A házak úgy hevernek az égbolt zöld és homorú pohara mellett, mint egy feldöntött zöld korsó mellett az asztalra öntött habmaradék; nem is hold-tölte, hanem ég-tölte van, csupa tavaszi fény az egész éjszaka, melyet csak a víz szintjétől számított pár lépcsőfokig lehet nyomon követni: azután már zöld szél, tavaszi víz-bimbózás… (Szentkuthy Miklós: Épülő velencei hajó éjjel, Prae)

 

 

 

FRIVOLINKULCS

SZENTKUTHY MIKLÓSHOZ

FALUDI ÁDÁM JEGYZETE

 

 

 

 

 

 

 

Abban az esetben, ha valakinek kicsinyt előreáll az álla, nagy orra van (mihez képest?), még többféleképpen is lehet szép. Férfiként például, vagy csak különös emberként, aki mondjuk Kraszner Lajos (szövet, posztó, bélésáru és szabókellékek nagyáruháza Budapest, V. kerület, Deák Ferencz tér 2. szám, Adria Palota, automata telefon: 814-23, sürgönycím; Rádiókraszner.) 1927-es katalógusából rendel öltönyt. És rengeteg foga van, ám ezekkel később nem igazán foglalkozik, inkább mosolyog. Akkor az ember, avagy az ember helyettese felkapja a fejét. Kit látnak szemeim?

Szentkuthy Miklóst látjuk (született Phisterer Miklósként 1908-ban), és ahogyan mélyül az időnk, egyre inkább fogy a lehetőségünk, hogy felmérhessük azt az irodalmi (és egyéb) teljesítményt, amelyet felmérni igyekszünk. Meglehet, csak azt akartam mondani, hogy olvass Szentkuthy Miklós-műveket, mert igen tanulságosak, négy helyett négyezer hengerrel megy tőle mindaz, amelyre feltétlenül szükséged van, és ez nem elhanyagolható tény.

A hetvenes években Budapesten az antikváriumokat nézegetve (háttérben a Múzeum), némely kirakatok megállásra, esetleg lazább lődörgésre késztettek. Ilyenek voltak a Kner kiadványok (Molière, Les Préciueuses Ridicles, egyszerűbben a Mucsai Széplelkek Laczkó Géza fordításában például), miegyebek. Akkoriban ez a város egyébként is egyik csendesen provokatív kulturális életét élte, lehetett éjjel gyalogolni az utcáin, de egyéb tréfákon sem akadt fenn senki. Többször megszemléltem egy ilyen kirakatban Szentkuthy Miklós könyvét. Szikáran, szépen, kéken: a Prae. Vaskos, papírkötésű, impozáns darab, ezt az üvegen keresztül is könnyen megállapítottam. Nyolcvan forint. Kihagytam aznap egy Pasolini-filmet a Filmmúzeumban. Szentkuthy? Igen, tudjuk, a legkisebb magyar pénzegység a kettő forint tíz fillér. Ő mondta így a bádogpultnál. Három cent cseresznyepálinka ára volt ennyi. Akkoriban ehhez igazodott a tőzsde.

Később az is kiderült, hogy ő hordta le apránként az antikváriumokba azokat az ágya alatt elfekvésre ítélt példányokat, amelyek nem kellettek senkinek, nem keltek el a piacon. Egy ilyet vettem meg nyolcvanért. Semmit nem tudtam róla.

Épp' egy olyan helyen dolgoztam, ahol géppel körbevágathattam, merthogy azt előttem még senki nem tette meg. Késsel kellett volna, laponta. Azóta is sajnálom, hogy nem bíztam jobban magamban. Fiatalember életnagyságban, de ez nem mentség.

Töredelmesen bevallom, hogy hosszas csalogatás után merültem bele a Prae-folyamba, de aztán hagytam, hogy szelíd határozottsággal elsodorjon. „A kidolgozás végtelen” messze és egyben karnyújtásnyira lévő torkolatáig lebegtem benne, megcsodálva a „körvonaltalan gondolkozás” szabadságát. Valahogy így.

