KERECSENSÓLYOM VERSKAMERA – Acsai Roland versciklusa (2)
VERSTÖRTÉNÉS
Most már semmi sincs köztük
És a világ között – hozzáköti
Őket az örökös éhség.
ACSAI ROLAND
KERECSENSÓLYOM VERSKAMERA (II.)
A KERECSENEK KIKELNEK A TOJÁSBÓL
Kitörtek szűkké vált
Mészkőbarlangjaikból –
Megelevenedett, fehér
Cseppkövek, és éhesen
Tátogni kezdenek.
Most már semmi sincs köztük
És a világ között – hozzáköti
Őket az örökös éhség.
Apjuk a köldökzsinór,
Amin keresztül az élelem
Érkezik.
Saját csőrükkel
Vágják majd el,
Ha kirepülnek, és nem lesz
Rá többé szükségük.
A KERECSENEK ÖLELKEZNEK
A fiókákat eddig melengetni kellett,
Most meg árnyékolni kell –
A tojó széttárt szárnyakkal áll
Egész nap, a gondoskodás
Keresztjére feszítve.
Óvja őket a felkelő naptól, a déli
Naptól, a lemenő naptól; és ugyanígy
Áll éjjel is, mintha a holdfénytől
Is védeni akarná őket.
A két fióka, mint két kis fehér egér
A karmos lábak előtt.
Alkonyodik.
A tojó vijjogva elröppen,
A fiókák néhány percig egyedül maradnak;
Úgy ölelgetik egymást pihés
Karjaikkal, mintha ki akarnák
Csikarni a másikból az anyát.
A KERECSENEK ÉS A GYÍK
A fiókák alszanak. Két emelkedő,
És süllyedő, fehér pihekupac –
Fészkük száraz csontokkal,
És elejtett madarak tollaival bélelve.
Bizarr gyerekszoba. Bizarr játékokkal.
Amikor megjelenik a tojó,
Csőrében a vércsétől elkobzott,
Smaragdzöld gyíkkal, rögtön felébrednek,
És elkezdik táncukat az élelemért.
A gyík néhány perccel ezelőtt még
Az éjjel lemerült napelemeit töltötte
Fel a réten, egy kövön hasalva. Amikor
Megérezte a vércse képében lecsapó
Veszélyt, eldobta farkát.
De elkésett. Nem tudta elterelni
A vércse figyelmét.
Most itt lóg a magasban, élettelenül
A kerecsen csőréből. De valahol odalent,
A még harmatos fűben, eldobott farka
Napszálltáig verdes.
A KERECSEN HANGJA
Hangjuk, mint egy kerekes kút nyikorgása –
Mintha gyerekkorom mély kútjából
Húznák fel eltűnt évek vízét,
Ami után idáig szomjaztam.
A kerecsenek az anyjukat hívják.
A ciklus első része itt olvasható
