Hódító szerb Mickey egér

HELYSZÍNI

A 4. Szegedi Képregényfesztiválról képes tudósításunkat olvashatják, amelyből megtudhatják, hogyan született Karinthy Frigyes művéből képregény és miért népszerűbb a műfaj a Vajdaságban, mint Magyarországon.

Hódító szerb Mickey egér

Különleges vásári forgataggá változott át november tizenhetedikén a szegedi Somogyi Könyvtár, amely idén is otthont adott az egyre hírösebb Képregényfesztiválnak. A tíz órára érkezők ezúttal két köszöntőt is hallhattak. A könyvtár igazgatója, Palánkainé Sebők Zsuzsanna felelevenítette az előző találkozók szép emlékeit, üdvözölte a közönséget, az előadókat és díszvendégeket, majd átadta a szót a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójának. Gyüdi Sándor, miután kifejezte örömét, hogy a színház kiemelt partnere lehet az idei eseménynek, rögtön érdekes feladattal látta el a megjelent alkotókat: a rajzolók rendelkezésére bocsátotta Pozsgai Zsolt Pipás Pista című zenés tanyawesternjének forgatókönyvrészletét, remélve, hogy a legendás női betyár a nap végére izgalmasabbnál izgalmasabb alakokat ölt a rajzpapírokon.

A délelőtti plenáris előadások első állomására „a HaJó” jött, vagyis a Vízipók-csodapók, Mézgáék, Dörmögőék és sok más ismerős rajzfilm és gyermekkönyv varázslatos világának megteremtője, Haui József, akit hatvanadik születésnapja alkalmából köszöntöttek a fesztiválon. Előadásából az is kiderült, hogy a külföldi sikereket is megélt Vízipókot és barátját undorítónak találták Pesten, így a kecskeméti stúdió készített el hármat a négyévadnyi ötletanyagból; az utolsó pénz híján csak terv maradt. A képernyőn soha be nem mutatott pilot-epizódban a léghajóval távozó Keresztespók búcsút intett csodálatos víziének és a nézőknek a Somogyi Könyvtár vetítővásznán.

Ezt követően Bayer Antal igyekezett megválaszolni a kérdést: Miért nem jó minden szuperhősös képregény? Kiindulópontjául Umberto Eco Superman mítosza és az idő feloldódása című, 1962-es tanulmányát választotta, mely szerint ha minden egyes Superman- történet ott folytatódna, ahol az előző végét ért, „Superman hónapról hónapra közelebb kerülne a halálhoz. Az olvasói élmény lényege tehát egy sajátos időn kívüliség”. Bayer azt boncolgatta, hogy a tanulmány óta eltelt fél évszázad alatt beállt-e valamilyen változás a szuperhősök időtlenségében. Konkrét választ persze nem kapott a hallgatóság, de aki megnézte a földszinti aulában a Pókember ötvenedik szülinapja alkalmából kiállított képregényeket, megnyugodhatott: Peter Parker alteregója a különböző korok borítóin ugyanolyan fitten és elszántan ugrál a toronyházak között.

Az előadásokat ebédidőben Kertész Sándor zárta, aki felvonultatta a magyar képregényeket határon innen és túl, s a hetvenes évek képregény-kedvelői nosztalgiázhattak kicsit Buksival azokon az időkön, amikor a Szerbiában megjelent magyar nyelvű képregényeket itthon a Magyar Posta terjesztette.