Némi kétellyel hallgattam akkoriban, hogy tanult kollégáim az Ulyssest hatszor is olvasták már, miközben én szótárak sokaságában túrva is alig haladtam napi pár oldalnál gyorsabban. Jó, nekem széllelbélelt volt a zsebem. Annyi bizonyos, hogy a gondolkodás története jó, ha ott szorgoskodik a súgólyukban mindkét esetben. Praelysses. Nem voltam én lassú, csak hiszékeny. Más megközelítésben; megfontolatlan, hogy stílusos legyek a megidézésben. És ha már a stílus előkerült, ide kívánkozik, hogy Szentkuthy Miklós ebben a műben a magabiztos tudást és a stílust penderíti a pultra. Kettő forint tíz fillér. Egészségetekre!

Amikor azonban átrágtam rajta magamat, azaz leértem a torkolatig, megállapítottam, hogy ez is egy olyan alkotás, amelyik soha nem nyeri majd el méltó jutalmát. Szent Orpheusz azonban útbaigazított bárkit a frivolinkulccsal, beleértve a földi stilisztákat is: – Arra visz az út az egyetlen metafora felé.

Jut eszembe, az Ulyssest Szentkuthy Miklós fordította. Az egy lepedőn két epedő magyarítás engem meggyőz a szellemi és nyelvi zsonglőrködés kivételességéről, de sok másról is.

Hamarosan készítettem egy összeállítást Prae-parátumok Szentkuthy Miklósnak címmel (szemelvények a könyvből és a hozzá tartozó mindenségből), de 'se kép, se hang, se vers, se próza' jellege miatt minősíthetetlennek minősítették mindazon helyeken, ahol próbálkoztam közzétenni, azaz nem kellettek. Legtöbbjük megsemmisült, némelyik rekonstruálható, a többi fejbenjárás.

A frivolinkulcs kulcsa pedig a Frivolitások és hitvallások című kötetben található.

Azért bóklásztam mindezen dolgok között, mert mostanság ritkán botlani bele Szentkuthy Miklósba. Mintha eltűnt volna az idő nyomában. Azon sem ütköznék meg, ha volna valaki, aki e nevet nem ismeri. Kicsinységeknek nagy árnyéka vagyon, miként azt a pultos szokta volt mondani hajdanán. Kettő forint tíz fillér, Mester Úr!

Talán csak olvasásra szerettem volna kínálni Szentkuthy Miklóst, nem is tudom. Ha valakinek felkeltettem volna a kedvét, kedvesét és a fel nem soroltak közül bárkit, bármikor, bárhol, bármilyen módon, mit is tehetnék? Eljátszom orgonán azt a kettő forint tíz fillért. Tihanyban járunk, sokkal fiatalabb vagyunk mindnyájunknál. A leszel-e te költő és a leszeletelt költő közötti árnyalatokat adom elő (praeparátum), zeng a nyár. Ezt szerettem Szentkuthy Miklós létezésében sok egyéb mellett. Többféleképpen is lehetett szép.

Meddig is jár a komp Szántód és Tihany-rév között?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Faludi Ádám: Prae-parátumok - a Galériában

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

SZENTKUTHY MIKLÓS

ÉPÜLŐ VELENCEI HAJÓ ÉJJEL

Prae, I. kötet, 18-22. oldal

 

A velencei téli estében egy óriási épülő hajótömb egy szűk lagúna-dokkban (valószínűleg efféle helyeken sosem építettek még hajót): a fekete vasfóka magasabb, mint a környező házak. A hajó egyik oldalán nagy, fűzöld folt, a Hold. Ezen a részén oly élesek az árnyékok, hogy mélyen belenőnek parazitagyökereikkel a hajó testébe, minden lóbáló zsinór, kötélhágcsó, létra, ottfelejtett gerenda, rögtönzött híd vagy támasztófa kétszer fordul elő, mint egy szótárban ugyanaz az értelem két nyelven: árnyékul és holdfényül.

