NAGYKANÁLIS – Majoros Sándor regénye (10.) – A PERPATVAR

Veronka néni, az örömanya, a spórolós természetét sutba vágva jó mélyen belekotort a pénztárcájába, aminek ha nem is világra szóló, de az egész falut megmozgató eszem-iszom dínomdánom lett az eredménye.

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

regény, tizedik rész

A perpatvar

1955 augusztusában András nagyapám megtudta, hogy a legkisebb lánya egy pápistához készül hozzámenni, és egy cseppet sem titkolta a rosszallását. Ignác nagyapám sok kérdést nyitva hagyó és a Majoros famíliát ország-világ előtt megbélyegző halála akkor már nem foglalkoztatta. Nem csak azért, mert tizenhét év már önmagában is képes megfakítani a régi mendemondákat, ám ha ez az időszak egy háborút és jó néhány börtönben eltöltött hónapot is magába foglal, akkor ami ezen a két hangsúlyos eseményen kívül esik, az teljesen érdektelen. András nagyapám az ötvenes évek közepére látszólag kiegyezett az új rendszerrel – de az Erdély a miénk aranyozott díszkiadását azért továbbra is a padláson rejtegette –, és a maga kevés lehetőségével azon ügyködött, hogy a munkaévei számát annyira felgyarapítsa, amennyi egy tisztességes megélhetést adó munkásnyugdíjhoz szükséges. Evvel csak az volt a baj, hogy mint államellenes tevékenység miatt jogerősen elítélt személynek senki sem ajánlott neki munkakönyvileg nyilvántartható munkát. Trógerolni eljárhatott volna, de az isiásza miatt járni is alig tudott, nemhogy talicskát tolni vagy szenet lapátolni. Abban reménykedett, hogy valahol majdcsak felveszik portásnak vagy raktárosnak, de mindenünnen elhajtották. Amikor már a remény utolsó morzsáit is elveszítette, az ismét pozícióba került Boza tanító úr szólt neki, hogy a helyi közösségben félmunkaidős újságkihordót keresnek. A hajdanvolt büszke pedellusból, aki egykor galambszürke bricsesznadrágban osztotta az észt a Két Galambban, így lett az utcákon dudálva közlekedő újságos bácsi. De még ez sem ment trükközés nélkül: a beteg lába miatt egy női biciklit úgy átszerkesztetett, hogy csak a bal oldali pedálja forogjon. A jobb felőlit ráhegesztette a vázra és csak lábtartónak használta, a másik meg egyszerre forgott a hátsó kerékkel, mégpedig úgy, hogy egy kerékfordulat egy pedálfordulatnak felelt meg. Mindezt még tetézte az, hogy a biciklit kéz alól vette, és már akkor is egy rozoga vén drajgli volt, amikor én még meg sem születtem. De bármennyire zörgött és nyikorgott, télen-nyáron kiszolgálta az áhított nyugdíjához minden egyes újságkihordással töltött nappal közelebb kerülő nagyapámat.

Amikor anyám bejelentette, hogy hamarosan férjhez megy, András nagyapám meglepő módon nem rendezett semmilyen cirkuszt, csak morgott egy sort, hogy nem ezt érdemelte azok után, hogy fölnevelte és kistafírungozta a lányát. Anyám ezt szó nélkül lenyelte, mert pontosan tudta, hogy András nagyapám miként kategorizálja az embereket, és ennél sokkal rosszabbra számított. Még arra is felkészült, hogy esetleg meg kell majd szöknie apámmal, mert bár a nagyapám az utóbbi időben már nem politizált olyan gátlástalanul és ellentmondást nem tűrően, mint a fénykorában, csakis református magyar embert volt hajlandó a vejének elfogadni. Vasárnaponként, ha szép idő volt, a szomszédokkal kivitték a konyhaasztalt a házuk elé, és délig snapszliztak. Ilyenkor az is előfordult, hogy valamelyik spíler hozott egy üveg bort, amit lassanként elszopogattak. András nagyapám ezekben a felhőtlenül könnyed pillanatokban, különösen kedvező lapjárás mellett a jövőlátó képességét is megcsillogtatta az ilyesmit jobbára bohóckodásként értelmező társaság előtt. Anyám szerint már ekkor megjövendölte, hogy az évezred végéig széthullanak a háború után keletkezett birodalmak, és az ázsiaiak – ahogy ő monda: a sárgák – veszik át a világ irányítását. De ezeknek a kinyilatkozásoknak akkor már nem volt akkora kockázatuk, mint annak az egyetlenegynek negyvenöt májusában. András nagyapám a börtönbüntetéssel egyébként is megszerezte magának a politikai immunitást: mondhatott, amit csak akart, biztos lehetett benne, hogy most már nem fogja följelenteni senki. Ezt ő is tudta, és ki is használta a lehetőséget, de odáig azért nem merészkedett, hogy még egyszer nyíltan megbírálja a rendszert.

