HALLGATÁS ELŐTT – Jónás Tamás versei

KÖLTÉSZET

oda a szégyenem,
nem maradt védelem,
zuhanok végre megint,
magasba zuhanok,
downkóros angyalok,
értetlen istenek,
veszítek, úgy nyerek

HALLGATÁS ELŐTT

JÓNÁS TAMÁS VERSEI

ANTIK SMS

Álmok olvadnak üveges szememből.
Görcsök oldódnak, ködös évszak altat.
Mint üres kancsóban a tenger, itt vagy
minden ügyemben.

Vannak szerető emberek. Előbb-utóbb felmerül bennük az igény, hogy
akit szeretnek, teljességükben, torzítatlanul lássák. De nem olyan
könnyű megmutatkozni. Saját félelmeink észrevétlenül is elvárásokká
merevednek bennünk, s nehezünkre esik a másik természetessége. Bár
mesék, mondák, vallomások szólnak arról, mennyire epekedünk, hogy
megismerhessünk valakit, de ha erre alkalmunk nyílik, legtöbbször
meggondolatlan hirtelenséggel ítéljük meg a másik személy
jellemvonásait. Végül mindannyian rejtőzködni kezdünk, és
szorongatónak érezzük a mindennapi életünket. Ez a távolságtartás
azonban megterhelő. Ha különös, nem szokványos életed volt, ezekből a
sajátságaidból több van annál, amit egy normálisnak mondható életet
élő személy el tud viselni. A rejtőzködésből hamar szégyen lesz. Ha az
önmegismerést fontosnak tartod, majdnem minden tulajdonságodban
eljutsz addig, hogy már te sem tudsz velük ernyedten, a boldogsághoz
szükséges önfeledtséggel együtt élni. A  mindennapi szégyen és az
önmagad rejtegetése miatt érzett szégyen lassan eluralkodik rajtad,
bepókhálózza a lelkedet, a véleményedet, a viselkedésedet, mint egy
évekig nem használt szobát a valódi pókok és hálóik. Mozdulni sem
bírsz. Szégyenled az arcod, a terveid, a vágyaid, a mozdulataid és a
gondolataid. Csendes száműzetésben töprengsz a felelősségen: nem
megmutatni magad hazugság, a másik megtévesztése. Aztán közönyössé
válsz, és elhatározásból mutatod meg egyelőre még rendezett szavaid,
mindennapjaid. És abban reménykedsz, hogy eljön majd az idő, amikor
szerelem vagy kíváncsiság nyit rajtad szellőztető ablakokat.
Természetesnek veszed, hogy arcaidra homokot, értetlenséget szórnak a
többiek, de kitartasz önkéntesen vállalt magamutogatásodnál, s
elkerülhetetlenül rád telepedő bölcsességed egyre csendesebben és
természetesebben fogadja a kritikákat és elvárásokat. És amikor
megunsz "megjavulni" és magyarázkodni, ketten maradsz magaddal, nem
érnek el hozzád a kerge vélemények. És döbbenten tapasztalod egy
napon, hogy helyettük is korlátozod magad, csendekre, rendekre inted.
Megváltót keresel, de ő is, akár a természet, rejtezik. Már azzal is
megelégednél, hogy te lehess valaki megváltója. És akkor szembe kell
nézned a gondosan előkészített, személyedre szabott kereszteddel.

KERGE VERS

Megint a remény az úr.
Kiborul újra az ég.
Két barna mandula,
szemembe barnul a
vég.
Megint az öröm a láz.
Alázat lazít megint.
Mélyben és magasban
szemtelen tavasz van.
Élni vagy halni? Legyint.
Megindult megint a szív.
Ha ma nem, soha se hív.
Bukik a logika,
törvény és értelem
packázik énvelem,
oda a szégyenem,
nem maradt védelem,
zuhanok végre megint,
magasba zuhanok,
downkóros angyalok,
értetlen istenek,
veszítek, úgy nyerek,
eljött a nem várt óra,
riadó riadóra!

