Irodalmi Jelen

LÉLEK A SZEKRÉNYBEN – Wehner Tibor versei

2012. december. 09. - 21:57

a szekrény környezetében
állandó halk morajlással
a csendességet éppen hogy csak megtörő
valamifajta túlfűtöttséggel áthatott
motozás és izgatott útra készülődés
hangjai és zörejei hallatszanak

LÉLEK A SZEKRÉNYBEN

WEHNER TIBOR VERSEI

a postáskisasszony halála
(ön nyert)

talán önmaga számára is meglepő
váratlan elhatározással fordult felém a postáskisasszony
(középkorúnak már alig nevezhető kissé
megereszkedett nőszemély volt és amikor a pillantása
rám villant valamiért rögtön megéreztem hogy nem kutyatartó
bár ennek az érzésnek az indítékát nem tudtam
magamnak sem megmagyarázni)
és felajánlotta vagy inkább futó ajánlatot tett magyarán
kapásból rá akart szedni hogy vásároljak életbiztosítási
kötvénysorsjegyet de ezekre a csapdákra már régen
alaposan felkészültem amikor telefonon hívnak
mindenféle akciós ügyekkel (üdülés gyógymasszázs stb)
akkor is azonnal megkérdezem hogy netán maga az igazgató
mert én csak igazgatókkal vagyok hajlandó tárgyalni
mire persze elkezdenek hebegni-habogni
én meg lecsapom a telefonkagylót most viszont
csak annyit mondtam hogy engem kizárólag
a halálbiztosítási kötvények érdekelnek mire a postáskisasszony
kissé értetlenkedve ismételte meg
halálbiztosítás
és bár álltak mögöttem a sorban néhányan azért
elmagyaráztam hogy az életbiztosítási kötvénnyel
elhalálozásom esetén szart se kezdhetek kész átverés az egész
viszont a halálbiztosítási kötvény egy életen át kamatozik és így
a halál pillanatában megüthetem a főnyereményt
ezt nem teljesen értem mondta a kissé hajszolt alkalmazott
miközben zavartan matatni kezdett az asztalon heverő
leválasztott perforált bélyegszélekkel az egyik papírcsík nyálas ujjához ragadt
a sorsjegyes dobozt már korábban elsüllyesztette valamelyik kódzáras fiókban
még odavetettem hogy ha nem érti akkor is mindenképpen vásároljon
halálbiztosítási kötvénysorsjegyet amíg nem késő
és hogy kissé felcsigázzam érdeklődését és fokozzam kétségeit
megjegyeztem hogy tulajdonképpen mindegy mert akár vásárol akár nem
mindenképpen vesztes marad
és már indultam is a mögöttem állók fellélegeztek de amikor távozóban visszanéztem
láttam hogy a kisasszony kissé elmerevedett és végleg lehunyta a szemét
és a következő kuncsaft minden próbálkozása hiábavaló volt
az üvegfalba vágott szűk kerek beszélőnyíláson át
lehetetlen volt a szájon át megkísérelt
újraélesztés

plasztikai közjáték

kissé megmagyarázhatatlanul és tulajdonképpen teljesen véletlenül
alakult úgy hogy a fiatal reménykeltő tehetségű szobrász (jótékony önkormányzati segítséggel) a kitűnő légköri viszonyok („jó ájer” „szikrázó levegő”) között leledző
település egykori ám napjainkra már régen bezárt
(és persze villámgyorsan privatizált) tüdőszanatóriumának
viszonylag tágas és jó belmagasságú halottasházában (ami valamiért
nem kellett a privatizátornak) rendezhette be műtermét amelyben
aztán éjjel és nappal is hallatlan lelkesedéssel és azzal
a nem tompuló újra meg újra feléledő
tudati sejtéssel dolgozott hogy az itt vagy
pontosabban az innen eltávozottak testi valójának
helyébe az ő embermásai jönnek létre illetve
a hosszú-hosszú évtizedek óta itt állomásozó
a légtérben repdeső holt lelkek
születnek szilárd testet öltve újra
aztán egy idő után már-már közömbös megelégedéssel nyugtázta hogy a lebomlás
szomorú időszakát a felépülés korszaka váltotta fel és valóban
amikor meglátogatta műhelyében egy viszonylag jó nevű műkereskedő
az egyik fiatal nőalakot újjáteremtő-megjelenítő szoborkérget
szemlélve mintegy önkéntelenül jegyezte meg
olyan mintha élne de ekkor az ifjú szobrász
már túl volt a kezdeti lelkesedésen a bérleti díjat is
felemelték és egyre nehezebben tudta
kifizetni a rezsit ezért csak annyit
mondott hogy inkább olyan mintha halna
de különösebb vita nem alakult ki közöttük
(vásárlásról szó sem esett nyilvánvalóan mint mindig most is pang a lélekpiac)
a műkereskedő viszont még azelőtt sietve távozott
hogy a mester hívathatta volna az egyébként is
rendszeresen késve érkező hullaszállítókat