Anyám házasságát sem politikai, hanem világnézeti alapon kezelte: emberileg nem lehetett semmi kifogása a vőjelölt ellen, leszámítva azt, hogy egy bigott katolikus család sarjadéka. Neki viszont négy lánygyereket kellett férjhez adnia, és ez akkor sem csekély feladat, ha egyik szebb, mint a másik. A reálpolitikában kifejezetten jártas András nagyapám, mint többszörös lányos apa, mindenki másnál jobban tudta, hogy a szépséget nem eszik kanállal, ezért a teátrális sértődés jeleneteit végigjátszva végül világnézeti alapon is beleegyezését adta a frigybe. Ez azt jelentette, hogy anyámnak nem kellett titokban megesküdnie apámmal, hanem rendes menyasszonyként, lakodalmas körülmények között mondhatta ki azt a bizonyos igent. Nagyapámnak ehhez csak egy kikötése volt: pattogjanak bármennyire is Majorosék, a fiataloknak a református templomban is meg kell esküdniük.

A bigottan katolikus Csáti-Szabó nagymamámnak meg ez nem tetszett. Az a réges-régi kívánsága, hogy apám éppen ezt a lánykát vegye el, aki majd hozzásegíti az Ungár-ház titkának fölfedéséhez, ötvenötre majdnem teljesen kikopott belőle. Tizenhét év egy igazságkereső özvegyasszonynak is beláthatatlanul hosszú. A gyászból ennyi idő alatt néma beletörődés lesz, vagy ha ez nem is teljesen igaz, az éles, gyötrő, türelmetlenséget és meggondolatlanságot termő fájdalom megkérgesedik, akár a senki földjén terebélyesedő akácfa. Azt sem meri kivágni senki, pedig sokkal hasznosabb lenne, ha apró darabokra baltázva egy öblös vaskályha gyomrában végezné. Az Ungár- ház mostanában már nem érdekelte Csáti-Szabó nagymamámat, legalábbis nem annyira, hogy valamilyen meggondolatlanságba lovalja magát miatta. Veronka néni végleg lemondott a Két Galambról, és az új tulajdonos, aki a szocialista kisipar ernyője alatt megpróbált valamit visszahozni a kocsma régi dicsőségéből, hiába volt másodkézből rokona Veronka néninek, a nagymamám iránt már nem érzett semmilyen empátiát. A Zágrábban tanuló Béla bátyám ekkor már eljegyezte az óvónőképzős Etelkát, és ez a kilátásba helyezett frigy a régi kötődésnél is jobban összekovácsolta a két özvegyasszonyt. Mind a ketten sokat vártak ettől a házasságtól, vagy legalábbis többet, mint ami apám és anyám tervezett egybekeléséből kinézett. Béla bátyámnak már csak fél éve maradt az egyetemen, utána megkezdhette a cselédkönyves évét, de mert a hadsereg taníttatta, rögtön századosként vághatott neki a Petrás Örzse által megfogalmazott dilidoktori pályafutásnak. Ez pedig irigylésre méltóan szép kezdőfizetést és egy vadonatúj, kétszobás szolgálati lakást helyezett kilátásba, de hogy hol, azt csak a jóisten tudhatta. Jugoszlávia irdatlanul nagy ország. Béla bátyámat Dravográdtól Gyevgyelijáig bárhová parancsolhatták, nem tehetett ellene semmit. Egyedül az adhatott neki némi reményt, hogy ha az eredményei szerint évfolyamelső lesz, talán fölkínálnak neki néhány választási lehetőséget.