Ma az ön halálával foglalkozunk. Tényként kezelem, hogy hamarabb hal
meg, mint én. Ha én máris halott lennék, az én halálomra végtelen
ideig kellene várnia, a magáéra legfeljebb 100 évig. Vigasztalnom
illene tehát magát. De nincs kedvem a vigasztaláshoz, nem olyan
családból származom. Maga is átéli, és én is átéltem. (Beugratós
kérdés: hány emberrel van több halott ember, ahány élő? Nyilván
annyival, ahányan élnek.) Azt, persze, kívánhatnám magának, hogy
legyen jó halála. De mit jelent a jó halál? Nyugodt, gyors, csendes,
tisztító? Talán ízlés kérdése. Annyit biztosan ki tudok jelenteni,
hogy jó halál csak jó élet végén lehetséges. A jó élet pedig olyan
bonyolult feladat, amire ész kielégítő választ eddig még nem tudott
szerkeszteni. A működő vágyak, elvárások, kötelességek és szabadságok
egyvelege gyakran fogyaszthatatlan. Esélynek azonban jó, hogy maga él.
Megszületett, tudatára ébredt és megzavarodott. Megvilágosodni vagy
megtérni Istenhez. Ezek még nem biztosítékok a jó halálra. Emlékezzen,
hogyan emlékszünk: Jézus kínhalált halt, de kínhalált halt Buddha is
(szegényt mérgező gomba vitte el). Pedig mai fogalmaink szerint
hasznos életük volt. Hasznos. De jó-e, ami hasznos? Élvezhető? Vagy
ezt a fogalmat idecsempészni most kegyetlenség volt a részemről.
Induljunk ki egy tévedésből: jó halál az, amiről nem tudunk?
Elképzelhető talán, hogy a halál, amelyet ma annak hiszünk, nem a
valódi halálunk? Jó. Helyes. Igaz. Talán itt kellene folytatnunk a
gondolkodást. Helyes halált halni -- ez lehetőség és kívánatos is
lehet. De mitől helyes a halál? Mert megfelelő időben érkezik (vagy
érkezünk meg hozzá). Vagy illik az élethez? Illik a testhez a nyak?
Része. Minden halál illik tehát az élethez, hiszen a két esemény
valójában egy történet. Megoldani maga helyett a halál kérdését,
persze, nem tudom, nem is akarom. Csupán segíthetek gondolkodni: mit
szólna hozzá, ha azt kérném, egy évig gondolkodjon el ezen a
felvetésen: helyes az a halál, amelyik azt a személyt viszi el,
amelyik megszületett, s nem egy másikat? Addig is igyekezzen nem
meghalni. A halál csupán figyelmetlenség.

ALÁZAT

sokáig voltam távol
elindulok haza
haraptam a világból
jó volt a zamata
a csillagokat lassan
elfújta már a szél
megegyeztem a nappal
hogy halványul a fény
kiegyeztem a holddal
míg arcomra vigyáz
bennem a halkuló dal
marad játék de gyász

sokáig voltam távol
maradok ott ahol
bolond ki visszatáncol
a szél előre tol
minden táj ismeretlen
a múlt is idegen
most hogy nincsen szerelmem
leszek a szerelem
szánkó a testem siklik
erdőkön tengeren
sorsom már nem bicsaklik
pereg a végtelen

Azok a pillanatok, órák, üres, sötét szobák, amikor térdre is esne az
ember, hogy valaki megszólítsa, megölelje, megérintse, vajon istenéi,
ördögéi, vagy már a kérdés is hibás? Az enyémek lennének, a jelenemben
jelenné felismert múlt képeinek mesterien árnyalt, vetett árnyékai?
Érdemes rájuk figyelnem, kiáltoznom, vagy lecsendesíteni muszáj őket,
ahogy a hasfájós kisgyereket? Azokra a pillanatokra, mosolyokra,
helyekre kell gondolnom, amikor nem gondoltam arra, hogy boldogsággá
nemesülnek az észrevétlen rögzítés alattomos munkájának eredményeként
az események, vagy át kell adnom magam ezeknek a nehéz időknek, ahogy
a zálogházaknak a még mindig naftalin szagos öltönyöket? Isten
csendjét tiszteletben tartani, ez egyre mélyebb vágyam és elvárásom
magamtól. Megemelni a lelkemet nehezítő, mohás köveket, és napra
cipelni nedves rongyaimat. És a bánat és a szomorúság mindezek
ellenére megmarad. És folytonos változásaimban megmaradok én is, ahogy
a hihetetlenül szép ígéretek és a tenyérnyomot hagyó pofonok.

HALLGATÁS ELŐTT

Csalódni értelem. Az égre, hogyha kő
zuhan, a félelem vad rózsakertje nő.
Szeretni kénytelen, ki retteg, mint a zaj:
a csend a végtelen, és elhallgatni baj.

Az árulás intim dolog. Érzed a másik figyelmét, figyelmetlenségét.
Fel-fellobban benne a szeretet, mintha csak a véletlen döntené el,
hogy mártíroddá vagy gyilkosoddá válik. Gyakran megsimogatnád, ne
féljen, a fájdalmát te is érzed, és elviseled, amit majd tenni fog
veled. De szomorú, és haragszik rád, hogy nem haragszol rá.
Az árulás intim dolog. A meztelenségeitekben lehunyjátok a szemetek,
és hagyjátok, hogy teljesebb jelenlétetekben szemléljen a másik. Nehéz
eldönteni, a kegyelmet vagy az ítélet-végrehajtást készítik éppen elő.
És amikor ráeszmélsz, hogy a kettő ugyanaz, már meg is történt. Amit a
tested, a létezésed, az értelmezési kényszered mindenképp elnevez
árulásnak vagy szeretetnek. És te hiába tiltakozol. Egy ideig még
kíváncsian várod, hogy ebben a szeretkezésben áruló lettél vagy
áldozat.

A verseket Benkő Imre fotóival illusztráltuk.