MÉG BÚCSÚZÓBAN IS – Elhunyt Géher István költő
Minek álltok itt meghatottan,
akiket tanítottam?
Áldozzatok kakast
értem –
A félelmet nem érzem.
Csak azt, hogy hidegedik a lábam …
Rátok kukorékolok hajnaltájban.
MÉG BÚCSÚZÓBAN IS
Elhunyt Géher István
Nemzedékek tanítója - ezt olvashatni a leggyakrabban róla. Epitheton ornans: talán így illene leginkább a stílusához. De hát ahhoz sem. A személyéhez, a szerepéhez, a költészetéhez pedig a legkevésbé a díszítő jelzők passzolnak. Talán egy állandó? Egy epitheton constans? Petrőczi Éva a Mi van, Catullus? megjelenésekor (1984) mint allúzionista költőről ír Géher Istvánról az ÉS-ben. Célzások, utalások, esetleg beleérzések, szerepek - tehát valamiféle játék, ami mindvégig jellemzi a költészetét is? Ha igen, akkor ez nemcsak az agnominatio nívóján határos az illúzióval. Hanem az itt-lét lényegét fogalmazza meg. S nem csupán az alkotásban, de magában az emberi jelenlétben is. Dávidházi Péter már erre utalt A modern magyar költészet átrendeződése Géherre vonatkozó megállapításaiban (Mozgó Világ, 1982), s érvényben is marad az értelmezés mindmáig - legalább is a költőre és tanárra. Ám ez a kultúrába-hagyományba ágyazott ontológiai világkép egyre sérülékenyebb; a sodródás 'korszerű' életállapota nem ennek a szellemi magatartásnak kedvez, inkább maga szorulna gyámolításra: tőle. Helyette ő segít, a konveniális lélek, még búcsúzóban is.
Nálunk közölt utolsó versével köszönünk el az ezredforduló egyik legmarkánsabb, -mértékadóbb, egyszersmind legpuritánabb irodalmárától. (m-i)
GÉHER ISTVÁN
QUID EST TANÁR ÚR
1. Vojtina, innen-onnan
Öcséim, én már ivócimborátok
Nem leszek … Az értelmiségi átok
Méregpoharát egyedül iszom.
De süketülve, oda és viszont,
Értem a szót – hisz én neveltelek
Benneteket. Hogy mivé lettetek,
Az érdemem is. Vagy az én saram?
Pályátok tisztes. És boldogtalan?
Ugyan! Hát azt lehet tanulni tőlem,
Hogy sáros földön boldogít az érdem?
A pályabér itt csak a tiszta semmi.
Ebből tudunk csak önmagunkra lelni.
Lázadni kell? Van, aki meghajolna.
Tapasztaltam ezt fiúk. Évek óta
Úgy vagyok veletek, hogy nem vagyok…
Elvesztegettem a rám bízatott
Talentumot? Bár mondanátok ellent!
Hogy esőben is felruház – a szellem.
Nem értitek: hogy? Pedig meg-megírtam,
Míg gazdátlanul napról napra hordtam
Hümmögés nélkül a lélek-magányt.
Van lelketek. Fellelkesít talán …
(A föld alatt koccinthattok velem.)
A poharamat rátok emelem.
2. Perbeszéd
A daimon, mondja Szokratész,
kezében a bürökpohárral,
az tudja, miért halsz, minek élsz:
öröklétedet elhiszi, rád vall.
3. Ha megírta volna
Minek álltok itt meghatottan,
akiket tanítottam?
Áldozzatok kakast
értem –
A félelmet nem érzem.
Csak azt, hogy hidegedik a lábam …
Rátok kukorékolok hajnaltájban.
(2012)
Géher István műveiből:
NEM NINDEN MÚLANDÓ - Irodalmi Jelen, 2012. április 2.
VOJTINA MUNKANAPLÓJÁBÓL
Verset akarsz írni. Ha valódi vers, amit írni akarsz, inkább úgy mondod, ahogy érted: a vers azt akarja, hogy megírd.
Vannak emlékeid, érzelmeid, gondolataid ezekből fog ezt-azt kisajátítani a vers; hogy mit, mennyit, milyen elrendezésben, előre nemigen tudhatod.
