INTERJÚ

Londonban a költészetnek is Olimpiát rendeztek: a Poetry Parnassus elnevezésű nagyszabású nemzetközi fesztiválon Magyarországot Lehóczky Ágnes, Angliában élő magyar költő és egyetemi tanár képviselte. A fiatal alkotóval a rendezvényről és angliai életéről beszélgettünk.

Költők Olimpiája:

beszélgetés Lehóczky Ágnessel

Verseső helikopterről

– Mekkora súlya van a Poetry Parnassus című rendezvénynek a nagy-britanniai illetve a nemzetközi irodalmi életben? Hogyan kapcsolódik az Olimpiához, és Te hogyan kerültél a résztvevők közé?

– A Poetry Parnassus ötlete Simon Armitage költő fejében született meg, körülbelül két évvel ezelőtt. Először talán csak egy félig tréfás ötlet volt, de mivel a Southbank Centre Londonban rábólintott, végül „komollyá”, majd a végén valóra is vált. A verses program része volt a június 21-én indult „London 2012” fesztiválnak és az Olimpiához kapcsolódó kulturális rendezvénysorozatnak. Azért tűnt először megvalósíthatatlannak, mert maga a gondolat, hogy a világ tényleg minden országából meghívjanak egy költőt, és megszervezzék a világ eddigi legnagyobb költőtalálkozóját, túl ambíciózus vállalkozás lett volna – beleértve a politikai, így a vízummal adódó esetleges problémákat, számos irodalmi szervezet anyagi támogatását, és persze a fesztivál finanszírozását az utaztatástól a szállás-étkeztetésig. 2011 novembere táján Simon Armitage a Guardianen és talán a BBC egyik fő rádiós csatornáján keresztül a világ segítségét kérte, szó szerint. Azzal a kéréssel fordult a Föld minden országához, hogy internetes portálokon vagy akár lapokban is szavazzanak meg, jelöljenek 1–3 költőt, akiket szívesen látnának, mint országuk reprezentás irodalmi alakját, alakjait. Simon nem Nobel-díjasokat keresett (bár a fesztiválnak végül két Nobel-díjasa is volt), hanem egyszerűen elhívatott írókat. Úgy tudom, nem a szavazatok száma, hanem a költői életrajzok minősége számított. Így kerülhetett az enyém is a bírák elé, fogalmam nincs, kik szavaztak rám. Utána jött a telefon valamikor december táján Anna Selbytől, aki az esemény egyik fő rendezője és a kiválasztási folyamat kulcsfigurája volt. Simon Armitage szerint valószínűleg ez volt talán a világ legnagyobb szabású nemzetközi irodalmi fesztiválja.

 Lehóczky Ágnes és Anna Selby

– Milyen programok szerepeltek ezen az eseményen, s Te melyeken vettél részt?

A fesztivál egy egész hétig tartott: az előadásoktól a felolvasóestekig minden jelen volt, ami egy kicsit is a költészethez kapcsolódik; a fordítói műhelytől a kerti költészeti matinéig; ebédidőben a Southbank Centre tetőteraszán nemzetközi témákat vitattak meg; rádiófelvételek, verseső helikopterről a Temze partján, könyvbemutatók, fordításelméleti diskurzusok, fordítók, költők, olvasók talalkozása, Nagy-Britannia irodalmi szervezeteinek gigantikus reprezentációja... A lista szinte befejezhetetlen, állófogadások, kulturális lapok bemutatói… A legérdekesebb az volt, hogy az események többsége a publikum számára ingyenes volt. Mivel a program reggeltől estig tartott egy héten keresztül, megpróbáltam a lehető legtőbb eseményen részt venni. Ami a feladatokat illeti, egy kétórás versíró műhellyel és egy felolvasással képviseltem Magyarországot a Southbank Centre színpadán. A műhelymunka jól sikerült: többen külön is megköszönték, milyen sokat tanultak. Ennek nagyon örültem. A felolvasásom az utolsó nap zajlott le a Clore Ballroom színpadán. Egy jóképű görög műfordító kicsit bele is szeretett a verseimbe és eltervezte, hogy lefordítja őket. Meglátjuk, meddig tart a lelkesedése.

