SZÉNMADÁR, FEKETE SZÁRNYAK – Szabó Imola Julianna novellái

Az emberek üvegpoharak. Összetört fények mindenütt. Kikapart agyagmadarak. Ma nem visznek el.  Ma csak rajzok. Körvonal a test árnyéka. Kivágnak a földből, mint a papírból.

SZÉNMADÁR, FEKETE SZÁRNYAK

SZABÓ IMOLA JULIANNA NOVELLÁI

Elfolyó ég

Meglopom a sötétet. Bontom a haját. Ezerfelé hullik a megnyugvás. Már nem félek éjszaka. Nem fogom össze a szavakat. Beléjük fúrom az ujjam, mintha tenger lenne. Az égben úsznak a sárga halak. Nem jutunk a partra, nincs kikötője. Kéne egy hajó, aminek nem kell víz. Kéne. Mint a tejben a gríz. Köt a mellkasom. Minden seb kinő, szedem a gondjaim. Kötögetlek. Lesz hajad és hosszú álmod. Minden öltés egy álarc, kihagyom az igazságot. Úsztatlak a vállamon. Több előre, mint hátra. Üres árnyak a víztükrön. Se arcom, se karom. Ha ellopsz, kimerül a fényem. Ha néma leszel, megreped a szám. Minden kabátban van varrás. Fekete bársony, a folyó nyála. Kishajó a papírlapból, kiáltás a párnába. Ujjaid közt a szál, finom erek a földben. A víz áttör a réseimen. A tárgyak nekiindulnak. Keresnek még. Olyan sötét a mennyország, mint a megégett kenyér. Illat-lakat. Valamiért vagy. Se fent már, se lent. Ott is, és itt is a múlt. Ki nem öntött poháron a folt. Lopok. Kotrok belül, kaparok kívül. A holtág mintha markolná a fejem. Ütközöm, süllyedek. Sötét testemre kötöm a kopott életem. Hegek a folyószélen. Visz az ár. Kéne egy hajó. Kellenél, mint a vászon a vitorlába. Nyomok a köröm alatt. Majd a csap. Majd a víz. Lopom a kifolyó csillagokból a színt. Csurog a narancssárga, reggel a tó tükrében. Hófehér mosdótál, szemcsés ígéretek a nyelven. Estig úszom az idővel. Húz a karja. Bőrig mosott bánat. Akváriumban a pára. Az ég úszik, léket kap a mája. Csurog a vérvörös bor. Nézlek a poháron. Átrajzol az üveg, elold a kötél.

Zsibbadt fehér

Gerinckabát. Enciánkék a lábam. Kilopták belőlem a huzalt. Semmi sem tart a mában. Vízszintes, tenger alatti csend. Csonthéj a tenyérben. Fekvés, várakozás. Csigolyasál. Gépek és mondatok. A tél beteríti az ablakot. Még az is fehér. Csak az ölem kék. Fosztódom. Nézem a keretet az ágyon. Ennyi egy érzet. Vizsgálandó panasz az arcom. Olvasok. Jobb kifelé, amíg befelé néznek. Belül kotornak, keresik a testem. Lehet, hogy nem is vagyok. Csupán árnyék a padlón, névmás az űrlapos rekeszben. El kéne múlni. Vagy nekem, vagy a fájdalomnak. Koponyasapka. Vér, tégelyek. Az angyalok főzik a színeket. Minden fehér. A halál a szomszéd ágyon vár. Türelmesen markolja fel a nénit. Virágmintás köntös, kiskanál. Kivasalt lepedő az ágyon. Felrobbant igék a lábamban. Lassú főnév a bokám. Üt a combom. Elnyúlok a mozdulatlanságon. Erdő az ablak alatt. Filctollas matiné. A színek már kint is fogynak. Minden fehér. A semmi laktató. Lábvilla. Falat kenyér. Kifutni a mából. A holnap nyomai. Nem könnyű elmúlni. Vágyak bugyognak, a fal, mint a bonbonosdoboz. Olvad bennem a kétség, megmért mozdulatok. Már állok. Bordapulóver. Életszagú a párna. Spenót és pörkölt. Ízek és vázak. Újraskiccel isten, szaggatott vonalú árnyak. Éjszaka megtanít járni. Az ajtóban a jég, mintha odakent könny lenne. Már mehetek. Már gerincgomb. Minden fehér. Enciánkék nyomok a lábam alatti semmibe.