Előkészülsz. Megvárod, amíg tisztázódik benned a tárgy: megtisztítod magad mindattól, ami most tárgytalan. Nincs szándékod, nincs célod: egész valód maga a tiszta elszántság, a célra koncentrált, készséges figyelem.
Figyeled, ahogy megnyílik a tér, amelynek erővonalai mentén formába rendeződik valami szöveg. Mondat mondat után: hogy a teret körülkerítse és betöltse.
Leírod egymás után. Hol hűségesen, mintha tollba mondanák; hol leleményesen, mint akinek titkosírást kell megfejtenie. Akár így, akár úgy: minden szót mindig pontosan.
Az első mondat lehet ajándék. A másodikat, a harmadikat, a többit meg kell keresni. Megtalálni, nem kitalálni. Fogalmat alkotni, nem fogalmazni.
A jó szövegben a konkrétumok fogalomkört sugároznak maguk köré, a fogalmak pedig kézzel foghatók. A jó szövegnek tapintása van, színe, szaga, íze, hangzata.
Mitől lesz jó a szöveg? Tőled. Attól, hogy mindenestül átadod magad neki; hogy mindig azt adod magadból, amire éppen szüksége van.
Most hosszú, ráeresztett, vesszőkkel tagolt összetett mondatot kíván, most állítót, most kérdőt, most két pont között egy kemény kijelentést. Most belső rímet, most tompa asszonáncot, most lebegtetett sorvéget, most meghúzott áthajlítást. Követed gondolatmenettel és fül után, ahogy a modern vers az akusztikájával grammatizál, a szintaxisával zenél.
Hogy modern-e a vers, a felfogás teszi, nem a feltűnés. Nem a mutatós felszín, hanem ami a mélyből megmutatkozik.
A költő a felületen dolgozik, a vers a mélyben. Amit szavakkal megjelenítesz: minél pontosabb, annál sugallatosabb. Elhagysz mindent, ami csak díszítmény; csak azt hagyod meg, ami láttat, ami érzékeltet. Érzed, amikor beállt a kép, hogy merrefelé kell elmozdulnia. Ellentéttel vagy párhuzammal, variációval vagy ismétléssel fordítod tovább, tovább. Mintha filmet forgatnál.
Hangosfilmet csinálsz vagy inkább hangmozit, ahol a beszéddallam egyszersmind képdinamika. Kitárul, hullámzik, mint a tájkép; összeszorul, mint a bezárt tér: aszerint, ahogy a mondat lélegzik a verssorok között. Hogy megfelelően mobilizáld a látványt, moduláld a hangot, nagyon észnél kell lenned. És nagyon vigyáznod, nehogy okosabb próbálj lenni a versnél, mely kimondatlan kérdéseidre is megfelel.
Hidd el, hogy a vers többet tud rólad, mint te magad. Hagyd rá, hadd játsszon veled, tudásodat kijátszva. Engedd, hogy dramatizáljon egymásnak ütköztessen, egymásba nyisson olyan jelentéseket, amelyekről csak akkor szerzel tudomást, amikor szöveged nyílt színén, a megörökített jelen időben már elindult, már lezajlott, már kezdődik újra meg újra az örök akció.
Engedd, hogy a vers megírassa magát.
Engeded, írod, javítod, elkészíted. Kész a vers. Mutogathatod, eladhatod, hiszen a tiéd. És nem a tiéd, mert bár az életed van benne, már a maga életét éli.
Mint te is a magadét, egyszerre telítetten és kiürülten. Mit tehetnél még?
Verset akarsz írni.
GÉHER ISTVÁN (Bp., 1940. jan. 15.): irodalomtörténész, költő, műfordító. Az irodalomtudományok kandidátusa 1992; Az Év Könyve Jutalom, 1992; A Soros Alapítvány Alkotói Díja, 1996. Művei: Mondom: szerencséd, versek, 1981; Mi van, Catullus?, versek, 1984; Mesterségünk címere. Amerikai könyvek magyar olvasóknak, esszék, 1989; Shakespeare-olvasókönyv. Tükörképünk 37 darabban, esszék, 1991; Anakreóni dalok, versek, 1996; Rádió-kollégium, előadások, 1996; Hol az a látvány?, Összegyűjtött és új versek, 1997.; Esztendők éve, versek, 2002; Polgár Istók, versek, 2008.