– Érdekli a londoni közönséget a magyarországi irodalom, nem csak valami „rezervátumként” tekintenek rá?

A kérdés az, hogy maga a költészet mennyire érdekli egy ország olvasótáborát, illetve, hogy van-e egyáltalán olvasóközönsége egy országnak. Ha van, akkor már az idegen nyelven írt irodalomnak is van esélye. Nagy-Britanniában hatalmas ez a közönség, és a költészet világa, talán mint mindenütt, igen kompetitív. Ebben a versenyben kell a műfordításban megjelent magyar nyelven írott szépirodalmi műveknek részt venni, és ez nem könnyű feladat. De érdeklődés, az természetesen van. Sok minden függ attól is, hol jelent meg, ki adta ki az adott fordításokat. Az a benyomásom, hogy ha a magyar nyelven írott és angolra fordított műveket angliai kiadó jelenteti meg, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy magukra vonják a figyelmet. Mind a Bloodaxe-nek, mind pedig az Arc Kiadónak nagy szerepe van a magyar irodalom angliai reprezentációjában, ahogyan költőknek és fordítóknak is, mint pl. George Szirtesnek, Gömöri Györgynek vagy Zollmann Péternek. Állítólag a Nagy-Britanniában megjelent könyveknek mindössze 1–3 százaléka műfordítás. Ez riasztóan alacsony arány. Mégis van ok a reményre. Éppen a londoni Parnasszus volt a példa arra, hogy az embereket érdekli más nemzetek irodalma, más nemzetek nyelve, csak éppen Angliában kevés a kiadó, aki ezzel szívesen foglalkozna, és az erre fordított pénz. Fordító viszont rengeteg van. Én optimista vagyok.

 Verseső a Temze fölött (Fotó: flickr/smokeghost)

– Voltak-e olyan magyar szerzők, kiadók, akik kiemelten hangsúlyosan szerepeltek a programban?

Mivel minden országnak csak egy reprezentánsa lehetett, ezért így én a fentebb említett két programmal képviseltem a magyar költészetet. Mivel a hét rövid volt és a költők száma nagy (összesen 170 reprezentáns költőt és még legalább fele ennyi brit költőt beleszámítva), többre nem volt lehetőség, de remélem, „megcselekedtem, amit...”.

Új „emigránsok”

– Te már egy egészen új generációját képviseled a nyugati magyar irodalomnak, mint a „klasszikus” emigráns nemzedék. Van-e párbeszéd a generációk között?

A Parnasszuson legtöbbünk ugyanazt, vagy hasonló korosztályt képviselt és nagyon érdekes volt, hogy a legfontosabb irodalmi, irodalompolitikai, poétikai, irodalomelméleti illetve nemzedéki kérdések mennyire univerzálisak, bárhonnan is származik az író, legyen az Burma, Szerbia, Kanada, Mexikó vagy Magyarország. Persze, vannak és voltak ellentétek, de nagy általánosságban így igaz. A párbeszéd a közvetlenül előtted járó generációval egy kicsit mindig nehezebb, mint, mindjuk az azt megelőzővel, és a fiatalabb nemzedék egy kicsit mindig „jobban tudja”. Csak a magam nevében beszélhetek. A jó, a zseniális költészetet én mindig példaként tartom magam előtt.

– A Könyvhéten Ferdinandy György megnyitó beszédében a nyugati (emigráns) magyar irodalom lassú eltűnéséről beszélt. Hogy látod: van-e utánpótlás, vagy ahhoz túl kevesen vagytok, hogy közösséget alkossatok?