Csáti-Szabó nagymamám ezen is idegeskedett, miközben az egyre magatehetetlenebb anyósát ápolta. Petrás Örzse évek óta járásképtelen volt, de újabban már ágytálazni is kellett. A trombózisos lába sok gondot okozott. Hiába látta el Béla bátyám a hadseregtől szerzett legújabb, javarészt amerikai gyógyszerekkel, mindnyájan tudták, hogy az öregasszonynak már nem sok ideje van hátra. Annál is inkább, mert ez a leépülés már lassan tíz éve tartott, és hogy a helyzet még cifrább legyen, Petrás Örzse nem igazán vett tudomást az állapotáról. A feje alá tett párnába félig belesüppedve olyan látványt nyújtott, mint egy ördögi gúnnyal odapingált freskó, amely a perspektíva szabályait megkerülve egyszerre többfelé képes nézni. Mindent látni akart, és mindenről ő mondta ki az utolsó szót. A nagyanyám pedig, talán abból kiindulva, hogy jobb a békesség, ráhagyott mindent. Csak a szája lett még keskenyebb, de evvel a környezetében senki sem törődött. Főként nem a legénykorának alkonyát élő apám, részint mert fülig szerelmes volt, részint mert másféle ügyei is akadtak. Pártoló tagja lett például a falu focicsapatának, a szép hangzású Szloboda sportegyesületnek. Mindez azzal járt, hogy állandóan a csapat körül lebzselt. Hétköznaponként eljárt az edzésekre, a hétvégi bajnoki meccseket pedig akkor sem hagyta volna ki, ha kénköves eső zuhog le az égből. Nem számított, hogy a Szloboda otthon játszott vagy idegenben, apám egyfajta kikarikírozott Szepesi Györgyként mindig ott ácsorgott a pálya szélén. Zsebre dugott kézzel, szarajevói Zetát pöfékelve leste a pályán zajló eseményeket, és fogalma sem volt, mivel jár az, ha az ember olyan helyre nősül, ahol egy vénasszony meg egy középkorú, de vénasszonyként viselkedő nőszemély viszi a háztartást. Természetesnek vette, hogy a fizetését az utolsó dinárig le kellett tennie az asztalra, és rá se hederített azokra, akik hozzá hasonlóan a házasodás küszöbén álltak, de vele ellentétben minden szabad percüket a házépítésre fordították. Az ilyesmi nem is volt nagy művészet: az ember aprópénzekért – vagy mint a bicajt, kreditre – vett egy telket, és a haverokat összetrombitálva ásott rá egy nagyobb gödröt. Az innét kitermelt földből egy-két hét alatt felépülhetett a vert falú ház, amit aztán már csak tető alá kellett hozni. Az ügyesebbek a nulláról indulva egy hónap után már a saját házuk udvarában etették a csirkéket, miközben apám a ballonkabátját a hóna alá csapva a focipálya szélén billegett. Talán azért, mert nem volt apja, aki megmagyarázza neki, hogy az ilyen sorsfordító döntés előtt, mint amilyen a nősülés, mi mindent kell elintézni, ő meg nem érte föl ésszel. Az asszonyok is csak a maguk bajával voltak elfoglalva: Petrás Örzse már nem is olvasott, az ágy alá potyogott, ottfelejtődött és idővel szétmállott könyvei az ősszel lehullott és a talaj részévé lett levelek sorsára jutottak. Minél magatehetetlenebb lett, annál inkább kibukott belőle valami ősi, elfojtott zsarnokság. Minden elköltött dinárról tudni akart, pedig neki nem volt se nyugdíja, se öröksége.

A nagymamám még azt sem sejtette, hogy az anyósa milyen lázálomszerű harcot vív azzal az udvaron hagyott eperfatörzzsel. Az is elkerülte a figyelmét, hogy amikor apám és Béla bátyám ünnepélyesen körbehordozták az udvarban, a fekete, félig földbe süppedt vagy onnét kiágaskodó síron túli képződmény láttán vet keresztet, és nem azért, mert apámék mozgatják vele a széket. Csáti-Szabó nagymamám úgy érezte: neki mégiscsak könnyebb dolga van az anyósával, mint az ő anyjának a magatehetetlen, ágyhoz kötött Jani fiával, aki még beszélni sem tudott. Petrás Örzse nagyon is meg tudta mondani, mi az, ami nem tetszik neki, míg Jani ezt mindössze avval volt képes jelezni, hogy a fejével megdöngette az ágy támláját. Ebből a nézőpontból a nagymamámnak nem lehetett egy rossz szava sem az életkörülményeire, de hogy egy alvó vulkánhoz hasonló módon mégiscsak gyülemlett benne a feszültség, annak anyám lett a tanúja és az áldozata.

Az esküvőt – mi sem természetesebb – a Két Galambban tartották, de szinte suttyomban, legalábbis ahhoz a nem egészen egy év múlva rendezetthez képest, amelyen Béla bátyám volt a vőlegény és Gál Etelka a menyasszony. Veronka néni, az akkori örömanya, a spórolós természetét sutba vágva jó mélyen belekotort a pénztárcájába, aminek ha nem is világra szóló, de az egész falut megmozgató eszem-iszom dínomdánom lett az eredménye. A nevelt lánya akkor már óvó néniként dolgozott, így magától értetődően az általa fölügyelt csöppségeket mind leültette a Két Galamb udvarán készített esküvői csoportkép elé. A hurkás lábú, törökülésbe kuporodó puttóangyalkák mögött legalább kétszázan szorongtak, szó szerint egymásra préselődve, mint a tavalyi levelek, de ettől a kéz és láb nélküli, szinte csak arcokból keletkezett tömegtől határozottan elkülönült a hercegnői szépségű ángyom és a két háború közötti, lenyalt hajú filmsztárok eleganciáját utánozó Béla bátyám.

