Főként sci-fi könyvei és paranormális jelenségekkel foglalkozó művei által vált ismertté, de nevével több más műfajban is találkozhatunk. A 68 esztendős, pécsi születésű Nemere István több szempontból is rekordernek számít, a statisztikák szerint ő a legtermékenyebb magyar író, műveinek eladási példányszáma lassan 12 millióra rúg.

Idén kerek évfordulót ünnepel, ugyanis pontosan harminc évvel ezelőtt, 1982-ben a “Legjobb Európai Science-Fiction Író” címmel tüntette ki az Európai Science Fiction Szövetség. Azóta számos történetet vetett papírra, amelyeket nem egy esetben különféle álneveken írt alá. A vele készült interjúban írói pályafutása kezdeteiről, könyveiről és a mindennapjairól beszélt.

„Nem tudok nem írni”

Interjú Nemere Istvánnal

– Meséljen a családjáról, a szüleiről… Mi az, amit úgymond “örökölt” tőlük és kamatoztatott a későbbiekben?

– A családom teljesen normális volt, legalábbis ami a foglalkozásukat illeti. Csak én “fajzottam el”… Mindez még a pattintott kõkorszakban történt, ugyanis a világháború alatt születtem, 1944 vége felé, Pécsett. Apám egy hétgyermekes sváb parasztcsalád egyetlen tanult tagja volt; az egész családja segítette, hogy a legkisebb fiúból orvos legyen. Az anyám elkényeztetett úrilány volt. Igaz, az ő apja szintén paraszt, egy Tolna megyei tanító “törvénytelen” gyermeke, akiből jó üzletember lett: a két háború között Magyarországon számos szállodája volt. Anyám semmihez sem értett – zongorázott, teniszezett, táncolt, csó­na­kázott. Még nem volt tizennyolc, amikor apámmal összeházasodtak, és én is a világra jöttem. A háború után a kommunisták mindent elvettek a nagyapámtól, apám családjából pedig majdnem mindenkit Németországba telepítettek át (utólag kiderült: ők jártak jól). Azután apám sokfelé volt orvos, anyám orvosirnok és ápolónő. Ami az örökséget illeti, hát mit örökölhet az ember egy szemorvos után, ha nem a rövidlátást? Az anyámtól genetikusan egy másik betegséget, egy enzimhiányt. Ha ez számít valamit, hát ennyi és csak ennyi volt az örökségem.

– Mikor kezdett el írogatni? Milyen témakörben bontogatta először a szárnyait?

– Tizenegy évesen kezdtem el írogatni rablókról, harcosokról, kalandokról. Jobb az utókornak, és pláne nekem, hogy ezeket a kézzel írott füzeteket később elégettem.

– Mikor jelent meg az első könyve? Milyen témájú volt?

– Az első könyvem elég későn, 1974-ben, tehát 30 éves koromban jelent meg, az egy akkori magyar krimi volt.

– Önt tartják a legtermékenyebb magyar írónak és külföldön is elég kevesen vannak, akik felül tudták vagy tudják múlni az Ön teljesítményét… Számokban ez mit jelent?

– Ami a termékenységet illeti, régóta várom már, hogy egyszer, egyetlen egyszer valaki ne a mennyiségre kérdezzen rá, hanem beszélgessen el velem valamelyik könyvem tartalmáról. De nem biztos, hogy ezt megérem. Mindenkit elbűvölnek a számok, ismerek olyanokat is, akik nem hiszik el, hogy egy ember ennyit írhat. Meghívnám őket nézni, ahogyan nap mint nap dolgozom. Ezt még nézni is elég fárasztó lesz, azt hiszem…Nos, több mint 600 könyvem jelent meg eddig, és vagy 30 vár megjelenésre különböző kiadóknál. Mióta emberek ezen a bolygón magyar nyelven beszélnek, még soha senki nem írt le ennyi szót, ennyi könyvet ezen a szép nyelven. Két konkurensem van, illetve volt: Georges Simenon és Barbara Cartwright, az előző a krimik nagymestere, a második rózsaszínű leányregények szerzője. ők 700 kötet fölött teljesítettek. De van esélyem lekörözni őket, mert velük ellentétben én még élek. Azért hadd tegyem hozzá: ez nem verseny, nem azért írok ennyit, mert grafomán vagyok, hanem mert ez az életformám. Nem tudok nem írni, ráadásul gyorsan írok, és mindig van mondanivalóm. Ezért nem állok le. Lassan 12 millió példányt adtak el a könyveimből itthon, és egymilliót külföldön. Tavaly és tavalyelőtt körülbelül 400-400 ezer példány Nemere-könyv kelt el – a válság ellenére. Vagy azért “csak” ennyi…

