PARS POETICA – Acsai Roland

A Lófej-köd éjszakánként lehajol
Az űrből, hogy innen legeljen.

PARS POETICA – Acsai Roland

Acsai Roland

Ars poetica fürjjel

Honnan is kezdjük? Egy nagyközség könyvesboltjába bemegy egy általános iskolás fiú a nyolcvanas években, és Pénzes Bethen Terrárium című klasszikusát keresi, mire azt a választ kapja az eladótól, hogy terroristákról nincs könyvük. Nehéz egy leendő zoológus élete. Aztán szakterületet választott magának, és attól fogva ornitológus akart lenni. Ugyanebben a könyvesboltban veszi meg Tandori Dezső Madárnak születni kell című könyvét tíz évesen, mert azt hiszi, madaras könyv. Az is, csak egy kicsit máshogy. Talál benne versidézeteket, például Pilinszky Jánostól. Rajong Fekete István könyveiért. Nem elsősorban a Tüskevárért, amiért az osztálytársai, abban számára túl sok az ember, és túl sok a vadászat, hanem a Keléért és a Húért, ezekért a zseniális madaras könyvekért, az egyiknek egy gólya, a másiknak egy uhu a főszereplője, és csak rajtuk keresztül az egész emberiség, az egész történelem. Meghatározó könyvei és írói közül ne felejtsük ki az akkoriban a Magyar Madártani Egyesületnél dolgozó Schmidt Egont sem. Később, miután költő lett, és még nem volt Internet, felhívta telefonon, hogy megkérdezzen tőle valamit a vércse szokásaival kapcsolatosan, amit bele akart írni készülő versébe. Nagyjából ez volt a kezdet, meg egy természet közeli, állatokkal benépesített, vidéki gyerekkor. Korán megkapta szüleitől az első írógépét. Egy kis táskaírógépet. És elkezdte írni a „könyveit”. Az iskolában is írt, a pad alatt. Az egyik órán egy fürjről szóló „regénybe” kezdett…

És akkor most váltsunk vissza egyes szám első személybe, mert lassan közeledünk ahhoz az emberhez, akivé ez a gyerek vált, vagyis hozzám. Az előzményekből kitűnhetnek tematikus vonzódásaim, irodalmi céljaim, melyek voltaképpen mindig kapcsolatban álltak az egyénnél tágabb ökologikus létezéssel. Nem véletlen, hogy első verseskötetem a Liget gondozásában jelent meg, annál a folyóiratnál és kiadónál, amelyik az irodalom mellett az ökológiát tűzte zászlajára.

De most térjünk vissza a fürjhöz. A Magyar Madártani Intézet idén szavazást rendezett arról, hogy melyik legyen a jövő év madara. A színpompás gyurgyalag (természetesen ez a madár nyert, semmi bajom a gyurgyalaggal, sőt, nagyon kedvelem, csak ez a külsőségek alapján való választás annyira jellemző az emberiségre), az erdei fülesbagoly, és a fürj között lehetett választani. Én a fürjre szavaztam. Azért, mert ellentétben a gyurgyalaggal vagy az erdei fülesbagollyal eddig még nem láttam vadon élő fürjet. Nem a japán fürjre gondolok, amiből nekem is több volt gyerekkoromban, sőt egyet én neveltem fel pelyhes fiókakorától, hanem a vadon élő fürjre. Nem láttam, pedig kellett volna látnom. Hiszen azokon az alföldi, sík területek él, ahol én is felnőttem. Nem hallottam a hangját, pedig kellett volna hallanom a határban, a gabonamezőkön.

Amikor megnyomtam a szavazás gombját, öntudatlanul is egy nem létező madarat szerettem volna visszatelepíteni a gyerekkor letűnt idejébe – egy nem létező kor, nem létező kulisszái közé. És ezzel máris elég szimbolikussá tettem a fürjet ahhoz, hogy emblémámmá tegyem. A költészetem emblémájává. A fürj a földön él, de ha kell, jól repül, hiszen vándormadár. Szeret rejtőzködni. Nem szeret utánozni, mint a szajkó, és nem kedveli, ha utánozzák. Fészekhagyó. Miután kibújt a tojásból, gyorsan két lábra áll. Vannak céljai. És ezek a célok összhangban állnak a természet céljaival. Ritka madár. A tágas mezőket szereti, ahol a költészet szabadon áramolhat. Hajnalban hallatja a hangját, ami friss, és tiszta, mintha egy forrás törne fel. Dala rövid, de messzire elhallatszik.

Én a fürjre szavazok.

A legelő

A legelőt a bíbicek furcsa űrhangjai
Egészen földöntúlivá
Varázsolják,
Egy holdkráterben költenek –

A kunhalmokról az Orionig látni.

A Lófej-köd éjszakánként lehajol
Az űrből, hogy innen legeljen.