temető a hegyoldalban

a hegyvidéki falvak átka ez mondogatják az öregek
a meredélyre települt temetőben a sírok alól
a talajrétegek elmozdulása (nagy esők hirtelen olvadások természetes erózió)
következtében rendre lecsúsznak a halottak
Takács Lajosné sírja alatt már régen Tóth Imre fekszik
de a felszíni menetet ez nem nagyon zavarja meg
bár mindenki tud a föld alatti halottvándorlásról
a fenti eleven világban mégis úgy tesznek mintha mi sem történt volna
pedig a legalsó és a legfelső sorokban
igencsak problematikus a helyzet
mert legalulról már régen kicsúsztak az illetékesek a temetőből
fent meg nem érkezett senki a hajdan itt eltemetettek
helyére és így sérül a halottcsere-kölcsönösség elv és gyakorlat
(tulajdonképpen a legfelső sor hoppon maradt hozzátartozóinak
az alsó düledező temetőkerítésen túlra önhibájukon kívül kerültek láthatatlan sírjára
kellene vinni a halottak napján a virágot
vagy a temetőgondnokság által vezényelt „mindenki lépik egyet”
módszer szerint kellene eljárni de ezeket a nagy áttételeket
valahogy aztán már érthető módon nincs kedve senkinek sem követni)
ám mindebből eredően rögtön érthetővé válik a nagy ünnepi lerészegedéseket
követő nagy kijózanodások után ismételgetett
elveszejt minket még a temetőnk is elhagynak minket még a halottaink is-szentencia
rejtett értelme amelyet előszeretettel hajtogatnak
a helyismereti kör éberségüket óvó aktivistái
a rezignáció andalító hullámaiban önfeledten ringatózó
hegyvidéki népek körében

várakozólistán a lelkek szekrényében

egyes tanítások szerint a halál beállta után
a lélek felszáll a mennybe és ha nem fogadtatik be akkor a pokolba kerül
(amely értelemszerűen valahol lent van és ez a liftezés
már önmagában is egy kis elő-büntetés)
ezzel szemben az igazság az hogy a lelkeknek az évezredek óta fennálló
és állandósulni látszó torlódások miatt hosszú-hosszú
kilátástalan várakozás a sorsuk
megérkezésük után nyomban egy hatalmas fiókos szekrénybe kerülnek
amelynek rekeszeibe zárva tehetetlenségre kárhoztatva múlatják
a végképp megfoghatatlanná vált időt
(a rekeszek sora végeláthatatlan mert a szekrényt már
többször újabb mellékszárnyakkal kellett bővíteni)
itt rostokolnak a valahová történő végső bebocsáttatásra várva
és ebben a várakozásban ez a bizonytalanság a legőrjítőbb
meg elég idegesítő a zsongás is
mert a szekrény környezetében állandó halk morajlással
a csendességet éppenhogy csak megtörő valamifajta túlfűtöttséggel áthatott
motozás és izgatott útra készülődés hangjai és zörejei hallatszanak
és ezek a hangok és zörejek soha nem ülnek el
ezért hát nem csodálható hogy a pesszimistább lelkek úgy vélekednek
(jóllehet a dolog kétesélyes de mégsem lehet sok jóra számítani)
rosszkedvében morog az Isten