Szétfolynak

Lencsemagok. A tél tenyere. Ma csak álom. Üres házak szobaajtói. A nap szétfolyik az arcon. Markolja a felhő. Két mélység közötti messzeség. A dér kiül a fényre. Hideg van. Szemek hunynak a sötétre. Bent lakik ő. Ott van a vacka. Kisrezsó, üres tál, kihűlt teában a tenger nyelve. Ott lakik. Párna nélküli fején az álma. Amerre néz, kinő a táj karja. Öleli. Szorítja a testet a májhoz. Minden szerv szuszog. Mozdulnak a világ széli karok. Fut. Megállóról megállóra. Menni próbál, amerre nincs hova. Lencse pereg. Nyomok a tavon. Langyos eső a bőr felett. Koppan, ami leér, zuhan az éjszaka kabátja, mint egy öreg test. A halál könnyen gombol, éhes a marka. Szakadt zsebek széléből pereg a lencseszem. Kongó könnyek zivatara.

Férfiak könnye. Langyos eső. A háztetők elnyúlnak a város felett. Kövér esernyők az éjjeli fényen. Árnyéktestű nők vacognak az ereszek tenyerében. Vékony a tavasz. Se kabátja, se sálja. Csak szeme. Kristálykék zománcfény csillog, sárga pupillák rezegnek a levelekre. Tiszta, mint az ébredés utáni arc. Ágy nyoma, álom nyála. Reggel nélküli éjszakák magánya. Férfiak könnye. Forró eső a konyha kövén. Lámpafény zuhan a testekre. Cipők árnyéka, hűvös arasz. Távolság fészkel a szájüregekre. Hallgatnak. Vállak csöndje a háton, üres székek nyomása a lábnál. Minden áttetsző. Csak az esőben látszik a csípés, a varrás, a bőr érdes, papírszerű simasága. A másik. A langyos eső rajzol. Szétfolyik a tintája.

Anya haja lóg. Szőttes kabát a válla. Mintha gyurmatestű. Anya szeme ég. Lángol benne a bánat. Két kiló kenyér, életlen kés, bevetetlen vágyak. Anya szép. Karja felnyúl a felhőkig, betakarja vele az ágyat. Ma nem alszik. Csak ül. Vár valakit, aki sohasem mondta, hogy bocsánat. Anya szénmadár. Fekete tollak. Pehely az álom. Anya lassan nő tovább a levesestálon. Székek lába, támla a múltnak, megterített mondatok. Kés, villa, hogy vagy. Anya mosogatja a szótagot. Karcos a tányér. Törik, reped a fény, vizes az arcéle. Anya vár. Száll a haja, mint a fehér cérnavégek.

Kutyám szemében az alázat. Anyám időtől menthetetlen teste. A vese partjaihoz szorított élet, kés hegyén a hajnal fénye. A házak ablakán hártyák. A mosatlanok könnyei gurulnak a lefolyó szemébe. Bennem a bánat. Bennem az öröm. Apám testén a mentség. Szív-kűrök futnak a bérház tenyerére. Lerágott bőrön a vérkép. Gyerek szemében a vágy. Szétfolyó, lassú mondatok. Zokogni és harcolni. Hallgatni. Hallgatni, ahogy csak az állatok.