– Melyik terület áll a legközelebb Önhöz? Számos tudományos-fantasztikus regénye, krimije, illetve történelmi témájú könyve jelent meg… Sőt, romantikus regényeket is írt…

– Minden terület közel áll, amelyiken alkottam már. Szeretem a történelmi könyveket – nem a regényeket, mert olyanokat ritkán írtam, hanem a történelmi monográfiákat, életrajzokat. A “Magyarország története” című, 1400 oldalas könyvemből tíz kiadásban eddig 80 ezer példányt adtak el. De írok kalandregényeket, írtam vidám könyveket és sok gyermekregényt is. Női álneveken nőknek szóló, de csöppet sem “nyálas” könyveket írok.

– Hogyha már megemlítette a női álneveket, gyakori jelenség, hogy egy férfi szerző női néven jelentesse meg a könyveit? Miért lett Nemere Istvánból például Melissa Moretti?

– A férfi-női álnevek ügye elég érdekes kérdés. Van olyan ismerősöm – én fedeztem fel, indítottam el a könyvkiadás és regényírás felé –, aki éveken át férfi álnéven írt krimiket, nő létére. Erre nincsenek szabályok. A nőknek szóló regényt a kiadók szerint jobban veszik-viszik, ha úgy tudják, hogy nő írta. Nos, a Moretti-regények esetében – mostanában írom a hatvanadikat – sem titok, hogy én vagyok az “írónő”. Az író-olvasó találkozókra gyakran jönnek fiatal és már nem annyira fiatal hölgyek, akik “Melissa Morettivel” akarnak találkozni, beszélgetni. És kapaszkodjon meg: ezeket a könyveket férfiak is olvassák! Merem remélni, hogy nem csak a mindegyik kötetben “kötelezően” megtalálható, legalább húszoldalnyi szex részletes leírása miatt…

– Melissa Moretti csak egy a sok álnév közül… Eddig több mint harmincat használt, de olyan írásai is voltak, amelyek név nélkül jelentek meg… Mi ennek az oka?

– Az álnév-kérdésnek több oka van. Egyrészt sokat írok, ezért egyszerre vagy húsz Nemere-könyv van a piacon, ez nem tesz jót. Kell tehát a változatosság. Aztán vannak tematikus álnevek. Például: egykor sok életrajzot írtam a náci vezérekről, kézenfekvő volt a kiadók kérése, hogy akkor ezekhez legyen egy német álnevem. Azaz olyan szerzőt sugalltunk, aki közelebb volt a tűzhöz… Ám az olvasót nem csapjuk be, a könyvekben ott az igazi nevem is – legfeljebb kisebb betűkkel. Némelyiket egy jó katonai távcsővel is el lehet olvasni…

– Honnan szerzi könyvei megírásához a szükséges információkat? Milyen mértékben támaszkodik az internetre?

– Attól függ, milyen információkra gondol. Meg fog lepődni, mert még a szerelmes regényekhez is szükség van ilyesmikre. Hősnőim mai európai lányok vagy asszonyok, akik sokszor egy-egy érdekes szakmát művelnek, tehát arról a szakmáról elég sokat kell tudnom. Legyen a főszereplő virágkereskedő vagy kávézótulajdonos, haditudósító vagy orvos… bizony e szakmákról is kell legyen fogalmam. De írtam kalandregényt egy atomerőmű elleni támadásról, vagy tengeralattjáróról is. A szükséges információk elérhetők legális forrásokból. Csodálkozni fog, az internetről jó, ha évente egy vagy két anyagot veszek le. Ugyanis nagyon megbízhatatlan a net, véletlenszerűen vannak feltöltve az anyagok. A Wikipédiával többször is megjártam, gyakorlatilag mindig hamis adatokba futottam bele, kerülöm is azóta. De hát hogyan is lehetne komoly forrásnak tekinteni olyan anyagokat, amiket akárki ír, senki sem ellenőriz, ráadásul akárki akármikor változtathat rajta? Előfordul, hogy huszonnégy óra alatt hatszor átírnak egy szöveget – no, ez nem komoly dolog.

