Mit ér az író, ha nem balos?

Kik maradtak ki a 20. század második felének kánonából? Mellőzött-e a „népi író”? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ a 2012. augusztus 15–17. között megrendezett 40. Tokaji Írótábor.

Mit ér az író, ha nem balos?

Csak a baloldali a jó író? – vetődött föl többször a mellőzöttség érzését sugalló kérdés a XXXX. (sic!) Tokaji Írótáborban, amely „A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban” címével már a megnyitás előtt néhány hónappal is komoly vitát váltott ki szakmán belül (ennek előzményei az Élet és Irodalomban olvashatók). A riadalmat főleg az okozta, hogy a táborban részt vevő körülbelül száz, hatvan év körüli átlagéletkorú író három nap alatt radikálisan belenyúl a magyar irodalmi kánonba. Amint kiderült, a félelem nem volt alaptalan, hiszen az 1945 és 1965 közötti korszak és az ekkor háttérbe szorított (élet)művek bemutatásával előkerültek azok az alkotók, akikkel az előadók már nem hiába döngettek kaput s falat. Hamvas Béla, Márai Sándor, Nyirő József és Tormay Cécile nevével ugyanis érdemes sírni a Kárpátok alatt, hiszen könyveik az utóbbi években már jól fogytak a könyvesboltokban. Bánffy Miklós, Karácsony Sándor, Kodolányi János, Oláh Gábor, Reményik Sándor és Várkonyi Nándor irodalomtörténeti jelentőségének tisztázása az előadók sajnálatára még várat magára, de a népszerűségnek örvendő „népi” szerzők névsorával együtt azt bizonyítják, gyenge lábakon áll az a töretlenül táplált mítosz, hogy csak baloldali gondolkodású írók művei képviselnek értéket a magyar irodalomban.

Lezsák Sándor, a rendezvény védnöke éppen azt kérdezi, ki mit csinált a rendszerváltás előtt

Bár Czakó Gábor az írótábor első napján blaszfémiának minősítette a szentmise legfontosabb részét jelentő kánon irodalmi fogalomként történő használatát, Sipos Anna Magdolnának az 1945 és 1965 között bezúzott szerzők köteteivel foglalkozó előadása gondos táblázat segítségével számszerűsítette a megsemmisített műveket. A körülbelül 30 ezer eltüntetett példány között szerepel, például, Marczali Henrik Magyarország története című könyve, de Kodolányi János számos regénye mellett ott találjuk a Micimackót is. Utóbbit előszeretettel rehabilitálta a szocializmus, nem úgy, mint Tormay Cécile-t. Kollarits Krisztina azonban éppen a vitatott írónő életművéből írta disszertációját 2009-ben, bár fontosnak tartotta megjegyezni: nem volt egyszerű témavezetőt és tanszéket találni doktorijához. Emellett azt is kiemelte, hogy az írónőt alapvetően az olvasóközönség emelte be saját alternatív kánonába. Nem a Tormay Cécile életművét kutató irodalomtörténész volt az egyetlen, aki ideológiai szembeszélben alkotott, hiszen az előadók többsége nem győzte eleget hangsúlyozni: az ördög alapvetően baloldali, és 1945 után mostanáig az irodalmárokra szállt rá.

Ennek bizonyítására saját élmények és összegyűjtött anekdoták sorát osztották meg a közönséggel, ám az egyébként elfogadható szellemi színvonalon zajló találkozó inkább szólt a rábólintásról az egykori sérelmekre, mint a valódi tapasztalatcseréről. Medvigy Endre például Nyirő Józsefről szóló, az író fasiszta képét módosítani próbáló előadása (ti. Nyirő 1942-ben, a zsidótörvények elfogadása után lett képviselő) saját családtagjainak meghurcoltatását említette utolsó érvként. Majd pedig a személyes sors bemutatását irodalomtörténetté alakítva, gyakran előkerült az adu ász: kinek hány könyvét tiltották be a jelen lévő alkotók közül. 

A tábor a pihenéshez és az olvasáshoz is megfelelő környezetet teremtett

A mellőzöttség kinyilvánítására lehetőséget adó plenáris ülések mellett két munkacsoportban is véleményt nyilváníthattak a résztvevők a betiltások és bezúzások évtizedeiről. Az 1945 és 1965 közötti időszakot rendkívül praktikusan kétszer tízéves intervallumra osztották, így az 1956-os évet jelölték ki valódi vízválasztónak. A szellemi kalandozások azonban gyakran a Horthy-korszakba nyúltak vissza, hiszen Püski Istvánnak, az ismert kiadó (Püski) jogi és szellemi örökösének főleg a szerzőkkel történő levelezése szolgálhat majd új adalékkal a korszak megismeréséhez (ez várhatóan 2013-ben lesz elérhető elektronikus formában). De Szőnyei Tamás, az irodalmi élet besúgóival foglalkozó újságíró, a Titkos írás című kétkötetes munka szerzője is értékes adalékokkal szolgált a rendszer működéséről. Az írótábort végig a személyes élményekre épülő adalékszolgáltatás jellemezte, amely többségében ódzkodott a bezúzott és újra elővett szerzők életművének, egy-egy szövegének esztétikai minősítésétől. Ezzel pedig megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy a kánont alakítani kívánó, valódi, vitahelyzetet teremtő tényezőként számoljanak vele – így csak újabb listákat gyártott érvek helyett.

Biztató mosolyok

A zárónap kerekasztal-beszélgetésén Pomogáts Béla reagált először az „idei írótábort ért vádakra”, és a félreérthető felhívásért megkövette a gyanútlan tájékozódókat, akiknek valóban kevés információ állt rendelkezésükre arról: a bor mellett mi folyik majd Tokajban. Vasy Géza megilletődve fogadta az ELTE intézeti tanácsának azt a nyilatkozatát, amelyben a kánon radikális megbolygatásától tartottak. Mezey Katalin viszont örült a húsz év óta először számottevő beharangozó sajtóvisszhangnak, de azt is megjegyezte: reagálni fognak az előzetes észrevételekre.

Király Farkas csákóversei

A plenáris ülések erősen ingadozó színvonalú előadásai mellett megszokott programja az írótábornak a Veresszekér fogadóban rendezett Műút-est, amelynek egyik célja, hogy egyszerre keltse fel és reprezentálja a fiatalabb generáció érdeklődését az írótáborral kapcsolatban. Utóbbiakról a Fiatal Írók Szövetségének küldöttsége gondoskodott. Az Ujj Zsuzsi és Darvas Kristóf közreműködésével zajló, borúsan nosztalgikus est, annak felolvasói és közönsége viszont azt mutatták meg, hatalmas a szakadék a tábor tanácskozó öregjei és a még táncolni vágyó fiataljai közt. Ahol egyik értekezik, onnan a másik hiányzik. Ahol az egyik táncol, ott a másik nincs jelen. A középgenerációt, a derűs, de annál szűkebb átmenetet a Palócföld és a Napút folyóirat szerzői jelentették, akik inkább színesítették, mint alakították a tábori párbeszédet.

A négy X egymás mellett már soknak tűnik egy konferencia életében – nem véletlen, hogy a szervezők a sorszámot jelző római számokat a második nap arabra cserélték, könnyítvén az értelmezés kínjain. A Tokajban tapaszalt generációs bezárkózás és a mellőzöttségből adódó frusztráció mindinkább veszélyezteti az 50. és 60. irodalmi tábor megrendezését. De talán a fő kérdés inkább az: kell-e a tábor, ha népi? És mit is jelent népinek lenni?

Boldog Zoltán