ÉJ-ÉRZETEK

Csontos Bernadett versei

Ma reggel nem tekintek a túl-tárgyias tükörbe,
nem vizsgálódom egyértelműen:
farkasköd ül szaggatott szemfátylam szélére

ÉJ-ÉRZETEK

CSONTOS BERNADETT VERSEI

Ébredés

Fojtott szelíd őz
Harmativó farkas
Virgonc bohóchal

Suhannak bennünk
A szél-hullámzó réten
Ahol skálázik s

Úgy siklik tova
a fénytestű kígyó
Úgy siklunk tova

Fekete

Feketeségben hátrabukfencezem
Csontjaim hajlékonyak
Légmentesen lebegek:
A Hold gyötör
Vállaimon a bőr sercegve reped:
Cserjék éledeznek bennem
Feketeségben hátrabukfencezem:
Lassan nyílok szét
Lebegnek a csontok

Éj-érzetek

Apró mozdulatokból és űrbéli
Rezgésekből áll az éj.
Álmom avar színei a Napba kúsznak
Onnét a szembogár alá:
Felhő-rezgő bolygóm alól
Lassan pereg a könny.

Érc-hangzó az ébredés,
Kenyér meleg a simulás,
Kócsag-kecses várakozás az éj.

A tükör vágott szélén bukkanok fel,
Ismerős-idegenem rebben felém.

Éjeink közele: meggyvörös lepketánc.

Levéldenevérek

A levéldenevérek napsütésnél is kísértenek,
mikor a külvilág már kékké fehéredik
és szájszélnél a nyálcsorgás erős,
a pupillát éteri rezgések érik.
A fogak közti réseken ultrahangok
vak-süket zengése távozik,
s ők ezt megérzik csapatostul.

Jönnek a levéldenevérek, röntgentestük érzékeli
a bolygók mozgását, a Hold-töltét, a Napnyugtát.
Testüket érces falevél-erezetbe mártják,
pókhálókba vetődve fürdenek, démon-odvakban pihennek,
csillagképekkel álmodnak, sötét bolygó a szemgolyójuk.
Mikor ébrednek: dér és jégvirág.
Mikor elhalnak: a sivatag egyetlen porszeme se rezzen.

A hangzás lehetőségei
(Károlyi Amy nyomán)

Géz-szakadású bőr
alól hangzanak fel
eme dalok.

Azok az éteri belső fények,
melyek képekkel zenélnek.

Így (is) formálódhat formává 
a formátlanság:

Papírral,
Hold- árnyék a jégen

Gumival,
Színes ragacs-mocsárrá gyűrve

Facsavarral,
Hamis koppanással

Bottal,
Tapogatni padlót

Szöggel,
Csontot kalapálni

Gyűrűvel,
Végeket csatolni egybe

Fémmel,
Vak-tükröt tartani

Ronggyal,
Múltba csavarva fekszem

Gondolat

Ma reggel nem tekintek a túl-tárgyias tükörbe,
nem vizsgálódom egyértelműen:
farkasköd ül szaggatott szemfátylam szélére,
halványpirosan és égszínkéken zsibog a testem,
téglafal-mód omlanak a szavak,
zakatoltatom a gondolat csodálatát:
jelenlétük folytonosságát, meg-nem-álló öröklétüket,
megfoghatatlan-elkaphatatlan gyík-fürgeségüket,
szóba-fog(lal)hatatlan, betörhetetlen paripa-létüket –

Gondoltat a gondolat! – olykor
parányi porcica, pállott  páracsepp,
darabolt Hold, zselé-egyveleg….
Sokan elvesznek –
zenebonában, fehér csendben:
marad a fekete hóvihar

Gondolunk! Már-már elfogyunk –
mondatok közt átfolyunk
s egyre csak gondolunk!

Ezernyi benyomás közt mállok szét! –
beszélek, s kósza gondolat környékez:
ó, bőrdarab szájacskádon,
ó, morzsa a szakállon,
ó, maszatos orrocskád,
ó,gombolatlan ingecskéd,
ó, rezzenő tincsecskék,
ó, keresztbefont ujjacskák….
(Ó, csak hallgatnál, végre hallgatnál!)

A versekhez a szerző fotóit társítottuk.