PRÁGAI TAMÁS: A magányban elaggott Vörösmarty a XXI. századot vizionálja

Ide értem. Drótfonatok, bódék, ház mögötti sufnik szolgálnak az útra...

PRÁGAI TAMÁS

A MAGÁNYBAN ELAGGOTT VÖRÖSMARTY A XXI. SZÁZADOT VIZIONÁLJA

Oh, szűkkebelű hely, zugügyek Mekkája, hazám, Magyarhon!
Hová süllyedett hajdani kegyszíned, 
hol az ékkő, hol a dicsfény koronádról?
Hova illant tavaszi kertidből a lepke honderű?
Omlandasz, hajdani nagy tetteket nyélbeütő eszméid romvárként düledeznek,
s a mindent döntő emberi bátorság tűzfolyama elapadott ereidből.

Ne kisérts, Ármány!  Ily jövendőt szemlélni nem reménylek.
Nemzetnek ily szégyellnivalót,
orcát, sorsot rútabbat nem festhet vénebb képünkre semmi Jövő.
Mint ki néz, de látni rest már,
ki a szülőföld porában botladoz s négykézláb port tapogat csak,
a szemlélet tágabb téreiről visszadöbbent már a rettenet.

Mondd, hova tartandsz, nemzet költője, Mihály? Meg hova térsz?
Tört versben megcsalatott eszméid nyomdokain botlasz? Avagy érdemidre való
mutatással állásért folyamodni? Bajtársid után, kik éltük szűk folyományát
merénnyel, idegenben gyarapítják, nyerészkedve a hasznon?
Vagy az után, ki nyugalomra pihenni oly házba feküdt, hol
sem ajtón, ablakon sem jár a léglehellet?

Ne siess, nézz széjjel és pihenj meg. Ládd, az út is megtorpan oly hamar,
ha széjjel siet szerte e hazába. Ládd elontott porták csontváztemetőit,
s hőkölj; ládd régi gazdavilág roncsolt saurusit lerogyni a porba,
istállók szálkás testét heverni gazban, drótfonatok közt, s hallgasd,
idegen szóröppentyűk sortüzei csattannak a szélnek és
csollán  közt, elvadult bodza tövén a harag sötét bogyói érnek.

Hova oly sietős minekünk? Hova visz kőfolyamod?
Föl Pestnek, az ország csarnokháza felé? Ejtsd el, apadó elme,
gondolatid. Nézd, szél s por, s rúd nélküli szekerek szaladnak, elnyeli
mind a távol idő.  Nem látni büszke mént, se széles tomporu kancát,
út mentén nyárfa röpnyugtot vadmadaraknak nem ad, nem látni
port kavaró lábbal sietőt, kis terhét batyuban hátán viselő gyalogállót.

Itt a ház, amelyben éltem. Itt e gesztenyefa, de mi’ vén lett!
Emlékem pingált mondolat őrzi az országút derekán:
Itt született, eszmélt, ki honunknak a Szózatot adta.
Egy másik amott, különösképp szökken elő, hatos az, újsütetű:
Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze.
Mögötte furcsamód, falábon billeg a deszkatestű szó: Élőhal kapható.

Ide értem. Drótfonatok, bódék, ház mögötti sufnik szolgálnak az útra,
túlnan, amott: telep, kőtűzhelyek sora, pékgyerekek játszódtak tán kirakósdit,
kő-öntövények szóródtak széjjel óriás csontdarabokként.
Föltöltött tó alant, enyhellyel a partján nyugodalmat keresőknek,
kis esőállók, csalival horgász emberek halukat ha kifogják,
nap, eső víz ne érje közben a testük.

Ez a sor, hol a jókedvű béres estve behajtott, ez a határunk.
Az árokba, hol hajdan itattunk, belenő gaz, dudva, acat,
és nincs nyoma enyhítő vízüdületnek a meder alján,
nem metszi a sarjú gyönge szárát semmi kasza, jószágának, etetni
nem hordja a föld zöld szálait
a dolgos ember, nem vár esőt sem, éltető függönyét az égnek.

Reformok! Jobb korunk gőzmasinája! Emlények csiganyála bemocskolt,
hol a tetterő, hol a szén, izzítani gépet,
a tengely acélját csattogva tolni előre a pályán?
Látlak félrevetetten, mellékpálya mögött megakadni,
bodza, csalán közt, lelkem – illesztékidbe a rozsda belémart,
állasz, mielőbbi robogtod álmodozás, lepke remény csak.

Vaspályák szabnak szerte, Magyarhon. Még sincs robogás. Távlat.
Nincs röpte reménynek. Arasznyi tengedezés csak, ide át, oda át tébláb,
tyúkudvari hőstett, tollfosztott szárnyrepegés,  kavarása  a pornak.
Hol a zöld, a babér, ifjú homlokra helyezni? Hol a hattyui kar?
Szólni se bátrak, hallgatnak az idők új bajnoki – nem diadalt,
 józan, számító homlokot illet közdics és magabízó, sikeres magatartást.

Jönnek, jöjjenek is serényen, hangyazugokból előtörekvő új-sietők,
lót-futi népek, kik maga-megbecsülését nem sérti az új rend,
sorakozzon fel csak bölcselmik mellett vitézi rendjek, csapatokba bezártan,
egy-két csörte, ál-tusa ha akad,
lesz elég festett kép minekünk is, tápot adni a hírnek:
van elevenség, van lánglelkület itthon, belhoni pályán.

Agg, látod, hogy minden idegen – nem te századod, hát bánod-é?
Az út, a vaspálya, a szűkösecske tér, ha tenhazádban széjjelebb tekintesz,
idegen út, idegen gép, idegen tér.  Mind idegen lett,
ami hathatósan fordul… És egyre mesteribb, vénebb és romlékonyabb.
Az aggnak, ha már meggyérül váza,
kicsiny sújtás elég, s gyengécske csontja összeroppan.