A szekciók programjáig az előadók szusszanhattak egy órácskát, de a meghívott alkotók és az alagsor vásárosai ekkor találkoztak a csúcsforgalommal. Tévések, újságírók, diákcsoportok, kortalan kockás inges, mintás pólós rajongók, a jövő generációjának autogramot kérő apukák, kék hajú mangalányok jöttek, hogy gyűjtsenek. Nemcsak képregényt és aláírást: be kellett gyűjteni valamit a negyedik fesztivál lelkesítő légköréből, valamit a sok, látszólag széttartó irányzat és stílus bódító egyvelegéből. Megtelt a földszinti aula, ahol maguk a képregényesek árultak, rajzoltak vagy rajzoltattak; arcfestők változtatták át a kisebbeket szuperhősökké; ahol a vitrinek mögött Haui József illusztrációi, képregényei csalogatták magukhoz a nézőket kedves karaktereikkel, szívet melengető színvilágukkal. Megtelt az internet-tér, melynek falain Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály című írásának képregénnyé adaptált részletei lógnak még december 12-ig Miklosovits László karakterérzékeny, tömör megfogalmazásában. De nyüzsgött az alagsor is, és nemcsak a ruhatár előtt várakoztak az emberek: a kiadók standjainál lapozgattak és alkudoztak, a kávézó asztalainál eszmét cseréltek, a klubszoba kényelmes puffjain belemerültek az újonnan szerzett újságok képkockáiba.

Kettőkor azonban választani kellett: a négy szekció előadásai egy időben kezdődtek, négy különböző zugában az épületnek. A széles paletta nem könnyítette meg a döntést, de a szervezők igyekeztek feszes időbeosztással átjárhatóságot biztosítani a tízpercnyi szünetben. 

A tudósítás szempontjából végül a kép és szöveg, rajz és irodalom összefüggésének örök kérdésköre győzött. A Zeneszobában Miklosovits László szinte szabadkozott saját jelenléte miatt: „Imádom én a képregényeseket, de én mindenképpen képgrafikusnak vallom magam. Az egy más történet, hogy időnként elkövetek ilyen aljasságot, hogy képregény, de ennek megvan a története.” És elmesélte, hogy mi volt, ami összeszőtte szubjektív életélményeit, az irodalom, a szöveg szeretetét, a rajzolás ösztönösségét, hiszen „csuda egy dolog az irodalomban az, hogy az igazán nagy zsenik oly módon képekben gondolkodnak, hogy az döbbenet. Annyira közel áll a képzőművészethez, hogy hihetetlen.” Az irodalom kisgyermek kora óta inspirálta a grafikusművészt, aki sokszor olyan szövegeket fogalmazott át saját eszközeivel, melyekhez már sok neves képzőművész is hozzányúlt. Szerencsére ez nem gátolta meg Miklosovits Lászlót abban, hogy újraértelmezze kedvenc sorait, és kicsit az illusztrációról alkotott elképzeléseket is. „Zichy úgy illusztrál, mint amikor a csecsemőnek megrágjuk a kaját, tehát kész dolgokat tálal eléd. Az én illusztrációm pedig úgy működik, hogy a versben felbukkanó összes szereplő, vagy tárgy, vagy utalás mind egy időben jelenik meg.” Képregényeinél is erre a tömörségre, egyidejűségre törekszik, meg arra, hogy visszaadja az eredeti szöveg légkörét. A Karinthy-adaptációnál például az érdekelte, hogy hogyan lehet képileg kifejezni a nevettetés mögött bujkáló drámát és humánumot. Számára a képregényekben az a jó, hogy örömből készíti az ember. Pedig, ahogy mondta, „az ötvenes években belénk verték, hogy a képregény bűnös műfaj, egy olcsó bóvli, semmi. Közben kiderült, hogy azért vannak itt érdekes dolgok. A nagy igazságokhoz, a művészetek nagy céljaihoz rengeteg út vezet. A minőség számít, ki mennyire veszi komolyan, és mennyire csinálja jól, amit csinál.”

Az érzelmes és értelmes beszélgetés után levezetésképp egy könnyedebb, gyakorlatiasabb előadás tűnt megfelelőnek, így maradtam a Zeneszobában, hogy megnézzem, Pilcz Roland hogyan csinosítgatja a papírra vetett Kalyber Joe-t  a számítógépen. A kulisszatitkokat ellesni kívánók tábora azonban nem fért be a helyiségbe, így a szervezők gyors teremcserét eszközöltek, s Rolandot gépestől, közönségestől együtt áthelyezték az első emeleti olvasóba, ahol ugyanúgy megteltek az álló sorok is. Kényelmi megfontolásokból továbbra is a helyhez ragaszkodtam, és végül nem bántam meg. A családias hangulatú beszélgetés során hiánypótló információkkal gazdagodtam, és végignéztem számos érdekes kiadványt is.

