Irodalmi Jelen

FONS AMORIS – Sós Dóra versei

2012. június. 25. - 22:30

VERSTÖRTÉNÉS

az ujjaim és a gombosok
emlékeznek a gazda kezére,
de nincs párbeszéd.
a levegőt öltögetjük.

FONS AMORIS

SÓS DÓRA VERSEI

MATER DOLOROSA

a szűzi test fül,
könny és mell.
kék zsákruhámba rejtem
szégyenem – aminek
létjoga sincs.
éteri a nevem,
a tejem, a könnyem.
talán ízem sincs,
csak víz vagyok.
halálom sincs, úgy
ragadtak el. tranzitálok.
nincs dühöm, nincs
akaratom. szőröm sincs,
Isten tüzénél fázom.
fel sem támadhatok.
alázatos vagyok, odaadó,
gyengéd. én, az asszony,
a lovag asszonya, Isten
asszonya, Krisztus
anyja, lánya és felesége,
- a hármas metafora.
hyper-absztrakt vagyok.
Királynő lettem 1954-ben,
a térdemen vagyok,
a térd vagyok. hang,
kagyló. fáradt, elhasznált
nimfa. Eia mater,
fons amoris!

VARRÓDOBOZ

I.
a hely szűk

bevarr. nem mozdul. a hely szűk, a szív béna.
ráncos az arca. ráncos a ruhája.
betakar, és csak a nyilvánvalóról kérdez.
amíg van. lassan ahhoz is öreg.
hat a sötét és az altató. az est megérik:
„Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem.”
a paplan büdös. a pisire ébredek.
bánt a beszéd: „mama, már megint”.
a szag és a lámpafény felkel,
és a csap alá tart.

II.
nem mozdul

sárga dzsekiben, a Duna parton.
kemény vagyok, szopom az ujjam.
így baktatok. ballonanyagból.
nem tudom, mi fűt. kinőtt a dzseki,
a szél se fúj már. kagylót szedünk
a Duna parton, lassan öt éve,
lassan hat éve, hét, kilenc.
a dzseki már nincs, se ballonok.
az ujjam se szopom, kemény se vagyok.
a ladik leginkább lyukas.
Berci bácsit megunta a koboja,
a jobb oldala pihen, lóg, buta.
horkol, az megy neki. akkor már
inkább a Duna. faterral szökünk,
lassan már húsz éve. le a mólóra.
a szél, ki tudja? kagylót szedünk.
tüzet hallunk, fűtik az eget –
a kosárból intenek. mi, kis kagylók,
visszafénylünk. a kor ránk ad
egy sárga dzsekit. ha fakulunk is,
de kemények vagyunk.

III.
piramis

felteker. vékonyka gurgula,
középen kis pocak.
bevarr. szűk a hely. ő nem mozdul,
én nem tudok.
helló, én vagyok a múmia! helló!
a gombszeme matt. túl sokat látott.
az anyag besűrűsödik, megszárad,
a szeme mögött hallgatunk.
hát ilyen egy piramis!
darabos. büdös. kényelmetlen.
mindenekelőtt makacs.
a szarkofágban matatunk.
egy rovás, még egy és még egy rovás az öröklét.

a műtét jól sikerült. először öltöget,
fogóval az orron át, az agyig.
a koponyámban turkál. szeretem.
aztán felteker. gurgula,
középen kis pocak.
öltöget, ró, balzsamoz.
bedunsztol a boldogtalanságnak.
jó kis terméketlen öröklét!
besűrűsödünk. a szarkofág öle otthonos.
hiányzik pár gondolat.
de a bebábozódás természetes.
így konzerváljuk a kapcsolatot.
bökdösöm az agyszagban,
és ő visszabökdös. kis amputált múmia,
az én szerelmem. vékony kis gurgula,
a piramis matt gombszeme.

IV.
gombosok

a dobozban maradék anyag.
a tűk elvesztek. a tűk mindig elvesznek.
majd nem várt padlóközökből kerülnek elő,
de rendszerint késnek.
a doboz is az övé.
benne az összes tű. tűszúrás. lyuk.
a gémkapcsok, a gombosok.
színes, kerek fejek –
kopaszok. csillognak hülyén.
a kéz idegen, nem ért hozzájuk.
az ujjaim és a gombosok
emlékeznek a gazda kezére,
de nincs párbeszéd.
a levegőt öltögetjük.
az elhallgatott név szúr.
hát így. varrogatunk.
én, a maradék, a lyukak, a gombosok.
a hely szűk. nem mozdulunk,
csak csillogunk hülyén.