetején
És benne én.
Nagyjából mégis mégsem: azt hiszem,
Inkább nem is mennék bele ilyen
AJ és JA közötti hiába-
Valóság/igazság polémiákba,
Lódít/valódit vagy való/csaló,
Mindez csak tiszta költészet vala.

Költő vagyok - mit érdekel stb.,
Concretan így nem jut eszembe. Semmi
Érdekes nem jut erről az eszembe,
K. (is) vagyok, mással, úgy lehet, szembe',
Mert verset írok, más meg nem ír verset,
És pénzt kapok érte, némi keve(r)set,
Kérdik a véleményem, és én vélek,
Tananyag lennék, noha, asszem, élek,
Megjelenik a nevem, írnak rólam,
Elismerik, úgy kell vennem, valóban,
Amit csinálok, díjakat arat,
És lehet, hogy mindez csak kirakat,
Minden hiúság, no de hát, fiúk,
Álljon elő, ki nálam nem hiúbb,
Ki magában egy másikat nem ápol,
Mikor hívják, el (nem) megy hiúságból,
S ha nem hívja kutya se már vagy még,
Ne gondolná, hogy nem lesz így elég,
Hogy semmi nem elég, nincs annyi díja
A nagyvilágnak, hogy ne volna híja.
"Vagyok", "belőlem", "rólam", "énvelem",
Ez így együtt elég veszélyesen
Hübrisz-közeli helyzet, ezt tudom jól,
De rosszból a sok árt, a sok a jóból
Vagy á(rt) vagy bé(rt), attól függ. Concret' tőlem,
Csak hogy elegem van vagy nincs belőlem,
Mégis simán mondok ilyesmiket,
És meg se látszik rajtam, úgy lehet,
"Rólam", mondom, és te simán veszed,
Hogy így élen van tartva a beszéd,
Épp ebben a veszélyes tartományban,
Úgy jár körül, zúg, mint a villanyáram.
Magy., ha a szó "mint költőről" esik
Énrólam: győz az én, a szó veszít,
Nincs alku - pont ez az én legyen boldog,
V. legalább v.hogy haladjanak a dolgok,
S ha verset írok, én fogom ceruzámat
Vagy mi a bánat't.
Van külön én. Szintaxis és szavak,
Írok, s mintegy összeállítanak
– Például le van írva 5×3
Én, én magam írtam le, ha jól látom –
engem. Néha nem. Néha, egyszer-kétszer,
4× vagy 7×, ha arra nézel,
Egy mintha-rám-hasonlító alakra,
S csak az a kérdés, miért hagynám abba.
Pedig nem szoktam hozzá, hogy mi van,

Olykor csak nézek, mint a filmszínház,
Megfordulok és bámulok felém,
Hogy miről is van szó, ki az az én,
Azt, hogy mi ez a boldog-oktalan,
Ez a legbiztosabb bizonytalan,
E legváratlanabbul feltörő,
Magát mintegy letiltó nagy erő,
Ez a visszafogandó-foghatatlan
Vak örömérzés, boldogság-katlan.
Na jó, ez nyilván túl sok. Olykor rátér,
– Mert van az én egy "lélektelen fráter"?
(Anyukám fordulatja) – valami
Gép, alig-bírható, nem-hallani,
Bennem
A versgyártásra. Beüzemeltem.
(Mind mi' szép, ám most az én lelkes Egy
Aludni megy.)

Írással
Kapcsolatos kijelentéseket
Kellő reflexióval akárki tehet.
Nem tudom, hogy' kell. Ez egy kijelentő
Mondat, némiképpen alulra fentrő',
Nem tudom és teszem, és nem hiszem,
Hogy nem a legmegnyugtatóbb üzem,
Így legalább már (nem?) tudsz ezt meg azt,
Egyfajta bázis, itt nyugton maradsz,
Nonumque prematur, kiülöd végig,
Ülsz in annum 9(×9) évig,
Vagy nyugodtan kitörsz. Vagy izgatott'.
Magad vagy ott.
Így bárkit felcserélhetsz bárki mással.
(Hát, rendben, kicsit pszichologizáltam
Itten. Ezt is, mint bármit általában,
Aranytól vettem, majdnem egy-az-egyben.
Hallgatni A. Vegyél Aranyt direktben.)