Ehhez képest az én szüleim esküvője olyan jellegtelenül múlt el, hogy ha nem készült volna róla egy viszonylag jó zsánerkép, tán maguk az érintettek is azt hihetnék: csak úgy, barbár szokás szerint, minden különösebb ceremónia nélkül bútoroztak össze. Anyám egy biciklirakománynál nem több összecsomagolt ruhaneművel és stafírunggal érkezett a Gyülekezet közbe, és anélkül, hogy tudta volna, mivel jár mindez, mint valami különleges parfümöt, a fiatalságot is szétspriccelte ebben az erősen hervadásnak indult birodalomban. Náluk, a faluszéli Bondor-telepen mindennek új szaga volt, itt viszont mindenből a penész köhögtető gázfelhője jött elő. A gangot teljesen benőtte az apró virágú futórózsa, amelynek dzsungelében úgy kellett megkeresni a lépcsőt meg a bejáratot. Az elgazosodott virágoskert cserjévé terebélyesedett és fölmagasodott növényei közt megsüllyedve és megdőlve roskadozott önnön terhe alatt az iszamlós kávájú hengeres kút, amelyet egy túlságosan is nagyra nőtt almafa és egy soha meg nem nyírt, óriási bukszus fogott közre. A kút mögött az első és a hátsó udvar közötti kapcsolódást megteremtve ásítozott az a góré, amely már a ház megvásárlásakor sem volt éppen újdonatúj, de azóta csontvázszerűre száradt. Szorosan hozzátapadva szerénykedett a hátsó udvari klozet, amely mögött ott hevert Petrás Örzse villámvágta eperfatörzsből képződött jelképes, de annál ijesztőbb koporsója. Mindezt anyám már korábban is látta, de csak most ért el a tudatáig az a fölismerés, hogy mostantól ez a gyászbirtok lesz az otthona.

Apámnak már akkor is megvolt az a tán istentől származó jó szokása, hogy amikor a munkából hazaért, gőzölgő ebédet kívánt fölfedezni az asztalon. Anyám elsődleges tevékenysége emiatt a sütés-főzés lett, azzal a fontos kitétellel, hogy amit készített, azt minőség-ellenőrzési okokból meg kellett mutatnia Petrás Örzsének. A vén boszorkány nemcsak szemmel nyugtázta az orra elé dugott finomságokat, hanem mindegyiket meg is fogdosta. Anyám már azon is elképedt, hogy az anyósa ezt szó nélkül tűri, pedig mindnyájan tudták, hogy a szülének állandóan gennyes váladék szivárog a bokájából, amit hiába kötöznek be sterilre főzött fáslival, folyton vakargatja. Az ilyen rituális ételfogdosás után anyám mindig visszatette a húst a kemencébe, hogy kifertőtlenítse, a kenyértésztát meg szánt szándékkal sötétbarnára sütötte, amiért rengeteg szemrehányást kapott. Amikor hazament az övéihez, Dudás nagyanyámnak panaszkodott is eleget, de az anyja azzal vigasztalta, hogy a menyével minden anyós ilyen bizalmatlan, legalábbis eleinte. Majd később, ha már megszoknak, eszükbe sem jut ellenőrizni, mondogatta anyámnak. Ne törődj velük, lányom, a nyanyát nemsokára elviszi az ördög, csak ezt a kis időt bírd ki valahogy, aztán meglátod, sokkal jobb lesz.

Így vigasztalta a legkisebb lányát Dudás nagyanyám, gondosan eltitkolva előle azt, hogy újabban a szíve néha kihagyott, olyan furcsa érzéssel, mint amikor az ember alatt megdöccen a szekér, csak ez éppen szekér nélkül, álltában vagy ültében történt. Egy-két pillanat volt, aztán a rossz érzés úgy, ahogy jött, elmúlt. Dudás nagyanyám ilyenkor fémes ízt érzett a nyelve alatt, és a szája széle egy kicsit el is zsibbadt, de ezt jelentéktelen semmiségnek tartotta. Minek panaszkodjon olyasmiről, ami tán másnak is megvan? Az ura nyűgéhez képest ez igazán nem nagy dolog, mert amikor Andrást – úgy két-három alkalommal évente – elkapja az isiász, ez a nagydarab, erős ember olyan magatehetetlenné válik, mint egy pólyás baba. Csak fekszik, mint egy darab fa és jajgat. Mi ehhez képest az a néhány kimaradt szívdobbanás? Tudta, hogy fiatalabbik Majoros fiú orvosnak tanul, de ő lett volna az utolsó, akit egy ilyen bagatell üggyel megkeres. Inkább megsimogatta anyám fejét, ugyanúgy, mint régen, amikor a patika előtt majdnem lelőtték. Ne félj kislányom, meglátod, mire a körmöd alól a fehér feljut az ujjad hegyére, minden jóra fordul. Anyám úgy emlékezett, hogy ez régebben egy új ruhát jelentett, de hogy asszony lett, ez nem is volt annyira fontos. Most már sokkal jobban szeretett moziba járni, mint új ruhákért sóhajtozni, de apám olyan keveset keresett, hogy ilyesmire nem áldozhattak. Talán ha a maguk urai lettek volna, anyám valahogy kigazdálkodja a jegyekre valót, de apám továbbra is átadta az anyjának a teljes fizetését, és ez a hetek, hónapok múltával egyre jobban zsenírozta az anyámat. Végül nem bírta ki, és szóvá tette a dolgot. Csak annyit mondott, hogy ők ketten most már házasok és a saját jövőjükre is gondolniuk kell, ezért nem teljesen helyénvaló az, hogy Sanyi minden dinárt letesz az asztalra. Ami ezután történt, azt anyám egész életére szólóan megemlegette.

