NÉMA MENEKÜLÉS – Acsai Roland írásai

KÖLTÉSZET/PRÓZA

A mocsári teknős emelkedni kezdett, fel a vízből, ki a levegőbe, és még magasabbra. Élő lant lett belőle hínár húrokkal, mintha a horgász-Zeusz Orpheusz teknősbékapáncélból faragott lantját akarta volna visszaemelni a helyére.

NÉMA MENEKÜLÉS

ACSAI ROLAND ÍRÁSAI

NÉMA MENEKÜLÉS*

A vers űrhajója egyedül menekül

Az utolsó megmentett fával, bokorral,
Virággal, az utolsó jegesmedvével,
Füsti fecskével, az utolsó mocsári teknőssel,

Hogy egyszer majd visszavihesse
Rakományát a Földre –

A remény ütött-kopott locsolókanna
Egy magányos robot kezében.

A TEKNŐS ÉS A VILÁG
                   A WWF-nek ajánlva

Mocsári teknős volt. Teknője fekete akár az éjszakai égbolt, amit teleszórtak a csillagok sárga pöttyei. Ha közelebbről megnézte volna az ember, felfedezhette volna rajta a csillagképeket – és ő maga is olyan volt, mint egy félbevágott bolygó. Reggelenként órákig süttette magát a többi a parton. Vonzotta a Nap, szerette a Napot, vagy még pontosabban vallásosan imádta a Napot. Ő is a naprendszer része volt. Forgott körülötte a többi bolygóval együtt.

Ha megéhezett, vagy valami megzavarta, csak belecsobbant a vízbe. Nem esett nehezére a halmazállapot-váltás, a tó magzatvize volt igazi otthona. Aznap szokás szerint a mocsaras vízfenéken keresgélt, néha elúszott fölötte egy árnyék – egy felhő, vagy egy búbos vöcsök. Voltaképpen mindegy volt.

Egyszer csak megcsillant valami a szeme előtt. Nem ismerte fel a halászhorog fordított kérdőjelét. Számára nem léteztek kérdések, csak kijelentések, például, hogy éhes vagyok, és hogy enni kell. Ez parancs. Nem tudta, kinek a parancsa, de amióta élt, ez volt az egyik legfontosabb. És a horogra tűzve ott tekergett az a földigiliszta. Kinyitotta a száját, és ráharapott.

A következő pillanatban valami a szájpadlásába szúrt, és nagyot rándult az egész teste. A horgász is úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a föld, mintha a világ alapjából szakított volna ki egy darabot. De csak legyintett, hogy biztos napszúrást kapott.

A mocsári teknős emelkedni kezdett, fel a vízből, ki a levegőbe, és még magasabbra. Élő lant lett belőle hínár húrokkal, mintha a horgász-Zeusz Orpheusz teknősbékapáncélból faragott lantját akarta volna visszaemelni a helyére, ahonnan lezuhant, a csillagképek közé.

A teknős egy moslékos vödörbe került. A szűk helyen megfordulni is alig tudott. Megpróbált felkapaszkodni a vödör pereméig, de nem érte el, csak a sima fémfalat kaparásztak hegyes körmei. A kukoricadara szúrta szemének borostyánkövét, ami még őskori rovarokat zárt magába.

Emberhang ütötte meg a fülét. Ha értette volna az emberek nyelvét, ezt hallotta volna: „Nem szabadna így tartani! Nem igaz, hogy a moslékban jól érzi magát, nekem elhiheted! Nem jut eszembe melyikben, de az egyik nép mitológiájában a teknős tartja a hátán a földet! Az egész cakkumpakkot! Téged, engem, mindent… Hogy marhaság? Na, jó, biztos nem egy nyavalyás kis mocsári teknős, de akkor is…”

Aztán eljött az éjszaka. A közelből unkák hangját hallotta, és időnként megszólalt a nádirigó káricsálása – víz. Talán már a kert végében… Egy nádas, egy mocsár… Ha az orra nem lett volna tele kukoricadarával, érezte volna édeskés szagát.

Amikor felnézett a vödörből, csak a csillagokat látta. Ez megnyugtatta. Szeretett az ég pocsolyányi tükörképe lenni. Aztán mintha egyenesen a csillagokból eresztették volna alá láthatatlan damilon, egy újabb kérdőjel-horog ereszkedett a szeme elé: egy behajlított mutatóujj. Hívogatta, hogy gyere csak, gyere! És mintha azt kérdezte volna: nem akarsz szabad lenni?

Újra emelkedni kezdett, aznap már másodszor, aztán valaki elindult vele a víz felé. A békakoncert egyre hangosabb lett: unk, unk, unk… A szaporodás himnusza. Az életé.

Csobbanást hallott, a saját teknője csobbanását. Amikor a békalencse-függöny összezáródott fölötte, már tudta, hogy újra szabad. Megmenekült. Elengedték. Tudta, hogy, ahová most tart, ott nem lesznek többé kérdőjelek. Csak kijelentések. Pontok. A békalencsék pontjai.

Aztán csak úszott, úszott lefelé, a mélybe, a teremtés előtti sötétségbe – hogy újra hátára vehesse a világot.

* A vers címe utalás a Douglas Trumbull által rendezett öko sci-fire, a film eredeti címe: Silent Running