– Ez a kérdés sokkal bonyolultabb, mint az ember gondolná. Az „emigráns” fogalom, mint olyan, történelmi, politikai okok miatt valóban eltűnőben van. Az én nemzedékem már nem kényszerből él kinn Nagy-Britanniában. Én például az egyetem után „kint ragadtam”, utána jött a Master-fokozat megszerzése és a Phd, a könyvírás angol nyelven, publikáció, egyetemi tanárság. Itt már inkább arról van szó, hogyan lehetséges egy magyarnak részt venni az angliai irodalmi életben, hogyan tudunk párbeszédbe lépni az angol nyelven alkotókkal, egyszerre hogyan lehet a körön belül is és kívül is állni, hogyan lehet a diskurzus közben a magyar irodalmat, gondolkodást protezsálni, illetve ezt megismertetni a világgal és akár fuzionálni is a nyugati gondolatrendszerrel. De ismerem a korábbi, úgynevezett emigráns nemzedéket is: többször találkoztam Gömöri Györggyel és Zollmann Péterrel, George Szirtessel pedig igen régi már az ismeretség. Ő nyolcéves korában menekült el Magyarországról. Azóta kinn él és angolul publikál, T. S. Eliot-díjas költő, az általa lefordított magyar műveknek végeláthatatlan a listája. A londoni Magyar Kulturális Központnak, számtalan sok fantasztikus dolog mellett, ebben a közösségalkotásban nagyon nagy szerepe van. Ha már megemlítettem a londoni Kulturális Központot, akkor hadd tegyem hozzá, hogy mindkét angol nyelven írt kötetem, mind pedig a doktori disszertációmból készült akadémiai könyvem bemutatásának ők adtak otthont. Nagyon hálás vagyok nekik (hadd említsem meg Végh Gyöngyit személyesen is), támogatásukat már évek óta élvezem.

 A Southbank Centre Londonban, amely a fesztiválnak is központi helyszíne volt

– Magyar vagy angliai költőnek tekinted magad?

Bár egy évben háromszor is hazautazom, az év nagy részét Angliában töltöm. Így többet írok angolul, mint magyarul, de amikor otthon vagyok hosszabb időre, ezt igyekszem behozni. Nem mindig sikerül, persze, és ez frusztrál, de ugyanakkor úgy gondolom, egyszerre minden nem lehetséges. Ha lesz időm, talán behozom az elmaradásokat, ami a magyar verseket illeti. Magyar költőnek tartom magam, aki angolul is és magyarul is ír. Volt már ilyen, nem is egy, az irodalom történetében, nincs ebben igazán semmi különös.

Magyar angoltanár Angliában

– Mikor kerültél Norwichba és mivel foglalkozol most? Szerencsésnek ítéled a sorsod alakulását?

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán 2001-ben fejeztem be a tanulmányaim és diplomát szereztem magyar–angol szakon. A történet hosszú, de mivel gyakorolni akartam az angol nyelvet, „kiszaladtam” Angliába egy rövid időre. Nem terveztem a kinti karriert. De mégis, úgy alakult, hogy tanári állást kaptam egy gimnáziumban, majd felvettek a Kelet-Angliai Egyetemre Master-képzésre, ami nagy dolog volt. Utána a Phd már magától értetődő volt. Nagy szerencsém volt, mert sikerült egyetemi állást találni szinte azonnal a Sheffieldi Egyetemen 2010-ben. A Master után nem sokkal 2008-ban megjelent első angol nyelven írott kötetem is, majd a következő 2011-ben. A doktori disszertációm is sikerült kiadni Angliában, amit Nemes Nagy Ágnes életművéről írtam angol nyelven. Bár a szerencse nagy szerepet játszik az életemben, de a családom, az otthoni és angliai barátok állandó támogatása, a gondviselés, no meg a kemény munka nélkül a szerencse nem sok mindenre lett volna elég.

– Volt-e ottani szakmai pályafutásod alatt emlékezetesen pozitív vagy negatív élményed?