A lehető legrosszabb időpontot választotta a lázadásra, mert Csáti-Szabó nagymamámnak már enélkül is elege volt a szegénységből, a beteg anyósából meg úgy általában mindenből. Az sem teljesen kizárt, hogy éppen akkor próbált meg valahogy kikászálódni a fekete sátorkendős, keskenyre szorított szájú özvegy önként vállalt szerepéből, és ez a nyegle, fiatalos beszólás nagyon rosszul esett neki. Talán ez a magyarázata annak, miért esett neki anyámnak annyira, amennyire. Az ügy egyetlen fennmaradt krónikája anyám beszámolóján alapszik, ami – valljuk be – eléggé egyoldalú nézőpontot feltételez. Még szerencse, hogy az idő nemcsak a száraz tényeket ferdíti el, hanem a perspektívát is, ezért fél évszázad után már hunyorgás nélkül is látszik az, ami annak idején felderítetlen maradt. Nehezen hihető például, hogy anyám kijelentése ne lett volna, hogy úgy mondjam megspékelve a Mohácsiak szókimondásával és megalkuvást nem ismerő, sokszor önmegsemmisítő makacsságával. Másfelől viszont köztudott, hogy a Csáti-Szabók ritkán ragadtatták magukat teátrális érzelmi kirohanásokra. A legszebb példáját ennek a magatehetetlen Janit egyetlen panaszszó nélkül, az önfeláldozás szintjét jócskán túllépő hittel és állhatatossággal gondozó dédnagymamám adta. De ide sorolható a nagymamámnál is tragikusabb sorsú Lidus néném, akinek a magyarok ideje alatt csendőrként szolgáló férjét a negyvennégyes vérbosszú idején nyom nélkül eltüntették.

Ezt az esetet megelőzően, mármint hogy anyámnak nekiesett, Csáti-Szabó nagymamám sem bántott senkit, de úgy látszik, a jámborság tükörsima folyómedrét is megszakítja néha egy-egy zuhatag. Jogilag és bíróságilag innentől az is teljesen indifferens, hogy ki sértegetett először, mert a válaszcsapás messze meghaladta az odacsapás mértékét. Egyébként pedig anyámnak teljesen igaza volt, legalábbis olyan értelemben, hogy a nagymamám hibát követett el, amikor rögtön az első napon nem magyarázta meg neki a játékszabályokat. A famíliánkra ősidők óta jellemző elhallgatást, a majd csak lesz valahogy és az idő majd mindent elrendez elvet már az esküvő napján – vagy a másnapján – félre kellett volna tenni, és megértetni anyámmal, hogy ez a posvány, amibe egy kisebbfajta kulturális sokkot kapva belecsobbant, csak egy átmeneti állapot. Csáti-Szabó nagyanyámnak jól kidolgozott terve létezett erre a nehéz időszakra, és bár ebben sem ő irányított, azt pontosan tudta, hogy ameddig az anyósa él és ameddig Béla bátyám iskoláztatásának terhét cipeli, addig teljesen tehetetlen. Aztán Béla bátyám orvos lesz és katonatiszt, ami így, együtt már nem akármi. Kinéz neki egy szolgálati lakás is, teljesen mindegy, hogy hol, mert az száz százalékig biztos, hogy nem egy szűk lyukba fogják bedugni. Sokkal világosabban látott ebben a témában, mint a sajátjában, ami ugyebár azt a régi, belső esküt takarta, hogy ha addig él is, ki fogja deríteni az Ignác nagyapám halála körüli igazságot. Tizenhét halottak napi csokrot tett le azóta a nagyapám sírjára, már-már restellnivalóan gépiesen, és ami még ennél is méltatlanabb: esténként, elalvás előtt mostanában nem a rejtély megfejtéséhez próbált közelebb kerülni, hanem ide-oda rakosgatta és terelgette a nagyobbik fia munkásfizetéséből keletkezett dinárokat. Odáig még nem alacsonyodott, hogy kölcsönt kellett volna kérnie – egyedül Veronka néni jöhetett volna számításba –, de ez csak hajszálon függött. Béla hamarosan doktorál, és a diplomaosztásra illene elutazniuk Zágrábba, ami Gál Etelkával, Sanyi fiával és a menyével csak az útiköltséget számítva majd egy vagyon. Ha esetleg Veronkát is rábírná, hogy velük tartson, az, ha nem is felezné, de jócskán csökkentené a költségeket. Főleg úgy, hogy ő nem is mehetne, mert az anyósát újabban már nem lehet felügyelet nélkül hagyni, úgyhogy szigorúan véve mégiscsak két jegyet kéne venni oda-vissza, és ez már egészen barátságosnak tűnt.

