NYERGES GÁBOR ÁDÁM: Széljegyzetek is készülnek V.
KÖLTÉSZET
Ahogy az ember magára próbálja rég nem hordott, szekrényét eltömítő, mindigis érdektelen, unott ruháit, mielőtt berakna egy újabb adag mosást, ideig-óráig megfelelek.
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
SZÉLJEGYZETEK IS KÉSZÜLNEK V.
Osztva-szorozva, így-úgy kalkulálva közepesen optimista módon a
várható időtartammal, ki tudja, lesz-e még, egyenletesen elosztva
elég alkalom csalódni. Él-e ezen a világon elegendő olyan
nő, akinek problematikus a viszonya az őszinteséggel, vagy
rámaradok végül anyámra, mint szerencsétlen helyzetébe beletörődő,
egykedvű őstermelőre nyár végén az eladhatatlan, kásás dinnyék.
Legvégső reményem, utolsó mentsváram, miszerint kérgesebb
és szívtelenebb lettem legbelül a szeretet bármilyen formájához,
magamra hagyott. Naivabb vagyok egy elsőszülöttnél is és
aggódom, hogy bárkit képes vagyok szeretni, aki szépen beszél,
vagy akinek racionális megfontolások és magától értetődő
alkalmak nélkül is egyszer-egyszer eszébe jutok. Még afelől
sincsenek kétségeim, hogy engem is van mód szeretni, vagy hát
kellő akarással lehet módot találni rá. Ahogy az ember magára
próbálja rég nem hordott, szekrényét eltömítő, mindigis érdektelen,
unott ruháit, mielőtt berakna egy újabb adag mosást, ideig-óráig
megfelelek, hiszen rendszeresen tisztálkodom, egy ideje a szakállam
sem hagyom megnőni és magam is tudom, hogyan kell szépen
beszélni azzal, akin éppen kitapintható a magány, még ha maga
mit sem sejt saját lelkiállapotáról. Társaságom tehát, szemben azzal,
ahogy korábban hittem, korántsem taszító, életem apró bosszúságai
egészen hosszú időtartamokon belül még érdekfeszítőnek is
nevezhetők, műveltségem, bár a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb
átlagosnak mondható, megtanultam, hogyan kell magánál többnek
feltüntetni, s így sok esetben impozáns hatást kelt. Mégis, ha várok
erre-arra előre megbeszélt helyen és időben, bár próbálok rendszerint
a térnek arra a pontjára helyezkedni, ahol a legkevesebben állnak,
minden alkalommal beolvadok a többi ember közé, még akkor is, ha
senki sincs a közelemben. Kitűnni ilyenkor csak az esetlenséggel
van mód, a napszemüveg mögül is magányról, bizalmatlanságról
árulkodó elhagyatott tekintettel, mely, bár a testtartásra már egy ideje
odafigyelek, hogy kevésbé valljon viselője szerencsétlen mivoltáról,
önmagában is mindent közöl a másik féllel. Azt például, hogy aki
így néz, hazugságra vágyik, azaz kegyes füllentésre, arról, hogy ő,
bár most is itt áll, vár valakire, vagy próbál (legalább önmaga előtt)
úgy tenni, mintha várna valakire, nemcsak nem lenne fontosabb dolga
múló perceivel, hogy ez az ember az, akinek minden vágya, hogy
fontos legyen valakinek, várja az a valaki, akár otthon, akár egy
kávéházi asztalnál ülve és nem értve, hol késik a jóelőre megbeszélt
találkozóról az a másik, netán más helyen, kezét tördelve. De ha más
helyen is, akkor is fél percenként levélfiókjára, telefonjára pillantgatva,
mert fizikai képtelenségnek érzi, ha nem múlik el nap reggeli és
éjszakai köszönés nélkül, ha nem értesül a másik életének fontosabb
és kevésbé fontos momentumairól, ha az a másik nem hozza tudtára
egyre sűrűsödő időközönként, hogy ez a fizikai képtelenség, ez a bénító
élhetetlenség és egymásra utaltság kölcsönös, és úgy sejti, elpusztíthatatlan.
Kiérdemeltem, megdolgoztam érte és megkaptam ezen kegyes füllentéseket,
mintha csak magam találtam volna ki magamnak, s valóban, sok órám
telt jól megszokott, hozzám, mi több, belém nőtt magányom nélkül.
Aggodalomra egyre kevesebb mértékben adok okot, lassan a barátaim és a
család sem izgul már, ha új neveket ejtek el gondosan leleplezhető félszavakba
csomagoltan, nem mintha nem leselkedne rám egyre veszélyesebb végzetességgel
újra és újra ugyanaz a felismerés, hogy emberekkel beszélgetni, ha csak nincs
arra racionális, praktikus vagy valami egyéb mentség, nincs ok, hanem mert
mindenkori helyzetem kezelem folyvást "meglepően jól", reakcióim egyre
csendesebbek, megbocsátási hajlandóságom egyre csak nő. Noha egészségem,
úgy sejtem, egyre jobban szolgál, mentális kondícióimra sincs panasz, sőt,
némiképp mégis fukarul kezelem az időt, mert bár elvesztegetett perceimre,
számomra, úgy látszik, mégsem elég fontos, s így saját életemet előlem elsikkasztó
kapcsolataimra pazarolt pillanataimat csakazértsem bánom, mégis egyre rövidebbnek
érzem hátralevő éveimet ahhoz, hogy újra megképződjön bennem bármiféle hiányérzet.