A kerekasztalnál Kertész Sándor kérdezte a Képregény.net szerkesztőjét, Szabó Zoltán Ádámot a jugoszláviai, illetve szerbiai magyar és nem magyar nyelvű képregényekről, valamint azok  magyarországi hatásáról. Kiderült, hogy ez a kérdés egyáltalán nem elhanyagolható, hiszen abban, hogy Szegeden immár negyedik éve képregényfesztivált rendeznek, nagyon is közrejátszik a határ közelsége. Szabó Zoltán Ádám úgy látja, a „harmincas, negyvenes vajdasági fiataloknál egyértelműbb a képregényolvasási szokás, mint nálunk. Ott kevesebb akadályba ütközhettek. Magyarországon nem volt meg minden korosztálynak való képregény, mondjuk, a nyolcvanas években. Rengeteg vajdasági magyar átköltözött, a határ menti települések, például Szeged, jobban fertőzöttek.”

Hogy nálunk miért csak most éledezik a kilencedik művészet, s a volt Jugoszlávia területén miért virágzik régóta? Erre próbáltak választ adni a beszélgetők végigjárva a szerb képregénytörténet dicső szakaszait és megtorpanásait. Minden a harmincas évekkel kezdődött, amikor is, „mint Magyarországon, ott is megjelentek az amerikai sorozatok, mint a Mickey egér. Csakhogy a szerbeknél olcsóbb volt kijátszani az amerikai szerzői jogokat úgy, hogy inkább megrajzoltatták a koppintásaikat olcsó pénzért bevándorló orosz rajzolókkal. Sok esetben másolták a sztorit, a karaktereket, tehát van szerb rajzoló által rajzolt Mickey egér.” Mindenesetre ez jó táptalaja volt a saját képregény-kultúrájuknak, saját alkotások, kiadványok jelentek meg. Ennek a virágzásnak a megszálló német és magyar csapatok vetettek véget. „A háború és vele együtt az akkori gazdasági helyzet a nagy példányszámú fősodorbeli képregényeknek nem kedvezett (nem beszélve az embargóról), sok lap megszűnt ekkor. Ugyanakkor több kisebb magazin indult, sokszor kísérletezőbb hangvételű alkotásokkal. Ekkoriban irodalmi lapok is közöltek képregényeket, és a fanzine-ek, saját kiadású/terjesztésű képregények is virágoztak.” A második világháború után a szocialista rendszer ott is ellenezte az amerikai képregényeket, de (ellentétben a magyar kultúrpolitikával) az európaiaknak teret engedett Jugoszláviában, így egy nagyon nyitott ifjúsági kultúra alakulhatott ki. „Jelen időben voltak jelen a külföldiek, míg Magyarországon egy kis áttétellel. Magyarországon képregényes önkifejezésről nem beszélhetünk egészen a kilencvenes évekig. Néhány évvel ezelőtt nekünk újra kellett kezdenünk ezt az egész történetet.” Kertész Sándornak végül az idő hiányára hivatkozva kellett berekesztenie a beszélgetést: „Szerintem menjünk… Úgy látom, hogy zárni fogják a szintet.”

És valóban, a nyitvatartási időt betartva négykor az emeleti üvegajtók bezárultak, és a képregényesek közé tévedt illusztrátor munkáit is már csak az üvegfalon át lehetett fürkészni a lesötétített Internet-teremben. De az aulában még hatig égett a villany, mint a rajzolók keze alatt a munka, miközben igyekeztek teljesíteni a színházigazgató kérését, és papírra álmodták Pipás Pistát.

Szöveg és képregényes illusztrációk: Balogh Orsolya

Fotóink az eseményről:

Haui József kiállításának részlete

Szabó Zoltán Ádám és Kertész Sándor

Elvihető kedvencek