Ilyesmin gondolkodott esténként, elalvás előtt Csáti-Szabó nagymamám, napközben meg anyámat egrecérozgatta, ahogy egy friss anyósnak a friss menyecskét illik. Nem hiszem, hogy bármit is jónak találhatott, ami anyám keze alól kikerült. Anyám tudott főzni, de ahány ház, annyiféle az ízesítés. A Mohácsiak édesszájúak voltak, itt meg a paradicsomot is sózták. Ennyi már elég is a nézetkülönbséghez. A magával hozott ízeket anyámnak a békesség kedvéért kívül kellett hagynia a nagykapun, de ami idebent volt, az meg neki nem tetszett. Otrombán eltúlzottnak találta ezt a házat a huzatos ganggal, amelynek végén egy kormos, nyitott katlan csúfondároskodott. Innét, vagyis a gangból vezetett le a lépcső a pincébe, ami ugyan kényelmes volt, mert ha, mondjuk este, sötétedés után le kellett botorkálni néhány szem krumpliért, nem kellett kimenni az udvarba, mint náluk, a Bondor-telepen. Anyám ezt a Gyülekezet köz javára írta, de az már nem tetszett neki annyira, hogy itt csutkát meg kukoricabajuszt használtak a vécében, miközben náluk már elegánsan felszabdalt Magyar Szó-szeletkéket. Ez volt András nagyapám újságkihordó állásának a legnagyobb hozadéka, mert néhány fölösleges példány mindig maradt az újságból, és erre az apja vércseként lecsapott. Ott kint, a Bondor-telepen sokkal tájékozottabbak voltak, mint ezek itt, néhány száz méterrel közelebb a faluközponthoz. Mintha ez lett volna annak a régi, pedellusi korszaknak a legfőbb öröksége: a nagyapám meggondolatlansága miatt száműzöttekké váltak, de az olvasás, az érdeklődés iránti vágyat magukkal cipelték a száműzetésbe. Pontosabban ezt a pakkot csak a nagyapám és anyám hurcolta. Jancsi bátyám sokkal nyugtalanabb volt, mint hogy órákat töltsön el egy asztal fölé hajolva, a nagyobb lányok pedig ezt a száműzetéses traumát már félig felnőttként élték meg, amikor már nem az olvasás, hanem a férjhez menés gondolata foglalkoztatta őket. András nagyapám viszont minden politikai tárgyú írást elolvasott, ami a kezébe került, nem beszélve a titkos és veszélyes irredenta kiadványokról, amelyeket azokban az években halmozott fel és rejtett el, amikor még szaladt vele a szekér. Ezeket a könyveket titokban lapozgatta, mert mintegy ellentételezései voltak annak, amit a Magyar Szóban találhatott. Vele ellentétben anyám a verseket és a regényeket szerette. Annak ellenére, hogy csak 1941-től 1944-ig járhatott iskolába, fejből tudta Arany és Petőfi legszebb verseit, de azt is elmondhatta magáról, hogy olvasta a Légy jó mindhaláligot és az Egri csillagokat. Hosszú időn keresztül ez volt minden szellemi muníciója, mert Csáti-Szabó nagymamám portájáról az ötvenes évek közepén már kipusztultak a könyvek. Az utcai szobában, a szekrény aljában Petrás Örzse régi göncei között ugyan hányódott még néhány ott felejtett, barnára aszalódott kiadvány – Herczeg Ferenc Pogányok című bolyhos vászonnal bekötött regénye az én gyerekkoromat is megérte –, de azokban a dolgos években világra szóló botrány lett volna, ha anyám előhalássza őket és olvasásra pazarolja az idejét.

A botrányt azért így sem úszhatta meg, de ez legalább házon belül maradt. Azt a szerencsétlen megjegyzést követően Csáti-Szabó nagymamám lecsapta az asztalra a konyharuhát, és úgy lekiabálta anyámat, mintha nem is a menye lett volna, hanem egy besurranó tolvaj. Anyám szerint volt abban a szónoklatban minden, ami egy életre szóló sértéshez nélkülözhetetlen. A nagymamám legfőképpen anyám példátlan szemtelenségével foglalkozott, mondván, hogy inkább tanuljon meg rendesen kacsát tömni, mint hogy a száját jártassa, de mert ez nem volt eléggé sértő, vagy mert anyám nagyon az elevenébe trafálhatott, a Mohácsiak származásával és összeférhetetlen természetével kezdett foglalkozni. Anyám szerint elmondta őket mindenféle cigányoknak, nagyapámat meg egy utolsó börtöntölteléknek, akit nemhiába nevezett el a nép Kutyafejű Mohácsi Andrásnak, mert lusta és erőszakos, és ez, úgy látszik, örökletes hajlam, mert anyám evvel az iménti beszólásával ennek cáfolhatatlan bizonyítékát adta.