A levegő meleg, de ritka, és nagy szemekben esik a hó: a hajó körül a szurokpengévé meredt víz oly csendesen feszül, hogy a hópelyhek pontosan azon a helyen maradnak, ahová éppen estek: egy ideig még láthatók a víz tükrén, amint szikraként még fehérebbekké válnak egy pillanatra, hogy aztán elolvadjanak: az elolvadást valami kedves geometriai ágaskodás előzi meg – mikor a levegőben hintáztak miniatűr és zöld parókaként, akkor csak kis kóccsomók voltak, de mikor a vizet érintik szúrós csillagágaikkal (akárcsak azok a táncosnők, akik üvegszínpadon baletteznek), hirtelen szabályos csillagokká, jeges aszteriszk szikrákká tisztulnak, hogy csak egy fekete köldök maradjon a helyükön a víz lomha testében, ott, ahol elnyelte őket az üveg-éhű éj.

A házak vénlányos ránc-homlokzatára a hópelyhek olyan pontokat rajzolnak, mint amilyeneket (ceruzával bekarikázva) gipszszobrokon látni, és amelyek a márványba faragásnál vagy öntésnél, sejtelmem sincs, melyiknél, úgy hiszem, szükségesek. A házak úgy hevernek az égbolt zöld és homorú pohara mellett, mint egy feldöntött zöld korsó mellett az asztalra öntött habmaradék; nem is hold-tölte, hanem ég-tölte van, csupa tavaszi fény az egész éjszaka, melyet csak a víz szintjétől számított pár lépcsőfokig lehet nyomon követni: azután már zöld szél, tavaszi víz-bimbózás, a hold osztentatív hamispénze és a hó nagy Danaë-centennáriuma.

A felhők hófehér spórákban emelkednek függőleges irányban, míg az égbolt világoszöld kúpja a távol ismeretlen céljába fúrja az orrát: rohanó propeller vagy dugóhúzó-fúga az egész csillogó atlasz. A felhők harlekin-architektúrája egyensúlyozza az égbolt fénylő és átlátszó szökését, mint egy függőleges árboc a propeller nyomán keletkező vízszintes habhorzsolást.

A hajó körül halálos csönd. Teljes egészében kiemelkedik a vízből az óriási kormánylapát: az irány maszatos istene. Mikor az ember az „irányt” így megtestesülve külön látja, önkéntelenül rossz irányra gondol: mintha az egész morál azon alapulna, hogy azt, ami funkcióján kívül van helyezve, önkéntelenül rossznak érezzük. Erről az óriási kormánylapátról nem volt feltételezhető semmi jó, csak gonoszság: olyan volt, mint egy nyitva felejtett ablak egyik szárnya, melyet üveg helyett árnyékból készítettek és mögötte lakik a legkárörvendőbb intenció. Különben oly óriási és tehetetlen volt az iránynak ez a gutaütött kulisszája itt a víz fölött, hogy nem volt képzelhető: ez a nagy luciferi uszony párhuzamba legyen állítható az iránytű finnyás és affektált kis világtáj-selypítésével: a kompassz túl-preciőz irányt, a kormánylapát túl-kalibánit mutatott: hogy tudott mégis mozogni ez az óriási cápa-donjon? A kormánylapát amellett, hogy rossz irányt látszott jelenteni, általában is irány-eretnek volt: a funkcióikból kiemelt dolgok nemcsak rossz funkciót jelentenek, hanem mindig egy olyan tételt is, mely szerint az a bizonyos funkció csak szofizma, nem létezik, helyette más van: a cél mesterkélt szofisztikája helyén a kiemelt eszköz öncélúsága. A kormánylapát is erkölcstelensége mellett valami iszapos ataraxiát jelentett, mely nem törődhetik magán kívül semmivel: ferdeségében volt egy adag kihívó iránytalanság, zodiacus-dac (ahogy a szél által kitépett ablakszárnyak se mutatnak semmiféle irányba, hacsak nem az őrültség magánérdekű dimenziói felé) bizonyos tündéri öregapó-nyugalommal párosulva. Az alját befutotta a moha, meg valami vízinövény, ahogy a biedermeier sírköveket szokta befutni a bánatos repkény: iszap, csíkos sár, első osztályú vizi-plüss és gyökér-csipeszek szürkésen világítottak a holdfény alsóbb, ritkább és olcsóbb rétegében. Az óriási lapát jóformán csak egy ponton volt a hajó farához erősítve, ahogy a vizslák kolosszális fül-neszesszerjei is csak egyetlen cérnaszőrön lógnak a koponyájukról.

