MÁSKÉPP FEHÉR – Bora versei
VERSTÖRTÉNÉS
ha a gyökerei
fényt kapnak
fehér virága lesz
a sötétség kaspójából
kiveszi a földet
másként temeti a múltat
MÁSKÉPP FEHÉR
BORA VERSEI
sípol isten nagyothalló készüléke,
a csend.
*
a gyógyulás sötét
foltjait már nem takarom.
magam titka.
emlékezetnél erősebb emlék
zuhanásáért szeretni a másikat.
*
mire markodban
kővé puhulnak
a csontok,
senki sincs,
kit megdobj
*
egy halott madár
hőtérképén keresem magam
a kihűlés sorrendje
szigorú parancs
azúrba mártja
a szárnyakat
itt áldoz a nap
a leghidegebb szín alatt
*
most nem zavarnak a színek:
a legtávolabb esők is
egymásba átmenet.
az ég egy fűszál illata,
száz holdnyi magja van.
ringat a forrás
nélküli torkolat.
nyugtató nélkül alszom.
az álmok monokromatikus futamok.
*
anyám szarvaskoponyát temetett az ól mellé. a homlokdudorból kinőtt hatalmas diófa-agancs fényt hasított az ég felé. az idő kérge nem horzsolta. fehér izzás volt, gyermekkorba égetett emlék. cigány bőröm villant ágai közt, ahogy másztam mind magasabbra. sosem tört alattam. egyszer mozdult a szarvas szikkadt feje a föld alatt. mikor már irdatlan lett a súly, mi homlokát nyomta. éretlen termés, hulltam. zsenge kutacsaim nem roppantak. csak bevonta a fényt tapadós szurok-árnyék. azóta érzem tarkómon a halál diótörő-szorítását minden kacagásnál.
*
ha a gyökerei
fényt kapnak
fehér virága lesz
a sötétség kaspójából
kiveszi a földet
másként temeti a múltat
bár így is megmarad
a túlélés
szeretni egy növényt virágtalan
*
bemérheted-e a biztos közelt:
a legkisebb rést
miben egy pók még
hálót szőhet
a lány illata
gerezdjeire
nem bomló narancs
nyári napéjegyenlőség
arca
*
olvadt sínek,
rajtuk szétolvadt szerelmek.
a közelben templom.
tövében vízzel teli pohár.
aki letette, még ott ül mellette.
csak a teste párolgott el valahová.
*
mint tojásé
áttetsző
arcod színekről levált fehére
a csontok
hab-kemények
az álmot belülről
roppantja szét az élet
így szeretlek:
halottnak reméllek
*
ha meghalsz
elfelejtem a halált
megtisztellek mint halott katonát
lehúzom lábadról a csizmát
kiöntöm belőle nápoly kavicsát
felgyűrűzöm ujjadat
hadd higgyék
valahol asszony sirat
ilyen ez a másképp ragozódó
rokontalan kapcsolat
*
messziről jött szél
fújja hajad arcod elé.
kontyhoz sok?
kevés?
porhanyós szégyenből
emel mosoly-dűnét.
most hasonlítasz legjobban
árnyékban szárítkozó
halottaimra.
*
az utolsó lépést
már nem teszed meg velem.
megállsz az utcalámpa árnyékában.
a hűségben így haladsz:
árnyékról árnyékra.
nem értem hogy fér el tested
a lámpa délutáni vetületében.
hirtelen hasít belém,
valaki most lemér.
valaki, aki nem konfekció után dolgozik.
valaki, aki úgy szab méretre,
hogy minden hulladékanyag legyen.
nem ránthatlak ki onnan.
mióta ismerlek,
nem tudom hova tenni a kezem.
a lámpa sosem vált zöldre.
*
Láthatatlan rend
inged másképp fehér
mikor már
nem ütheti át a vér
ahol nem látszik
ott is gombolt:
láthatatlan rend rombol
a csöndet haranggal hozod
nyelvét lefogod
lépésre ne kongjon
hantolnak göröngyök nélkül
a nehéz virágportól
a szél elül
az angyalok gégefője
még nem szállt le
ezért hallgatnak másképpen
visszafele a sírásók
mintha combtőig vízben gázolnának
a térd részvétlen
az esendő mozdulatban
murva a meder alja
a torkolat seszínű vízkő burkolat
két testes kötél
engesztelődik hurokban
*
nem tudom mikor lett a felkiáltójel a félelem torlasza. táblákon, ha meglátom, egyetlen rögbe esnek össze a betűk. tagolatlan. idegenben nagyobbnak tűnnek. tiltások tájolnak. nem nézek szemmagasságban körül. így védekezem. lehajtott fejjel. így is találok táblát. szívmagasságban egy templom falán. idegeneknek anyanyelven: erhebet die herzen! uram, én nem szégyenlem: szívmagasság fölé nem tudom szívem felemelni. a szemeim sem. leszegett fejjel nézem eged. hajolj le szívemhez!
*
madártávlat madarak nélkül
eseménytelen történetünk
lehetne hazug
de oly őszintén nő
körmünk és hajunk
neszez mint avar
kori sírokban
éhező bogarak
*
Hideg a nyarad,
Mester.
Borzongat.
Keresem arcod az imholban.
Nem üveg mögött fuldokló múltban,
kőmélyből katedrális falra
kiülő szörnyalakban:
Tornyok fölé emelt gyerekek
zuhanásában.
Viharban kifehéredő szőkeségük
rólad beszél.
Itt haltál, itt születtél.
A sorrend megtagadott hűbériség.
Semmi sem ismerős városodban,
csak a fény.
Itt az álom fényeit megőrzi az ébredés.
Vízről visszavert sugara
hosszú hajadba
gyerek-szőkeséget bújtat.
Mily gyengéd szeretők a holtak!
Hideg a nyarad, Mester.
Borzongat.
A tenger:
belefeledkezni arcodba.
Nürnberg, 2012 jul. 21.
*
hullámtörés
(Lars von Trier filmjére)
itt nincsenek harangok
mégsem üresek
a ködbe fúrt tornyok
a tenger
nyelv nélkül zúg
temetetlen
nem szilárdul
a szenteknek
meder alatti
mélységgel van dolguk
s mint madaraknak,
testükben a visszaút
*
végül mindig ott
a kigazolhatatlan mondat.
virít az agyonnevesített
szóvirágok között
egyszerű szirmaival.
kihúzhatnám.
de épp azt a talpalatnyi földet
hálózza be, amin állsz.
segít nem végiggondolni
az azutánt.
A verseket a költő fotóival illusztráltuk. Tekintse meg a Galériát!
