Irodalmi Jelen

Lászlóffy Csaba: Abnormális elégia

2012. június. 28. - 12:15

Nos, bármily hihetetlenül hangzik – a teste
mély kerevetre zuhant kimerülten –: az ember
(gyalázat) botorul, kit kedvelt, azt üti mindig,
bárhogyan is kötődjék hozzá! (Frigyes, Aranka:
volt, aki nem látott őrültnek s elvetemültnek
benneteket?... De hányan szóltak?

Lászlóffy Csaba

Abnormális elégia

„Korral elomlik a szirt, az ekét elemészti a rozsda”
Ovidius: Amores (Első Könyv, 15.)

Mintha tömény zsírréteg zárná el a törékeny
gyermekkor tüneményeitől (ó, rég feledett túl-
érzékenység)! Könnyeit érzi; mint az elolvadt
hó, patakokra szakadva arcán. Kit sirat ő még?
Önmagad árnyát mindenképp – te, a nagynevű író
és humorista Karinthy-fi, Gábor! – (Ő, aki zsenge
ókori szív szerelmes verseit ülteti át épp
magyar nyelvre: a hexameter sorokat követő sor
pentameter – hisz disztichon illik az elégiákhoz.)

Hányszor bújt el a függönycsendben, az éjbe sötétült
úriszobában, hogy ne hallja a civakodást már?!
Rojtokat tépve az ajkát kékre harapta, hogy el ne
sikoltsa magát, ha az anyja fölényteli dölyffel
sújtott apja szemébe, s a férj viszonozva az
indulatot belemarkolt volt az Aranka hajába,
s húzta tövestül – az ideggörcstől megmerevültté
vált, tehetetlen fiukat is a porig megalázva.

Ilyenkor könyörögni ha tudsz valahogy, na de ő csak
körmeivel vájt ösztönösen bele mélyen a húsba,
egyszer még a vér is kiserkent, s berohant, a
vécéajtót kulcsra bezárván; ámde hiába
bújt el, nem sikerült soha képzelt vétkei gyarló
nyomait eltüntetnie. Lassan végre magához
térve: a ház egyszerre kihűlve, kihalt; csak a falra
rávetülő, otromba-nagy árnyak –, s ő fölocsúdva
fordította tovább az ifjú poéta merész és
erotikus bujasággal telt szövegét: az AMORESt.
Első Könyv hetedik fejezet – már címe is vádlón,
mint a tanú, kiabált: Megveretik Corinád!...

Nos, bármily hihetetlenül hangzik – a teste
mély kerevetre zuhant kimerülten –: az ember
(gyalázat) botorul, kit kedvelt, azt üti mindig,
bárhogyan is kötődjék hozzá! (Frigyes, Aranka:
volt, aki nem látott őrültnek s elvetemültnek
benneteket?... De hányan szóltak?
Ő, a fiuk se) –
Ő nem szólt, nyelvén félelem ült, iszonyú…*

Hallgat sérelméről – mint aki féli a bosszú-
álló isteni kéjt (s a ziháló mostoha némbert)
– mint ahogy anyjával Panthéuszt, Théba királyát,
éppúgy tépeti őt szét. Látja buján, eszelősen
Agaué-Arankát, kezében tartja fiának
ifjúságát. (Gyászos pózban manipulálja
környezetét a hasadt agy: „Nézd, e korán elaszott ben-
sőt(!), a sakálok étvágyát is messze-riasztót!...”)

„Azt se tudod, mit szólj, s még úgysem: mit cselekedjél?
Bár azt tudni: ki vagy te!...** (Prostituál lebegőn a
szólam – a hit, hogy az Isten lelke suhant el a fényben!)
Tolakodó sok kéz s szív. Holmi butácska betegség-
faksznik, hámlások fantomi léte belül.
És vacillálsz eleget, mint hű Szerelem katonája…
Elégtételed annyi, hogy ellenségeden győzni
tudsz, ha tulajdon génjeidet vered át nyilaiddal!”

