BÁRDOS JÓZSEF: VIHAROS ÜGY

Marosi éppen azon töprengett, hogy konyakot vagy whiskyt válasszon, amikor megszólalt a mobilja.
– Szervusz kisfiam – hallotta meg az anyja hangját. – Remélem, nem zavarlak.
– Dehogy – mondta Marosi, miközben még mindig az üvegeket mustrálta.
– Akkor jó. Képzeld, itt akkora felhőszakadás volt az előbb…
Marosi a whisky mellett döntött. Felemelte az üveget, megfordult, de a telefont is majd elejtette.
– Nekem konyakot töltsön! – szólalt meg ugyanis ebben a pillanatban egy hang, amelyhez egy elég jól öltözött negyven körüli férfi is tartozott, aki az ablakkal szemközti fal mellett, a puha, fehér bőrrel bevont kanapén terpeszkedett lábát keresztbe rakva, kezében szivar füstölgött.

NYÁRI KRIMI

II. RÉSZ

– Beenged? – kérdezte a nő, és két karjával átfogta a mellét.
– Persze… boldogan… jöjjön csak… – dadogta zavarodottan Marosi, de még mindig elragadtatottan bámult, és nem mozdult.
– Akkor, ha befejezte a leltározást, elállhatna az útból. Nagyon esik. Már így is csurom víz vagyok – mondta a nő.
– Bocsánat – mondta Marosi. – Előre megyek, ha nem haragszik – és elindult befelé.
A nő követte.
– Maga itt lakik? – kérdezte, ahogy mentek át a műtermen.
– Én? Hát nem a műteremben – ütötte el a kérdést a férfi egy rosszul sikerült viccel, mert habozott, elmondja-e az igazat. Végül inkább témát váltott. – Azt hiszem, a legjobb, ha egyenesen a fürdőszobába viszem. Jöjjön. Majd keresek valami száraz holmit. Jön? – tette hozzá, mert a nő egy pillanatra lemaradt, felhajtotta a középen álló hatalmas szobortervet borító vásznat.
– Ne feledd, Gabikám, hogy minden este óvatosan meg kell locsolni, így vásznastul. Megbeszéltem Gézu bácsival, úgyhogy neked nem lesz vele dolgod, majd ő megcsinálja. Máskor is rá szoktam bízni az ilyesmit. Nem adtam neki kulcsot, mert ezen a környéken ez nem szokás. Itt az emberek rácsok, kettős és hármas zárak, lakatok, riasztók mögött élnek, és nem adják ki kezükből a kulcsaikat. Gézu bácsi el se fogadná. Neked kell majd mindig beengedned. De ne törődj vele, ha dolgod van, csak intézd nyugodtan. Ha nem talál itthon, majd jön újra. Világos? – szólt nagybátyja erre vonatkozó eligazítása.
Már a lépcső tetején jártak, amikor a nő megszólalt:
– Szép ez a villa.
– Szép – nézett végig Marosi a lépcsőn, amelynek sötét tölgyfaanyagával jól harmonizált az ugyanolyan anyagból készült falburkolat, és a lépcsőt borító kék-vörös-sárgásbarna klasszikus mintájú perzsa futószőnyeg, amely – ha nem rohant az ember – el is nyelte a léptek zaját. – Szép – ismételte meg – csak sajnos nem az enyém. – Megörült, hogy ha akaratlanul is, de kibökte az igazságot. – A nagybátyámé. Szobrász. Csak most átengedte nekem egy időre, amíg külföldön van. Tudja – fordult vissza – nyilván ő is azt hiszi, ha eltöltök egy-két hetet itt Pesten, majd jól kimulatom magam, ripsz-ropsz meg is változom, sőt talán még meg is nősülök. Anyám is azzal eresztett útnak, hogy aztán jól nyissam ki a szemem: mert itt akad alkalom is meg nő is, nem úgy, mint otthon, ahol a nagybátyám fogalmai szerint még mindig népviseletbe öltözött boszorkányok őrködnek a levendula illatú leányok erkölcsei fölött.
– Ezt ismerem – mondta a nő, és mintha elmosolyodott volna. Ettől Marosi zavarba jött, és gyorsan továbbindult. De a nő folytatta: – Évente legalább egyszer engem is férjhez akarnak adni valami kopaszodó balekhoz. Maga agglegény? – kérdezte hirtelen, és ettől Marosi máris kopaszodó baleknak érezte magát.
