Irodalmi Jelen

VÉGLEGESÍTÉS

2012. május. 05. - 14:01

Baki Júlia versei

Repedések az arcomon, a színeket lassan viszem fel,
pirul a bőr, alatta túl idegenül hatnak az erek.
A fényt csak ezután teszem hozzá, recept szerint.

VÉGLEGESÍTÉS

BAKI JÚLIA VERSEI

Mintha köztem lenne

Kiüresített bal oldal. Nem told hozzá, már nem vesz el,
nincs miről találgatni. Aranymetszés a másik mellkas közepén.
Azt hazudom, beteg vagyok, de még lázat sem észlelek.
A lámpa alá állok, felforrósodott, körte alakú sebhely a szív.
Meggyőződés nélkül teszed homlokomra a kezed,
megszokásból simogatsz, hagyod, hogy a test feloldja a perceket.
A felszínen csak gyenge vagyok, de az nem szervezet.
Maradni akarok, ütemenként betartom a szünetet.
Örökíteni kell, az ízeken át a múltat. Ennyi a dolgom.
De se az ágyat, se az asztalt, se az arcodat, se a testedet, se az érintésed,
az érintésemet, a testemet, az arcom. A tagadásban ismétlem önmagunkat.
Nincs kulcs, csak kikísértelek. Közöttünk akadnak el a percek.
Ez egyszer szeretni akartál, egyike a legszebb látszatoknak.

Véglegesítés

Készülődés a napszakokra, reggel tovább tart
választani zoknit és bugyit, hogy ki láthat és mennyit,
már itt eldönteni. Egy táskányi tartalék, egész napra,
lesz-e esőre is elegendő melegség, mi mellettem tart.
Ha nem, egyedül is boldogulni az apróval,
megenni egy melegszendvicset az egyetem büféjében.
Hogy gyorsabban múljon, ki tudja meddig még, két kávét is
előre beleszámolni. Esetleg sétálni a félórás szünetben.
Egész napi számítások futnak ilyenkor végig,
még a festék is ehhez mérten kerül az arcra, vagy pulcsi a vállra.
Este meg fáradtan mosni le mindent,
és az elmúlt naphoz igazítani a holnapi választásokat.

Recept szerint

Nem számítok többet, úgy körülbelül fél kilónál
megáll a lélek, és a dombok kezdenek közeledni.
Talpamban százféle kő és az éjszakai eső
maradékai. Most három pulóver sem elég, nehezen
veszi át a testmeleget, remegek, és megszokásból
rád gondolok. Még három perc a teljes kinyílásig.
Addig maradok, hús és csont, az üveg mögött.
Repedések az arcomon, a színeket lassan viszem fel,
pirul a bőr, alatta túl idegenül hatnak az erek.
A fényt csak ezután teszem hozzá, recept szerint,
két kanállal. A csapnál öblítem le, lassan tisztára mosom.
Hagyom száradni, az előírtak szerint csepeg a felesleges,
oldódnak le az emlékek. Már rég nem vagy itt,
mire megtalálom a domb eső utáni zöldjeit, és a talp ereit.

kopasz nő, tükör előtt

Illetlenül felvetett fej, két útra nyitott combok.
Puszta, fasorokkal. A másik oldalán ház,
alacsony kerítéssel, kis kertkapu, virágágyások.
Öntözéshez készül, és felnyúl a párkányig.
Szemben nyílt ablak, friss levegő átzuhogása
az arcon. Így jobban illik, ha máshoz nem,
a múlthoz. Mint ereszcsatornából
az eső utáni víz, hagy el utolsó önmagam.
Most itt ülsz mellettem. Összezárt lábakkal,
ujjaidat csuklómra fonod. A hajamat eltűröm
az arcomból. Előrehajolva beszélsz. Nézed a kertkaput.
A kertkapun a kilincset. A kilincsre rárakódott
többéves mozdulatot. Nem láttál engem, még
így se, már régóta. Ha felemelem a két kezem
talán meg is számolhatom, mennyi idő telt el
két érintés között. Mint a fákat a puszta szegélyén,
ahogy új utat választanak a vízhez.