Anyám nemhogy szóhoz, levegőhöz is alig jutott. Az sem esett volna neki rosszabbul, ha az anyósa söprűnyéllel kezdi tángálni, mert náluk ez a fajta, mindent indulatból félresöprő, az ellenvéleményét személyes támadásnak beállító zsarnoki tekintélyuralom több volt, mint elképzelhetetlen. Azt el kellett ismerni, hogy ha berúgott, András nagyapám nem ismert se istent, se embert, de ezeket az epizódokat leszámítva a Mohácsi famíliában teljes volt a demokrácia. A legsértőbb anyám számára ebben az egészben nem is az volt, hogy Csáti-Szabó nagymamám lecigányozta őket, hanem hogy lustának és erőszakosnak nevezte az apját. Szegények voltak, az igaz, de András nagyapám okult abból a leckéből, amit az új rendszer beköszöntekor kapott, és teljesen felhagyott a kocsmába járással. A vasárnap délelőtti kártyapartik jelentették neki a kikapcsolódás perceit. Ezt leszámítva sokkal többet dolgozott, mint egy jó munkabírású, egészséges fiatalember. Reggel kihordta az újságot, aztán kiment a határba és kapálgatott, vagy ha annak volt a szezonja, akkor szárat vágott. A kertjüket is szépen rendben tartotta, a paprika és a paradicsom között még mutatóban sem lehetett gyomot találni, a krumpliról meg kézzel szedte le a kolorádóbogarakat. A nyári konyhájuk előtt a precízen gondozott lugason nagy, kecskecsöcsű szőlő termett, egészen hátul, az ólak mögött meg főzni való kukorica, aminek szárát András nagyapám leszecskázta és silóvá érlelte a jószágainak. A lovát már az informbürós évek után eladta, de volt egy jól tejelő tehene és néhány nyula is, úgyhogy a Gyülekezet közben tapasztalt lepusztultsághoz és elhanyagoltsághoz képest a Mohácsi-porta maga volt a Kánaán.

Anyám meg sem várta, hogy Csáti-Szabó nagymamám befejezze a mondandóját, hanem a könnyeivel küszködve kirohant a konyhából, és meg sem állt hazáig. Végigpityeregte az egész utat, de a házuk előtt valahogy mégis erőt vett magán, mert el kellett mondania, miként döntött. Nem megyek vissza, jelentette ki a szüleinek, akik mint két sziklába vájt fáraószobor a megindultság legcsekélyebb jele nélkül hallgatták. Anyám részletesen elmesélte, milyen sérelem érte, aztán várta, hogy legalább a nagyapám a pártját fogja, de ez sem következett be. Az apja szomorkásan, ám határozottan azt mondta neki, nyugodjon meg és menjen szépen vissza a Gyülekezet közbe. Hogy nézne ki, ha néhány hét után egy ilyen semmiségért hazaköltözne? Még szép, hogy az anyósának nincs igaza, de ez nem jelenti azt, hogy neki az van. Nem lehet mindent felrúgni azért, mert kapott egy pofont az élettől. A sértéseket le kell nyelni, ahogy a béka a legyet. Ne bőgjön, avval nem megy semmire, se itthon, se máshol. Használja az eszét és akkor nem kerül még egyszer ilyen helyzetbe. Azt azért ne tűrje el, ha kapcarongynak nézik, de mindig úgy mondja meg a véleményét, hogy ő jöjjön ki győztesen az ilyen vitákból.

Ennyire komolyan András nagyapám ezt megelőzően egyik gyerekével sem beszélt. A legidősebb lányát, a már gyerekkorában is sokat betegeskedő Maris nénémet aránylag könnyen hozzákommendálta egy pacséri lókupechez, akiről tisztán kivehetően látszott, hogy felmenői között sokan lehetnek, akik jó barátságot ápolnak valamilyen vonós hangszerrel. A sógort Horvát Antalnak hívták, és mert rendes parasztember volt, a nagyapám úgy érezte, Maris néném jó vásárt csinált vele. Zsofka nénémet apám egyik legénykori cimborája vette el, a jó kiállású, kifejezetten snájdig Csernai sógor, aki néhány évvel ez után a dicstelen epizód után rábeszélte apámat, hogy gondoljon egy merészet és tegye föl rá az életét. Csernai sógor nélkül apám sosem ment volna át a szövetkezetbe, és nem leli meg élete munkahelyét a takarmánykeverő üzemben. Zsofka néném munkamániás volt, olyannyira, hogy éjjel néha kidobta az ágyból az ideg, és kiűzte a konyhába dolgozni. A férjével remekül kiegészítették egymást, és bár Csernai sógor is vérmes drukker volt, náluk ez nem hatott ki a ház körüli munkákra. A legjobb partit kétségtelenül a legszebb Mohácsi lány, Eta néném mondhatta magáénak, mert egy valódi mesterember, a cipész Bagi János vette el. Jani sógor annyira jóképű volt, hogy kenterbe verte az Ács borbély moziplakátjain fogukat vicsorító hollywoodi színészeket. Később Jani sógor egyre nehezebben tudott ellenállni az őt ostromló nőcskéknek, de az ötvenes évek közepén ez még nem volt szempont. András nagyapáméktól egy utcával kijjebb építettek maguknak egy vert falú házat, pontosan szemben Csernaiékkal, akik szintén elmondhatták magukról, hogy már házasságuk első napjától a saját hajlékukban éltek. Anyós, após egyik famíliának sem keserítette az életét, nem beszélve egy múmiaszerűen összeaszott vén szüléről.

