ha meghalok,
Jó Barát,
azt írjátok fölébem:
halt ennyi vagy annyi évet,
élt tizenhárom napot.

 

A MEGÉRKEZÉS REMÉNYE

TRIPTICHON '56-RÓL

 

 

 

 

 

 

 

 

BELLA ISTVÁN

ÖNÉLETRAJZ, 1996
        Tóth Bálintnak

Ötvenhat éves vagyok.
1956-ban,
születésem után születtem.
Utána életfogytiglani
életvesztésre ítéltek.
Ebből lenyomtam
harmincvalahány évet.
Azóta szabadlábon vagyok.
De nem tudok mit kezdeni magammal.
Hiányoznak a falak, a rácsok,
a „bebádogozott” ablakok.
Az édes cirklit se pótolják
a kívül és bennem kémlelő csillagok.
Még szerencse, hogy néha-néha,
egy-egy smasszer, foglár
szembejön velem az utcán,
s fő-főmercédeszén olykor
maga a főbíra is el-elsuhog.
Különben azt hihetném,
idekünn vagyok.
De ha szabadulok,
ha ítéletem végképp kitöltöm,
s e fölrózsadombozott földön
jut még egy testnyi cella legalább,
ha meghalok,
Jó Barát,
azt írjátok fölébem:
halt ennyi vagy annyi évet,
élt tizenhárom napot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FALUDY GYÖRGY

1956, TE CSILLAG
                         A terrible beauty is born.
                                                       (Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

(Toronto, 1986)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TAKÁCS ZSUZSA

REKVIEM egy esős éjszakán

Úristen, mennyit éltem, száz évet
legalább, koptattam ugyanazt a körkörös
utat évtizedeken át, szájam elé kötve
a zabnyaláb, föltűnt és eltűnt a jutalom:
a megérkezés reménye.

Már álltam itt ezen
vagy egy másik szőnyegen.
Úristen, mennyit búcsúztam már!
Hallottam ezt a hangot, vagy egy másikat,
hogy elmegy, de majd hazalátogat.
„Haza”? hazája a nagyvilág, keserűen nevet
hírhedett zenésze a világnak.

Majd föllépdel ő is a lépcsőfokokon,
a villamos belsejébe vezető grádicson,
TÉGED illet minden dicsőség a szent hegyen,
a nejlonszatyorban rongyaikat rázó
hajléktalanok közé, de őt a villamos
Berlin és New York felé viszi:
felolvasások, ápolt kertek, fehér villák.
Magunkra vettük mi itt a ketrec-formát.
Tekintetünk az agyagot kutatja,
amelyből vétettünk,
de ráhull a szakadt szandálokra.
(Elment Bartók és elment Márai.)
Aki eltávozik körünkből, él.

Első búcsúm egy lánytól ötvenhat telén.
A vágyott óceáni parton már készültek
a táblák: „Éljen a magyar árva!”
És csak az arcába csapódó sós
virágözön tudatta, ő az árva,
hogy anyját, aki utánaszökött,
a határon lelőtték.

Nemde, árvák vagyunk mindannyian?
Nemde, eljön a Bíró mindent számba venni?

Az írógép, könyveim és ezüstláncom,
a kazettán a halott torkok énekesei.
Ahogy a Teremtés ébred REKVIEM.
Mit számít a húsz év, ami hátravan?
Téged mérlek, Uram, mikor az időt mérem.

Az írott Könyv elhozatik,
melyben minden foglaltatik,
kiből végzés formáltatik,
s ha a Bíró leül ottan,
mi sem marad megtorlatlan.

Nemde, Isten olvas minden könyvet?
Ott vannak a polcán mindnyájunk versei:
„Born in Hungary. Passed a year
in Dachau in a concentration camp.
He began writing at the age 26.
His works published all over
Europe & North America.”

Kezem a megállóban utána integet.
Beszélgetünk vidáman, mint a hangyák.
Lát-e még, ha visszanéz rám?
Lengetem kezem: vivát! vivát!

Amikor elment hetvenkettőben a második,
szemem az allergiától bedagadt,
nem akartam látni, ahogyan elnyeli a fény;
mert az ürességet nem állja a tekintet,
és árulásra kész volt csuklómon az óra.
Nemde, bemutattuk dicsőségedre, Uram,
azt az áldozatot, hogy élünk.

Kérünk és könyörgünk ezért.
Fölajánljuk könyörgésünket,
fogadd el azokért a lelkekért,
akikről ma megemlékezünk!

Ne tartson meg emlékezetében!
Itt volnék reggel és éjszakára ott?
Láttátok-e már hamuarcú utazót,
aki a HOTEL PLAZA előtt feltűnik,
a porta pultján megtámaszkodik,
zsebében a kulcsot idegesen csörgeti,
szemét lehunyni nincsen ideje,
alighogy jött máris távozik,
hinnétek, fegyvert visz vagy oltóanyagot.
Én láttam a bőröndjét belülről:
Az írógép, könyvei és ezüstlánca,
a kazettán a halott torkok énekesei.
Bárányaid közt helyezz el!
Ezerkilencszázkilencvenhárom április.

Midőn ég és föld meg fognak indulni,
találkozunk majd akkor, de nem előbb.
Adj nekünk örök nyugodalmat, Domine!
Bye, bye, my love.