NYITVA MINDEN – Jónás Tamás versei
Ha nyitva minden, nincs huzat.
Lakattal lezárt álmokat
kapargat minden férfi, nő.
A fa benő. A fű kinő.
NYITVA MINDEN
JÓNÁS TAMÁS VERSEI
VERS
Az ember nem valaminek a hiánya (vö: a csend a hang hiánya), hanem valaminek léte, önmagát jelenti.
végtelen–1=végtelen
alma–1=alma
(fogalom)–(szám)=(fogalom)
(1. fogalom)–(2. fogalom)=(1. fogalom)
körte–alma=körte
isten–ember=isten
ember–isten=ember
Az emberrel való osztás értelmes, hiszen nem nulla (nem a mennyiség hiánya, miként a hang sem a csend hiánya.)
isten
--------- = isten
ember
Mindennapi összegzés: semmit nem tudok felmutatni, ami méltó lenne ahhoz, ami örök. Talán csak azt, hogy nem csak "úgy, éltem", napról-napra, mindig volt valami akaratom, s mindig ugyanaz. Volt és van az életemnek mindenben jelenlévő aranyszála.
MEDITÁCIÓ
Ha nyitva minden, nincs huzat.
Lakattal lezárt álmokat
kapargat minden férfi, nő.
A fa benő. A fű kinő.
Az öröm teherlift. Üres.
A bánat lassú, szemfüles.
Ha tudsz, ne légy kívánatos.
Hiába jó. Hiába rossz.
ÁLKUDARC
itt van ez a harangtalan éjszaka
nincs az égnek határozott testszaga
nincsen bőr az ágyam alszik üresen
nem is az én ágyam csupán bérelem
elterveztem valamit de tényleg el
valahogy a kudarc jobban érdekel
a szeretet kudarc ez az egy esély
zajos napoktól retteg a csendes éj
A LEGSZEBB, LEGNEMESEBB VADAKAT nem szabad, nem lehet üldözni. A nekünk szánt vadak hozzánk jönnek. És ezzel kezdődik el az igazi kaland: meg kell szelídíteni őket. De szelíd ember nem szelídít. Kegyelem kell hozzá, hogy akkor lépjen be tekinteted udvarába a vad, amikor még nem vagy szelíd, de már majdnem az vagy. Se előtte, se utána nem tudsz a vadaddal jól bánni. És amikor már a tenyeredből eszik, végleg szelíddé válhatsz te is. Amikor már engedné, hogy vérét is ontsd, benned már nincs véréhség. Eggyé lesztek. És ha az az új egy tudna mosolyogni, nem csak vicsorítani, mosolyogna: a kettőből lett egy újra vadabb mindennél. Szelídítőre vár.
CSUHAJ
az én babám barna
hogyha nem csikarna
nem a babám lenne
más szájából enne
az én babám fiatal
morcos adóhivatal
csillagtűzzel éget
a szemembe mérget
az én babám nem enyém
hűtlen vétlen nyeremény
szívem ott a tenyerén
kacagva markolja
AZT PERSZE LÁTTAM, hogy anyám hazudik. De mivel előttem nem titkolta, szent tevékenységnek láttam. Eleinte azt hittem, hogy csak azoknak hazudik, akiktől pénzt kér, és azzal a szigorú céllal, hogy legyen ételre pénzünk. De szégyenem legyőzése után észre kellett vennem, hogy jóval nagyobbakat: célon túli, embertelen hazugságokba is bele-belemegy. És nem élvezetből. Fáradt figyelemmel szőtte a kitalált
célokat, indokokat. Automatizmust kerestem, nem találtam. Soha nem sikerült kiderítenem, mit, miért lódított. De azt látnom kellett, hogy hazugságai nyugtató jellegűek. Azoknak, akik merték elhinni. De nem mindig hitték el. Nem azért, mert nem lettek volna hihetőek --
egyszerű sejtés, gyanú miatt. Olyankor anyám őszintén felháborodott, kikérte magának, és komolyan elkedvtelenedett. Volt, hogy sírt. Teremtés volt-e ez vagy rombolás, nem tudom ma sem eldönteni. Figyelni, nyomozni kezdtem, vajon nekem hazudik-e. Hazudott. Olykor céltalanul. Tisztelni, csodálni kezdtem. Kisgyerekként ugyan még nem
tudtam megfogalmazni, hogy mindez akár művészet is lehet, de éreztem, hogy benne van a senkinek megfelelés, a titokzatosan magányos, nagy energiákat igénylő munkák izzadása. Anyám nem volt hazug ember. Meg nem értett beszélő volt ő. Költő. Talán ezért kezdtem el én is vonzódni a költészethez. Hűségből. A legjobb versek szégyenletes hazugságok. Félrebeszélések. Mesék. Ritmusuk ismeretlen, céljuk ködös
vagy nem létező. Máig sem értem az egészet.