– Elváltam. Még régebben. – A fürdőszoba ajtaja előtt álltak, de Marosi nekibátorodva még egyre magyarázott. –Persze, tényleg felszedhetnék itt valami nőt. Olyat könnyű találni, akivel szívesen lefeküdnék. De olyat, aki mellett szívesen föl is ébrednék másnap reggel… Tudja, néha arra gondolok, ha most hirtelen meghalnék, talán észre se venné senki… Bocsánat! – eszmélt végre. – Tessék, itt a fürdőszoba – nyitotta ki a fehér ajtót. – Érezze benne otthon magát. Csak vigyázzon, el ne tévedjen, mert ez akkora… Mindent megtalál, ami csak kellhet. Én addig telefonálok. Be akarom jelenteni a balesetet. Látta?
– A balesetet? – kérdezett vissza a nő. Aztán némi habozás után bólintott. – Láttam.
– És magát is láttam az imént. Tudja, mikor elfutott az ablak alatt, az volt az érzésem… – legyintett. – Butaság. Mindegy. Nem érdekes.
– De mondja csak. Érdekel.
– Szóval… mintha menekült volna. Ostoba vagyok, ugye? Az ember áll az ablakban, és mindenféléket képzel… Ilyen az egész élet… Állsz az ablakban, és nézed, hogy rohannak el a dolgok… Talán kinyúlnál, de ott az üveg…
– Kicsit túl sötéten lát. És túl egyszerűnek is mindent.
– És miért ne volna ilyen egyszerű? Még az is lehet, hogy a rokonoknak lesz igazuk. És a nagybátyám talán csak azért utazott most el a Riviérára, s azért hívott ide engem, hogy itt és most találkozhassak magával.
– A világ csupa kíméletlenség. Csupa álarc. Csupa megcsalattatás.
– Itt csak ketten vagyunk! „Töltsön egy estét velem, és ha tetszik, jöjjön újra! Egyszerű az élet! Telefonszám a kiadóban.” – ahogy ma egy hirdetésben olvastam.
– Szép is volna – mondta a nő, és arcán ismét megjelent a furcsa félmosoly. Becsukódott utána a fürdőszoba ajtaja.
„Hát igen, tényleg szép volna” – gondolta Marosi.
Végigment az emeleti folyosón, bement a levegősen, de nagyon elegánsan berendezett nappaliba, vissza az ablakhoz, ahol az előbb állt. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt. A Mercedes még mindig ott volt, de már nem forgott a kereke. A férfi egy darabig nézte, ahogy változatlan intenzitással esik az eső, aztán becsukta az ablakot, átment a hálóba, leült a zöld-arany velúrral bevont hatalmas franciaágyra, lehajolt, fölvette a földről a rézvázas, régiséget utánzó, fehér csontberakásos telefont, és tárcsázta a rendőrség számát.
– Autóbalesetet szeretnék bejelenteni. – kezdte, ahogy jelentkezett a központi ügyelet. – Megcsúszott, egy lámpaoszlopnak ütközött, és fölborult. Egy zöld Mercedes… Nem, semmi mozgás… Igen, nem voltam odakint… hogyne, de tudja, közbejött… valami, meg az eső… A Zöldmáli útról… Budán. Marosi Gábor vagyok. A 18-as szám alól telefonálok… Nem… Szóval még nem jelentette senki?… Igen. Értem. Itthon leszek, természetesen... Köszönöm. A viszonthallásra.
Letette a kagylót. Elgondolkozott rajta, hogy milyen furcsa is. Még senki nem telefonált a rendőrségre. Pedig egészen biztosan mások is látták, mi történt. Van itt szemközt például egy öregúr, az egész nap az ablakban ül. Nyilván van egy kényelmes karosszéke odakészítve. A függöny mögé bújva lesekszik. Már kifigyelte. De persze nyilván senki nem akar belekeveredni. Nem előkelő dolog rendőrökkel tárgyalni, tanúskodni… Nem illik a környék eleganciájához…
Eszébe jutott, hogy felhívja Petrust. Hátha az eső miatt még nem indult el. Hogy ne is jöjjön ma. Ez a mai este különlegesnek ígérkezik… Tárcsázott, de  csak egy búgó női hang ismételgette, hogy a hívott fél éppen „nem elérhető”. De hagyhat üzenetet. „Tehát már úton van – gondolta Marosi. A mobilja számát persze nem tudta. – Ilyen az én szerencsém!”