– Most hányadik könyvénél tart? Tudományos-fantasztikus, vagy történelmi témájú?

– Hogy most mit írok – az egyetlen kérdés, amire nem szoktam válaszolni. Ha előre beszélek egy könyvemről, ami még el sem készült, valami mindig “közbejön” és esetleg nem lesz belőle könyv.

– Melyek azok a könyvei, amelyeket gondolkodás nélkül ajánlana az olvasóknak? Akár olyanoknak is, akik eddig csak egy-két könyvet vettek a kezükbe…

– Ha valakinek a sci-fi a mindene, olvassa el a Terrát, vagy a műfajban szerintem eléggé egyedülálló, tízkötetes SF-családregényt. Ha gyermekkönyv a kedvence, ajánlom “A fantasztikus nagynéni”-t, vagy a “Nagyfülű Artúr kalandjai”-t, mindkettőből készült film is. Ha jó krimire vágyik, ott van a “Vérvonal” vagy “A sátán kódja”, ha politikai, mai kalandregény kell, a Keira McKenzie néven futott vaskos műveket, például “Az  Akropolisz-akció”-t ajánlom. Aki halálosan izgalmas kalandokat akar olvasni, ott van a “Halva vagy halva”, esetleg a “Halálkirály”. Ha kiegyensúlyozott életrajz kell, mindkét Horthy biográfiáját is megtalálja tollamból, vagy Castrót, vagy Che Guevarát, és ha a kommunizmus tragikus eseményei érdeklik orosz, magyar és egyéb földeken, számos művem között válogathat. Ha szereti az állatokat, olvassa el az 500-ik könyvemet, a “Vismar és Társá”-t… mondanom sem kell, hogy míg Vismar egy ember, addig az “és Társa” egy kutya.

– A városi forgatagtól távol, egy tanyán él… Sohasem vonzotta a nagyváros?

– Mindig vidéki voltam, soha életemben nem laktam Budapesten, még a megyében sem. Falvakban és kisebb városokban éltem. Harminc év Esztergom után költöztünk egy erdős tanyára, amit aztán teljesen körbeerdősítettünk, így most fák között élek. A nagyváros kulturális csábítása óriási, ha ott élnék, minden nap színházban, moziban, előadásokon, koncerteken lógnék és ez az írás rovására menne. Elvem, hogy minél többet dolgozzam, mert csak annak van értelme, és minden nappal, amely elmúlott, eggyel kevesebb maradt. Viszont minden reggel, amikor hajnalban felkelek és nekiülök a munkának, érzem, hogy aznap is előbbre juthatok, teszek valamit, nem lesz hiábavaló a létezésem.

– Hogyan zajlik egy átlagos napja? Nemere István életében egyáltalán létezik átlagos nap?

– Mint az előbb már céloztam rá, hajnalban kelek. Ez nyáron nem okoz gondot, télen annál inkább, mert hiszen még sötét van, amikor dolgozni kezdek. Napi tíz órát írok legalább, 40-45 ezer leütés a normám. Délelőtt mindig az aktuális könyvet írom, ha az történelmi munka (nemrég fejeztem be egy 27 kötetes sorozatot a magyar királyok és uralkodók életéről, és hamarosan véget ér a királynékról írott sorozatom is), olyankor körbe vagyok véve régi és új szakmunkákkal, krónikákkal, különféle szakdolgozatokkal, történelmi atlaszokkal, tanulmányokkal. Aztán koradélután elmegyek egy 5 kilométeres sétára az erdőbe meg a földutakra, ha esik, ha fúj, megyek még hóesésben is. Visszajövök, és fát vágok… fa bőven akad a saját erdőben. Délután elolvasom a sajtót, aztán ismét bekapcsolom a gépet, és még dolgozom pár órát, ilyenkor fordítok, cikkeket, novellákat, leveleket írok. Este tévézem, majd olvasok, és a nap végén elmetorna céljából keresztrejtvényeket fejtek. Ez egy átlagos nap, így megy ez szombaton és vasárnap is, mi több, a saját születésnapomon, sőt január elsején is. Ettől csak akkor van eltérés, ha két-háromhetente egyszer elmegyek ügyeket intézni Pestre, vagy író-olvasó találkozókra, olykor dedikálni. Évente itthon és külföldön 40-50 helyre hívnak, és én mindenhová elmegyek, a legkisebb faluba is. De van, hogy a rabok hívnak a börtöneikbe, vagy magántársaságok akarnak hallani a nem hagyományos gyógyászattal, titkokkal foglalkozó műveimről.