Az egész hajó otromba klíma-Janus volt: oldala a havas-holdas világos tavasz minden gyönyörűségét hirdette, hátsó része (valószínűleg az óriási irány-szeletelő éles intrikájából kifolyólag) pedig a köd, avas olaj, penészes árnyék és rozsdás nátha anakronisztikus világát igyekezett fenntartani apró segédcsónakok rongyai között.

Ez a kép különben nagy kedvét lelte mindenféle anakronisztikus vonásban: tavaszi meleg és zuhogó hó, éjjeli sötétség és nappali derű, középkori matrózok és modern gőzhajó: mintha ezen vonások segítségével sikerült volna még tágabbá, még szellőssebbé tenni a tájat.
A lagúna végén, ott, ahol a széles kanálisba torkollik, kis sárga híd volt látható: ferde, félrecsúszott, dülöngélő híd, amelynél nem jutott az ember eszébe, hogy ennek praktikus értelme is lehet, hanem csak az óriási hajó valamilyen kiegészítéseként, párjaként volt felfogható, mint a víz feletti lebegés másik formája: a hajó is, a híd is nehézkes, otromba és lusta anyagból készültek, az egyik reverendaszerűen szélén-gombolt vaslemezekből, a másik egymáshoz szorított, és legyezőszerűen csak helyértékkel rendelkező kövekből, és mégis, az a fekete lazac-mauzóleum és az a citromsárga parabola-guignol sokkal teljesebben ábrázolták a lebegést, mint egy pehelykönnyű gondola, vagy vizet radírozó sirály.

A rozzant sárga híd volt az éjszaka legvilágosabb pontja, világosabb, mint a hajó holdszínűre átsugárzott oldala: mögötte fekete házak süket foglalata, alatta a víz alaprajz-szekréciója, melyet Velence magányos teste termel suhanó bőséggel. Melyik győzi szebben a vizet: a nagy reparált hal, vagy ez a barokk domborművekkel fojtogatott kényszeredett alig-híd: az egyik az archimedesi illem szerint belemerül a fekete „secretio venetica”-ba, és így kerül föléje, a másik meg lehetetlen tornagyakorlatot, légtornászást és kötéltáncot visz véghez egy ici-pici távolság fölött, liturgikus kő-ornátusban. Ezt a nehéz hidacskát biztosan úgy építették, hogy vastag falat, gátat emeltek a lagúnán keresztbe, és mikor ez a tömör várfal elkészült, akkor a közepén kilöktek egy kis lyukat, mintha egy beszorult dugót szedtek volna ki a faltörő kosnak nevezett dugólökővel: ez éppen a másik véglete a hídépítésnek. (Tudniillik úgy is készülnek hidak, hogy egy hosszú utat lőnek át a folyó fölött a levegőben, és erről csöpög le, hosszú cseppekben a későbbi pillérek ritkított sora.) Persze az a fő szépsége ennek a kis sárga hídnak (pontifex minimus fecit), hogy egyetlen porcikájában sincs ívelés, lendület, ugrás vagy lebegés, minden oszlopa, szobrocskája és dísze a legszárazabb szárazföldi művészet nemtörődöm statikáját hirdeti, és mégis sikerül fennakadnia a levegőben, és az alatta hullámzó egészen laza, kötetlen víz nem is sejti, hogy milyen véletlennek köszönheti, hogy ki tud itt jutni vágyainak központi kanálisába.

 

A szövegrészlet forrása, valamint művek, adatok, dokumentumok a Szentkuthy Miklós-honlapon