Aztán rájött, ahelyett, hogy itt üldögél, és a szerencséjén morfondírozik, inkább valami száraz ruhát kéne keresnie. Megígérte a nőnek. Akinek – jellemző – még a nevét sem tudja. „Hülye alak vagyok!” – gondolta. „Talán én leszek az igazi, akire mindig is vártál! Hívj fel bátran, mondd meg a neved, a többi majd kialakul!” „Hát igen – gondolta Marosi. – Így kellene élni!”
Fölállt, eltolta az egész falat betöltő gardróbszekrény tükörajtaját. Az hang nélkül siklott félre, egy kisebb butikra való női ruha volt benne. Válogatni kezdett, végül úgy határozott, hogy nem vesz ki semmit. Jöjjön ide a nő maga, és válasszon magának, amit akar. Csak egy elöl végig cippzáras fehér plüss pongyolát akasztott le a rúdról. Visszatolta az ajtót, és kezében a pongyolával elindult a fürdőszobába. Amikor az ajtóhoz ért, elakadt, nem tudta, mit is tegyen. Próbált hallgatózni, de bentről semmiféle zaj nem szűrődött ki. Zavarba jött. Mintha leskelődne. Mintha megleshetné valaki, amint leselkedik. Amint itt hallgatózik… Mintha a hallgatózót figyelné valaki, akit, ki tudja, talán szintén figyel valaki…
„Agyamra ment a jólét?!” – dühöngött Marosi.
– Jól van? – kiáltott be, megelégelve a felemás helyzetet. Amikor nem kapott választ, rossz előérzet fogta el. Mindenesetre újra kérdezte, de most már hangosabban, mert elsőre, szó, ami szó, elég rekedtre sikerült: – Jól van? Minden rendben?
– Rendben – hallotta megkönnyebbülten a nő hangját. – Ugye nem haragszik, de nyakig elterpeszkedtem a kádban. Ez csodálatos!
Tényleg az volt. Nem is kád, inkább kisebbfajta medence (szóval mégiscsak volt medence!). Az egészet fehér virágos kék csempe borította, akárcsak a padlót, és ettől még kékebb lett a víz is, és ez a kékség tükröződött az oldalfalakat borító tükrökben. Az egyik oldalon három kis ajtó nyílt: WC, kvarcfülke, és egy kis fával bélelt szauna.
– Tudja mit? – hallotta bentről. – Ha megígéri, hogy jól viselkedik, bejöhet. Néhány nagyon kellemetlen nap van mögöttem… Van valami itala? Ami kicsit fölmelegítene? Mert belül még mindig borzongok…
– Van. Persze, hogy van.
– Akkor hozzon valami finomat. Az ajtó nyitva van.
– Rögtön jövök – mondta Marosi, résnyire kinyitotta az ajtót, és becsúsztatta a pongyolát az ajtó mellett, a falnál álló kis fehér, szecessziós támlájú székre. Aztán visszament a nappaliba. Ott a sarokban, az egyik erre a célra kialakított falfülkében állt egy már megtapasztalt bárszekrény. Nem valódi bárszekrény volt ez, hanem egy italhűtővé átalakított gótikus szekreter, amely szolidan illeszkedett a divatos, kényelmes bútorok közé, de egyben valami különleges, hallatlanul elegáns hangulatot kölcsönzött az egész nappalinak. Benne különböző évjáratú tokaji aszúk, siklósi cabernet-k, néhány üveg skót whisky, tequila, Napóleon és örmény meg grúz konyak, Martinik, Cinzanók, ismeretlen eredetű és tartalmú likőrök, de cseresznye- és barackpálinka meg többféle pezsgő is, jelezve, hogy a szekrénynek a legkülönfélébb ízlésű embereket kellett kiszolgálnia. Marosi éppen azon töprengett, hogy konyakot vagy whiskyt válasszon, amikor megszólalt a mobilja.
– Szervusz kisfiam – hallotta meg az anyja jangját. – Remélem, nem zavarlak.
– Dehogy – mondta Marosi, miközben még mindig az üvegeket mustrálta.
– Akkor jó. Képzeld, itt akkora felhőszakadás volt az előbb…
Marosi a whisky mellett döntött. Felemelte az üveget, megfordult, de a telefont is majd elejtette.
– Nekem konyakot töltsön! – szólalt meg ugyanis ebben a pillanatban egy hang, amelyhez egy elég jól öltözött negyven körüli férfi is tartozott, aki az ablakkal szemközti fal mellett, a puha, fehér bőrrel bevont kanapén terpeszkedett lábát keresztbe rakva, kezében szivar füstölgött.

 A TÖRTÉNET I. RÉSZE ITT OLVASHATÓ.

A TÖRTÉNET III. RÉSZE ITT OLVASHATÓ!