VERS ÉS VALÓSÁG – Acsai Roland: UGARON HAGYOTT ÉG

Beszélek neki azokról az időkről, amikor a levegő háromszázmillió madárral volt nehezebb, és az emberek lelkiismerete ennyivel könnyebb lehetett. Beszélek neki azokról az időkről, amikor a füstifecskék még nem váltak füstté.

ACSAI ROLAND

UGARON HAGYOTT ÉG

Négyéves lányommal néztünk ki egy pesti lakás emeleti ablakából, és figyeltük, ahogy az utcán egy apa sétál a kislányával. „Mi is így szoktunk beszélgetni” – szólaltam meg. „Mi a madarakról szoktunk beszélgetni” – egészítette ki a lányom.

Ez meglepett. Nem mintha nem szoktam volna madarakról mesélni neki, de azért nem ez az egyetlen témánk. Én is emlékszem néhány madaras történetre a gyerekkoromból, amiket felnőttektől hallottam. Bennem ezek maradtak meg, és úgy látszik, benne is. Eddig nem sejtettem, hogy beszélgetéseink legfontosabb jellegzetességének, vízjelének ezt tartja.

Amennyire meglepett, annyira örültem is neki. Legyezgette büszkeségemet, hogy lám-lám, az alma nem esett messze a fájától. Persze van abban némi tudatosság, hogy ilyesmikről beszélek neki. A lányom városi gyerek, a városi gyerekek életét éli annak minden előnyével és hátrányával. Ezért szükségét érzem annak, hogy legyen valami, amivel a természethez kötöm, ha csak az emlékezés vékony, szakadékony fonalával is. Szerencsére mélyen él benne a természetszeretet, ezért nincsen nehéz dolgom.

Ha az embernek gyereke születik, a saját gyerekkora fontosságát veszti – egyszerre lenullázódik. De csak azért, hogy a gyerekével együtt újraépüljön: képről képre, porszemről porszemre, részletről részletre. Amikor a lányom nagyobb lett, elkezdte kérni, hogy lefekvés előtt a gyerekkoromról meséljek neki. Vagyis estéről estére vissza kell térnem a saját gyerekkoromba, harminc évvel ezelőttre, és fel kell idéznem az emlékeimet, amik általában – micsoda meglepetés – tényleg állatok körül forognak.

Beszélek neki azokról az időkről, amikor a levegő háromszázmillió madárral volt nehezebb, és az emberek lelkiismerete ennyivel könnyebb lehetett. Beszélek neki azokról az időkről, amikor a füstifecskék még nem váltak füstté. Azokról az időkről, amikor a szántóföldek felett az ég nem maradt ugaron, mert beszántotta a pacsirta: "Kis pacsirta is szánt, mint szegény költő, fényes levegőben.”

De ezután jön a legérdekesebb: miután befejezem a történetet, a lányom is elkezd arról mesélni, „amikor még kicsi volt”, és úgy mondja el azt, amit az előbb tőlem hallott, mintha vele történt volna meg. Így teszi sajátjává. Ilyenkor egy kicsit átéli ugyanazt, amit én egy másik időben, egy másik helyen.

Mi a madarakról szoktunk beszélgetni – de néha a madarakkal is. A lányom ugyanúgy fújja madár alakú sípját az erkélyen, és várja, hogy válaszoljanak rá a rigók, ahogy én fújtam annak idején a kertben...

A füstifecske fotóját Csonka Péter készítette.