– Mivel tölti a szabadidejét? Mi az, ami még az íráson kívül foglalkoztatja?

– Ha valaki a “szabadidőmről” kérdez, olykor visszakérdezek: “Tessék mondani, az micsoda..?” Nincs idő arra, hogy semmit se csináljak, nincs unatkozás sem. A feltöltődés az erdőben és az állataimmal történik, és minden az írásnak van alárendelve. Még szegény feleségem életmódja is, mert bár régebben ő is írt könyveket, ma inkább az enyémeket korrektúrázza, javítja, így ő sem szabadul a tempóm nyűgétől.

– Az elmúlt években nemcsak könyveket írt, hanem világot is látott… Melyik országhoz, helyhez fűződik a legemlékezetesebb élménye?

– No igen, néha azért utazunk is, bár mostanában már ritkábban. Jártunk három földrészen, de rám a legnagyobb hatást az olaszországi Velence gyakorolta. Tizennyolcszor jártam ott, eddig. A legemlékezetesebb volt, amikor az időközben felnőtt, de akkor még csak 15 éves leányunokámmal mentünk el és megmutathattam neki a város “fonákját” is, amit a turisták ritkán látnak. Mondanom sem kell, hogy abban a csodálatos városban már játszódott néhány könyvem, vagy azok részletei.

– Mi a véleménye arról, hogy manapság egyre több helyesírási hibákkal tarkított könyv, kiadvány jelenik meg? Mi ennek az oka?

– Valljuk be férfiasan, hogy a hibás könyvek között szép számmal akadnak enyémek is. Az ember vigyáz, ahogyan tud, ketten is vigyázunk és javítunk, ennek ellenére mindig marad egy-két hiba, amit viszont már senki sem javít ki. Megszűntek a szerkesztői és korrektori állások, a kiadók erre ritkán áldoznak, és így a könyveik olyanok is lesznek. Engem ez mérhetetlenül dühít, mert az olvasó esetleg azt is hiheti: a szerző nem ismeri a magyar helyesírást, pedig nem erről van szó.

– Van még jövőjük a nyomtatott könyveknek?

– Persze, hogy van jövőjük! Mondom ezt éppen én, akinek már kezdenek megjelenni a digitális könyvei, legalább száz elérhető és letölthető, sőt pár hete van egy olyan nagyregényem, amit eleve így írtam, és amit nem is szándékoznak kiadni papíron. Ettől függetlenül állítom, hogy a papírkönyv rendelkezik olyan pluszokkal, amikkel egy elektronikus sohasem veheti fel a versenyt. Ha ötszáz évet kibírt ez a nagyon is sikerült, sajátos kultúrahordozó eszköz, a könyv, akkor nem fog eltűnni tíz vagy húsz év alatt sem.

– Miért érdemes Nemere István által írt könyvet olvasni? Mi különbözteti meg Önt a többi szerzőtől?

– Talán nem nekem kéne megmondani, de nekifutok: a Nemere-könyv nem unalmas! Mindegyikben van “sztori”, van történet, van igazság, van mit tanulni, megismerni belőle, és végső soron szórakoztató is. Hogy mi különböztet meg engem más szerzőktől? Hát éppen ezek a könyvek!

Farkas-Ráduly Melánia

Fotó: nemere.hu