Utazó gyerekkor

Apa mindig azt mondta, hogy a repülők messze viszik a lelkeket. Szárnyuk nő, és szinte széthasítják az ég varrását. Anya nem mondott neki semmit. Ő hallgatta az esőt, és itta a halált. Szeretett nem beszélni. A szavak olyanok voltak a száján, mint az apró hímzések a kabáton. Apa meg csak fűzte, csomózta őket. Üres ígéretekkel és olcsó cérnával. Neki mindegy volt. Apa mintha már a születésekor meghalt volna. Tudta ezt, de valamiért mélyen hallgatott. Így éldegéltek. Hangos csendben és zakatoló iránytalanságban. Apa a vonatot szerette leginkább. Csak azt szerette igazán. Letörölgette, betette a dobozba. Majd olyan finoman mosolygott rá, ahogy senki másra. Apa, ha a vonattal játszott, sosem jött ki egy hang se belőle. Nem ígért neki síneket, se állomást. Apa vele volt boldog igazán. Anya pont úgy nézte, mint minden mást. Mint a húst a tálon, mint száradt kenyéren a penészt. Nem jutott eszébe semmi. Anyában nem volt se pályaudvar, se rohanó fák. Benne megállt már régen valami. Ezért éltek még együtt. Két sín vitte őket. Ő meg pont közé született. Kerek-kezűnek és kissé hallgatagnak. Apa azt mondta. Anya azt mondta. A kisvonat pedig gyönyörűen siklott a hajszálnyi síneken. Könnyű volt és színes. Mintha a Balatonra. Mintha a szív mellé. Mintha soha nem állna már meg. Nem nyúlt hozzá. Apa biztosan fordult volna hármat, ha meglátja, ahogy a fia maszatos keze odaér a vonathoz. Néha látta, ahogy éjszaka kibontja a dobozból, lekuporodik a szőnyegre, és órákon át csak nézi. Ahogy körbe és körbe, újrarajzolja a gyerekkort. Ahogy mályvaillata támad a konyhának, és minden olyan óriás lesz, hogy nem lehet miatta felnőni. Úgy marad. Csíkos zokniban, lyukas zsebbel. Hatvan tenyérnyi semmi. Két lábbal, két karral. Az Apja szinte egyidős vele. Hallgatott erről. Már megszokta, hogyan kell elnémulni. Apa a kisvonatnak adta mindenét. Anya közben a plafont nézte. Odaképzelte a csillagokat, mint a gombokat a ruhán. Két sín. A végtelenbe se. Csak a reggelinél, a vacsoránál. Apa aznap lassan húzta magával a keddet. Nem akart a hétköznaphoz kötődni. Anya már tudta. Van olyan, hogy nincs tovább. Hogy szétfeszül a húr. Anya pont úgy vette ki a dobozból a kisvonatot, mintha Apa lenne. Reszketett a keze. Beáztatott szemekkel markolta a tárgyban az élőt. Először finoman, majd egyre erősebben. Rányomta az ujját, odaállt az ablakhoz. Az üvegen apró tűnyomokként fénylettek a sugarak. Nem látott mást, csak a házak kopasz tetejét és a szédelgő nyári felhőket. Meg a zakatoló dühöt, amint áttöri az ereit, mint az esti gyors. Elengedte. Mint egy madarat. Mint egy repülőt. Mint egy nehéz papírsárkányt. Elengedte a lelket.

Hajlékember

Az emberek üvegpoharak. Összetört fények mindenütt. Kikapart agyagmadarak. Ma nem visznek el.  Ma csak rajzok. Körvonal a test árnyéka. Kivágnak a földből, mint a papírból. Lógunk, cérnán a darabja. Fény szűr. Húslevesben a gyöngyözés. Ma még nem ölnek meg. Még reptetnek. Feszítik fölénk az emlékezést. A tájat. Az ajtók csendjét. A mögött, az előtt kihajtogatott papírkép. Az emberek. Letépett karjuk, behajtott lábuk. Csak fekszenek a beton oltáron. Nem sírnak. Elfelejtették, hogyan. Az autók pedig viszik a fákat. Oda van kötve a törzshöz a rohanás. Minden belülről mozdul. Kívül gyors zuhanás. Szemüvegen át a mondat, lábakon áll a semmi. Kihorgásznak, kikötnek. Megállít. Tenyérnyi papírhajó szemben a széllel. Vár. Minden folyó kiengedi magát, elönti a színeket. Fut a kanyar, a szélek. Mindenfelé suhogás. Eszik a csontról a húst, harapják, mint arcról a vonást. Sokan. Egyedül. Soha mások, nem máshogyan. A hegyek lába megköt, a remény csomókban. Nincs kegyelem, hétköznapi tárgyak. Törik. Reped. Átfolyik a semmin túlra, kiönti a szemeket. Az autó megáll. Nincs hova. Minden száj béna. Nem szabad szólni. Levágott karmok. A Nap felkúszik a hegyre. Az aranyhajú dombok összefonódnak. Farkasok. Keselyűk. Holnap. Talán. Így alszanak, a fejük alatt kimunkált megnyugvás. Megfestett félelem, könnyű párna. Csak bújnak, fúródnak egy szanaszét tört pohár falába.