Sohasem gondoltam, hogy nem lehet
Rendes kérdésre rendes felelet,
Azt, hogy az igazság majd elvakít,
Hogy én mondom meg neked a tutit.
Olvastam szintúgy pár száz kötetet,
Egy pár száz Legvidámabb Nem Lehet-t,
Meg csak nem rontott. Lehet, zöld vala,
Olyas itt-a-vége-fuss-el-vele-
Szerű darab, de jól mulattató,
Prímán mulatsz, ha nem vagy túl tahó.
Aranytól, lehet, vártak mindenfélét,
Költő-leány-bor, elejét, a végét,
Szerelem... rég volt, úgymond. Ennyi éves
(44),
Hát nem sok pinát nyalt, akármi édes
Emlék,
Nem oly szagú volt, mint a nyomdafesték.
De a haza... na jó. A te hazád
Meg az én hazám is: apánk faszát,
S egyéb hason' gyöngédséget nekünk,
Kik hont ma is ordítva szeretünk,
Ki a hazáról mond, mondja, nagyot, sokat:
Csak rajta! Nem hiába kurjogat,
Kerti törpék ugrándoznak csak rajta,
És bírja, aki marja,
Hazudoznak, visítnak, mint az állat,
Hogy összegyűl a nyálad.

Állok a Dunánál. Csak kitalálom.
József A. s Arany után nem nagy álom.
Állok (legyen: ülök) a pesti rakpart
Lépcsőjén. Halott víz. Minden hal meghalt,
A folyó vasszagú, vas és olajfolt,
Benzinszag: ez most ez. Egykor olyan volt,
Felleg s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most szállt le a Városmajorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot – idézzem tovább?
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Smaradg tó – túlzol, kisöreg –, olyan,
Nem legyintette szellő s fecske szárnya,
Mélyén lüktetett forradalmas árja,
Felszíne tükör, és abban, miképp
Vacak tévén rossz minőségű kép,
Mállott, szétlőtt, összekent házfalak,
Az utcán por. Emberek, nem vadak
Satöbbi. Zúg az autók egybenőtt
Sora: erősebb, gyorsabb, meglepőbb.
De ne lepődj meg. Gyengülj le. Csak lassan.
Nyugodtan engedd, hogy az egész hasson.
És írj le 1 szót. Írd eleve át,
És hajítsd ki valahány harmadát,
Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra.
Szívig érjen. Hagyd, hogy a szíved szúrja,
Belülről ki. Valahogy átmegy rajtad,
Ha el nem felejted. Ha el nem rejted.

(2003. november 25–26.)

 

 

GÉHER ISTVÁN
QUID EST TANÁR ÚR

1. Vojtina, innen-onnan

    Öcséim, én már ivócimborátok
Nem leszek … Az értelmiségi átok
Méregpoharát egyedül iszom.
De süketülve, oda és viszont,
Értem a szót – hisz én neveltelek
Benneteket. Hogy mivé lettetek,
Az érdemem is. Vagy az én saram?
Pályátok tisztes. És boldogtalan?

    Ugyan! Hát azt lehet tanulni tőlem,
Hogy sáros földön boldogít az érdem?
A pályabér itt csak a tiszta semmi.
Ebből tudunk csak önmagunkra lelni.
Lázadni kell? Van, aki meghajolna.
Tapasztaltam ezt fiúk. Évek óta
Úgy vagyok veletek, hogy nem vagyok…
Elvesztegettem a rám bízatott

    Talentumot? Bár mondanátok ellent!
Hogy esőben is felruház – a szellem.
Nem értitek: hogy? Pedig meg-megírtam,
Míg gazdátlanul napról napra hordtam
Hümmögés nélkül a lélek-magányt.
Van lelketek. Fellelkesít talán …
(A föld alatt koccinthattok velem.)
A poharamat rátok emelem.

2. Perbeszéd

A daimon, mondja Szokratész,
kezében a bürökpohárral,
az tudja, miért halsz, minek élsz:
öröklétedet elhiszi, rád vall.

3. Ha megírta volna

Minek álltok itt meghatottan,
akiket tanítottam?
Áldozzatok kakast
értem –
A félelmet nem érzem.
csak azt, hogy hidegedik a lábam …
Rátok kukorékolok hajnaltájban.
                                      (2012)

 

---

Ramona A. Kloos festménye