A legkegyetlenebb élmény talán a gimnáziumi tanítás volt. Angliában nem egy leányálom középiskolában tanítani. Az első két év nagyon kemény volt. A gyerekek rengeteg energiát igényelnek, az óraszám nagyon magas, legalábbis nekem úgy tűnt. Mindenesetre sikerült váltanom. Az egyetemi szintű tanítás, azt hiszem, az én igazi hivatásom. A pénz, a gazdagság nem volt meghatározó eleme az itteni, angliai pályámnak. De nagyon sok pozitív élményem volt és van is azóta is. A Sheffieldi Egyetem, a kollégák és a főnökeim belém vetett bizalma nagyon hízelgő számomra és sokat segít abban, hogy otthon érezzem magam. A diákok fantasztikusak. A Cambridge-i Egyetem Jane Martin költői díját elnyerni nagyon nagy élmény volt, és mivel én állandóan kételyektől gyötrődöm, ez sokat segített abban, hogy jobban higgyek az általam választott életútban. A Norwichi Egyetem Master-kurzusa talán életre szóló barátságokkal ajándékozott meg. A PhD nélkül nem kaptam volna egyetemi állást. Sok mindenkinek sok mindenért hálás vagyok, ez a lista is befejezhetetlen...

 A Sheffieldi Egyetem

– Milyen alapvető különbségeket látsz az angliai és a magyarországi kulturális/irodalmi élet között? Az itthoni, erről nyilván tudsz, erősen megosztott, innen sokszor látszik jóval békésebbnek a külföldi terep. S ha már itt tartunk: miként látszik onnan nézve a hazai helyzet?

Skizma mindenhol előfordul. Magyarországon, mivel sokkal kisebb az ország, intenzívebb, illetve intenzívebbnek látszik ez a szakadás. De sokat tudnék mesélni az angliai körök feszültségeiről, amennyire én belelátok. Odahaza a helyzetet a politika sajnos mindig csak erősítette vagy provokálta/produkálta. Angliában, ha nem is ennyire egyértelműek az ellentétek, a különböző írói körök már igen egyértelműen rajzolódnak ki, amelyeken belül egyes körök zártak, mások nyitottabbak. Én nem vagyok ezeknek a szakadásoknak híve, sem otthon, sem Angliában. Szerintem a nyitottság és a diskurzusra való készség alapvető fontosságú a mai világban. Ezzel nem mondok semmi újat. De a zártság nem alapvető költői, hanem alapvető emberi gyarlóság. Ezért nem jutunk soha egyről a kettőre.

– Mik a kötet- és egyéb terveid a közeljövőben? Gondolkodtál esetleg hazatelepülésen?

– Az egyetemi munka jelenleg nagyon lefoglal. Legutóbbi kötetem 2011-ben jelent meg angolul, de már a következő kötetnek talán a felével elkészültem. Hosszabb-rövidebb esszéim, cikkeim, verseim is megjelennek, aminek nagyon örülök. Számos felkéréses munkám is van. Következő verseskötetem talán egy-két év múlva készül el Angliában. De mindeközben persze gondolkodom egy újabb magyar nyelven megjelenő köteten, mivel az első két könyv magyarul jelent meg otthon, és időnként odahaza is publikálok. Ha időm engedi, talán ezt a tervezett kötetet is befejezhetem pár éven belül, és ha van rá kereslet és kiadó, akkor újabb magyar kötetet ünnepelhetek. Ez nagyon sokat jelentene nekem. 

***

Lehóczky Ágnes 2001-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar–angol szakán. 2006-ban a Kelet-Angliai Egyetem kreatív írás szakán szerzett mesterfokú diplomát, majd doktori címet. Tavaly elnyerte a Jane Martin Poetry Prize nívós cambridge-i díját. Az elmúlt években a Londoni Magyar Kulturális Központ többször adott otthont köteteinek bemutatójához. Jelenleg a Sheffieldi Egyetemen tanít kreatív írást.

Első verseskötete az Ikszedik stáció (2000), melyet követett a Medallion (2002), a Budapest to Babel (2011) és a Rememberer (2012). Két magyar nyelvű kötetét az Universitas jelentette meg, míg az angol nyelvű kötetek az Egg Box Publishing kiadó gondozásában láttak napvilágot Angliában. 2011-ben Nemes Nagy Ágnesről írt angol nyelvű esszékötetét a Cambridge Scholars Publishing jelentette meg Poetry, the Geometry of the Living Substance címmel. 2010-ben a Norwichi Fesztivál felkérésére írta librettóját, amelyet az ezeréves norwichi katedrálisban kórusmű formájában adtak elő. 

Laik Eszter