HELYSZÍNI

Halmosi Sándor Ibrahim A menta ízei című, tavaly megjelent kötetét mutatták be a kolozsvári Bulgakov Kávézóban. A Bretter György Irodalmi Kör ülésén, amelyet az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezett, régi barátja és költőkollégája, Demény Péter beszélgetett a szerzővel.

Beszélt költészet,
avagy a hétköznapiság lírája

„Beszélt költészetet próbálok művelni” – válaszolta a szatmári születésű, ám már évek óta Budapesten élő költő, műfordító Demény Péternek, aki arra volt kíváncsi, hogyan fogadja a verseinek kritikáit, recenzióit, illetve miként határozná meg líráját. Szerinte ugyanis a szerző ráolvasásszerű szabadverseket vet papírra, amelyek valamikori közös fölolvasó turnéik alkalmával jól ellenpontozták az ő kötött formában írt költeményeit. 2003-ban ismerkedett meg Halmosival, számos erdélyi városban léptek föl együtt, nemcsak lírájuk, egyéniségük is jól kiegészíti egymást – mesélte bevezetőjében Demény.
A meghívott elmondta, hogy a legkülönbözőbb kritikai visszhangok fogadják verseit, ezekkel hol egyetért, hol nem. Sokkal inkább szereti azokat a recenziókat, amelyeket nem barátai, hanem olyan szakmabeliek írnak, akiket ő nem ismer személyesen. Korábban versei publikálása előtt leveleket váltott barátokkal, költőtársaival, akiknek kíváncsi volt a véleményére, de ma már nem küldözget verseket senkinek, az írás ugyanis műhelymunka.
Halmosi első kötete 2001-ben jelent meg, mostani, 2011-ben a Noran Kiadónál közölt kötete 1996-tól 2010-ig íródott költeményeit tartalmazza, válogatott és új verseket egyaránt. Demény kérdésére, hogy termékeny költőnek tartja-e magát, elmondta: „Nem írok sokat és gyakran, bár az első időben évente jelent meg egy-egy kötetem. Azt sem gondolom, hogy túl sok jó verseskötetet meg lehetne írni. Az ember például élete során száz jó verseskötetet nem tud megírni, mert az egy külön műfaj”.  Az esten bemutatott kötet lezárásnak is tekinthető: „Úgy érzem, mindent elmondtam ebben a formában, most valami más fog következni.”

Megtudhattuk, hogy a költő 1989 és 2006 között Németországban élt, nem vett részt korosztálya irodalmi életében. 2009-ben publikált, Gileád című kötete a megérkezés könyve, versanyagának zöme már Budapesten, illetve Erdélyben született. Németországból visszatérve úgy érezte, hogy az ország irodalmi központja Budapest, itt működnek a számára fontos, kisebb-nagyobb műhelyek. Halmositól idegen az irodalmi megosztottság, a belterjesség. „Nem ezzel kell foglalkozni, hanem megkeresni azokat az embereket, akikkel van közös dolgunk” – fogalmazott ezzel kapcsolatban, majd egy kérdésre válaszolva elmondta: nem volt könnyű országot cserélni, de bármennyire is furcsának tűnhet, a szülővárosa, Szatmár sokkal inkább idegen számára, mint Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy vagy Marosvásárhely, ezekhez a városokhoz több élő kapcsolat, barátság fűzi.
Majd újra a kötetre terelődött a szó, amely hét fejezetből áll, mindegyiket egy mottó és egy vers vezeti föl. A szövegek kiválasztásában a tematika és nem az időrendiség volt a szempont. Egy évig „bíbelődött” az anyaggal, szerkesztői javaslatra több versét nagyon meghúzta, így például olyan szöveg is van a kötetben, amely eredetileg egy oldalas volt, de aztán csupán hét-nyolc sor maradt belőle.
A kötet címe a Keletet, az iszlám kultúrát idézi. Számos, a magyar történelemhez kötődő Ibrahim nevű szereplőnk van, így a Mohácsi csatában részt vevő török janicsár is, aki úgy került hatalomra, hogy megölette az elődjét, és végül ő is ekképp halt meg. Halmosi szerint mindez azt sugallja, hogy minden győzelemben sok a bukás, sokan járunk ebben a cipőben, több személyiség lakik bennünk.
Demény felvetette, hogy a kötet több darabjában szembeötlőek a „szinte szárazon prózai részek”. Nemcsak az a költészet, ami elvont, a hétköznapok egyszerűsége, lefokozottsága is lehet egy lírai helyzet, ha úgy éljük meg. Éppen a mai túlbeszéltségben sokszor a beszélt dolgoknak is nagy az értékük, így például egy matematikai, számokban kifejezhető igazságnak is helye van a versben – vélte a meghívott, akinek nagyon fontos a könyv, mint műtárgy, ezért a borítótól a tördelésig mindenre alaposan odafigyel.
„Szántók, mezők és határok lakója s egyben művelője Halmosi Sándor: ismeri a herbákat, és tudja a nevüket is. A közöttben lakik, egyszerre költő és matematikus, a világot mítoszként elmondani igyekvő Európa-lakó és a középkori geométer ismerője, aki számára a szicíliai citrusliget nem különbözik – ha mégis, akkor kizárólag a megpillantó szem tevékenysége révén – a kőszegi kávéháztól, a sok identitású papiros az ugyancsak számos fekete színű tustól. A költő képes itt és ott, ebben és abban ugyanúgy létezni, a szavai egytermészetűek. A létezés-költészet megszállottja, valószínűleg éppen ezért keresi oly kitartóan a pontosan meghatározó helyszíneket, legyen az akár szentföldi kolostor, erdélyi betűmetszők körvonalazta város, a tekintet fókuszában felvillanó arab könyvtár és imaház, a gyümölcs húsába rejtett mag, avagy tere a vers-formájú, rendteremtő igényű vereségnek” – foglalja össze Halmosi lírájának lényegét a könyv fülszövegében Géczi János.
                                        

Varga Melinda