»Álom-herceg«: vér csepeg trónörökös, koronádról! –
S ha netalán Karinthy-(korinthoszi)-csontba ütődik
dárdád?... Mostoha gyermek, apádban örökre riválist
láttál (selymes réten dúslakodó baroméhség!) –
Hol van az édesapád?... „Korral elomlik a szirt,
s mindenen úr az idő* –
                                        „Úgy hát lelkileg is
lettem hasznos-okos pária: mint nyomorék?!
                                NINCS SZERELEM, MI MEGÉRNÉ…
                                                                                    Rókaszukácska-anyám és
a tehetetlenség cégére: te, bélyeged impo-
tens vigyorral tűrő s bajkeverésre kevélyen
rávehető Aty’! (Ez egymaga konkurálhat a díszes
svéd akadémia presztízsét kihívta tumorral –
túlzok-e tán?) Nyomorult, beteg én – kezdetben alig több:
ostoba bunkó –; míg azt hittem, mímelem álmom
s álmodozom, rémálmomban rám tört Dionüszosz:
bősz Bacchus-ivadékok csattogtatva patáik.
(Megrohamozván latorkertjei képzeletemnek
– lám, ma megint az ágyba vizeltem!) Bújnak a rusnya
szörnyetegek ki a paplan alól, egymásra kacsintva,
és a szemükből tűznyíl lángja lövellt ki fölöttem;
kábulat fátyla ha fedte is obszcén élvezetüknek
trágárságait, éberen eggyé forrva a nyelvük –
lásd a sikátorok sarkán a párzó kant a szukával.
Hány busa férfi nyakára lesújtott, mint a bakó, a
csak ön-mutogatásra – fehérmájjal – született, dús
vérbuja nő! (Észlény faterom, igazán te ne tudnád?)”

Lágy apa, szójátékok Mestere, akrobatája:
a zseniális és abnormis közt kifeszített
kötélről le-lepillantván furcsán hunyorító
pápaszemes fiadra, ki a lágymányosi réten,
kiskamaszokkal, a halk fantasztikum ősi határán
él különcként (még mai is, ott bujkálva, akár egy
agydaganat).
„Ha világ ez?… inkább meg sose tudjam:
micsoda” – mondá ő(!) gyanakodva, a Nagy-Frici kényszer-
(sült)neurózisos, vén költőfia – volt, ki szerint a
klánunk „fekete báránykája”. (A név sikerén már
bágyadtság fog el – ezt firkantja a cetlire Gábor –;
csak ne kelljen zokni gyanánt felhúzni naponta!)
Húsba harapva dühében, elfordul, mikor őt: e
homunculusi-sápadt férget nemzeni nem rest
isteni Frigyes arcát szégyen lángja kigyújtja.

„Fiatok, ím, timiattatok földre sütötte szemét, le…”
Áll szomorún és nézi a padlórést, ahelyett, hogy
anyja kibomló hajfonatát őrjöngve cibálná.
„Arankára viszont egyszerre csak úgy »reajött«, hogy
nyers kacagással csókot nyomjon szürke pofámra –
(jobb-e kiverve Zeusz ujja közül a szigony?!)”

*
(Utólag, idegosztály emeletén, a szobában,
Benedek István nyakatekert szakfejtegetését
is iszonyattal tűrve… s letörve okulni azon, hogy
rosszabb is lehetett volna nekik?) – „Szüleimnek.”

*
„Páholtak polgárt meg sült bolondot is – ó, de
hányat! – az orrom előtt már. Hozzám senki sem ért, csak
a félelmet-gerjesztő nyilasok csaholása.
Még hogy heg fedi arcom(?) – a lelkemet senki se látta…
Múlik az éjszaka, ó, de hiába – ki képes előttem
nyitni a zárt? Álom s örökölt vágy kábulatától
eldugaszolva fejem, leszek immár rosszhiszeművé.”
A magafajta ahány láncot visel el; de hiába
szűköl. Kristály harmattól bár csillog a város,
holtidegenség mégis minden; s benne is őrjöng,
hogyha bolondokház-födelével játszik a szélvész.
Fagyban, forróságban folyvást fojtogató lét –
ifjan ilyen nyomorult kirekesztett sors; a szülőföld
tág mezején ezután már minden sejtje üresség.

Máskor – egy másik időben („Mit mind jösztök az álnok
rögeszmével! A most vagy a múltkor: hol a reális?)
– a Feneketlen-tó partján ült, már ha tehette,
s bárha a Hádész jujde-sötétség-sátra borult rá,
nem érezte magát szépíróként kirekesztve,
mint a habókos brancsban… „Túlélési esélyem
bár jóval kevesebb lett, mint ama koponyaléke-
léssel végleg híres apámé. Ó, Európa,
téged is titkolt elmebajoknak kínja gyötör, mint
engem, a szórakozott, fura őskori lényt, aki (hallod?
néhai enzim ez, undok hangsúllyá kövesedve!)
génben kódolt, isten tudja mi bűnt örököltem? – –
Rég kimarta a szívem a könny! (apa érti) a piszkos,
züllött, ferde családi bugyorban. A rímek
»dróttalan távíróján« mennyi fölösleges izzás,
s az a kevés, hínárosan nyúló remény a neander-
völgyi ködökbe veszejtve… No persze, Siófok
partján is csak: „A NŐM!” – Frici mást se rikácsolt.
Végül is ez volt (nem az enyém), de doftor uraknak –
Aranyketrec-igéken kívül is – ez marad immár
az a bizonyos „életképtelen/s/égi szindróma!”