Anyámnak ez is eszébe jutott, amikor – immár kétszeresen is megalázva – visszafelé ballagott a Gyülekezet közbe. A délutánból addigra már este lett, és a vörhenyes-sárgás nyugati égbolt előtt fekete kartonpapírból kivágott díszletnek tűntek a háztetők meg az utcai eperfák körvonalai. A legmagasabb, legfenyegetőbb Csáti-Szabó nagymamám háza volt, és neki ide kellett bemennie. Apám már otthon volt, és mert estefelé mindig legyöngült az áram, a rádiót 110 voltra állítva hallgatta a körkapcsolásos meccsközvetítést. Nem látszott rajta, hogy beszélt volna az anyjával, és ez valamelyest megnyugtatta anyámat. Leszedte a konyhaasztalról az edényeket, a vájdlingban elmosogatott, aztán vizet melegített a sparhelten és hozzáfogott mosni. Apámnak észre kellett volna vennie, hogy Csáti-Szabó nagymamámmal nem szólnak egymáshoz, de éppen ekkor riszálta meg magát előtte a szerencse. Ceruzával a kezében egy totószelvényt bámult az asztalnál, és közben egyre idegesebben hallgatta az rádióból pattogó szerb beszédet. A jugoszláv első osztályú bajnokság mérkőzései egymás után értek véget, és neki eddig minden találat megvolt. Az első nyolc meccset simám kipipálta, de a kilencediknél már remegett a keze. Láss csodát: megvolt az is! A ceruza ekkor már önálló életre kelve morzézott a kezében. Már csak három találat kellett, hogy meglegyen a tizenkettő, és erre volt is remény, mert a bizonytalan kimenetelű, többesélyes meccseket mind kipipálta. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a szarajevói pályáról is jelentkezett a szpíker. Apám szíve olyan hangosan vert, hogy alig hallotta a lényeget. Magasságos egek, megvolt ez a találat is! Zsinórban eltalált tíz mérkőzést, és már csak a két belgrádi meccs maradt, ahol ugyebár a favoritoknak hozniuk kellett a papírformát. A táblázatot vezető Crvena Zvezda otthon játszott az egyik középcsapattal, a második helyezett Partizan meg a tök utolsó Proleterrel. Apám mind a kettőre akkora egyest tett, mint a templomtorony, úgyhogy félig-meddig már a zsebében is érezhette a telitalálatért járó irdatlan összeget. A ceruza olyan erővel kopogott az asztalon, hogy kitört a hegye. Apám ezt észre se vette, mert közben a Partizan meccse is véget ért, és azt az eredményt hozta, amire számítani lehetett. Már csak a Zvezda maradt, és vele együtt a már-már elviselhetetlen izgalom. Anyám a gangon háziszappannal csutakolta apám munkásgöncét, és fogalma sem volt, milyen dráma van kialakulóban. Csak akkor tudta meg, mi történt, amikor apám a gutaütés határán, minden porcikájában remegve kijött a gangra rágyújtani, és elpanaszolta, hogy a Zvezda képtelen volt megverni az ellenfelét, pedig csak ez az egy találat kellett a tizenkettőhöz. Másnap az is kiderült, hogy ezt az egy meglepetést leszámítva csupa előre kalkulálható eredmény született, ezért annyi lett a telitalálat, mint égen a csillag. A tizenegyes még szelvény árát sem hozta vissza.

Ebben a minden mást lenullázó izgalmi állapotban anyám rászánta magát és elmesélte apámnak, hogy előző nap összekülönböztek Csáti-Szabó nagymamámmal, de apám ezen csak hümmögött.  Ekkor már minden energiájukkal Béla bátyámra kellett figyelniük, mert sikerült neki a diplomavédése, és az oklevél ünnepélyes átadásán – ahogy az feltételezhető volt – nekik is illett megjelenniük. Az eseményről több fénykép is készült: apám, anyám, ángyom és Veronka néni hatalmas virágcsokrokkal a kezükben, előírásszerűen körbevették Béla bátyámat egy lépcsőn, ami talán az egyetemhez tartozott, de ezt nem lehet biztosan tudni, mert a fotókon a háttér nem látszik. Csáti-Szabó nagymamám, ahogy megjövendölte magának, nem mehetett el Zágrábba, mert az akkor már utolsó stádiumban lévő anyósa mellett kellett ügyeleteskednie.

Petrás Örzse 1955 őszén, közvetlenül a kukoricatörés kezdete előtt halt meg, úgy, hogy föl sem foghatta, milyen furcsa helyzetbe került Béla bátyám, a cselédkönyves dilidoktor, mert a Jugoszláv Néphadsereg méltányolta azt, hogy mindvégig példamutatóan tanult, ezért a szülőföldjéhez elképesztően közel, a zombori kórház katonai részlegében adott neki munkát. És hogy ez a történet még furcsább legyen, a szolgálati lakása a Sztapári út 14-es számú házban, egy katonatisztek számára épített négyemeletes szoliter földszintjén volt. Ide költöztek be Gál Etelkával, aki természetesen azonnal fölmondta az óvónői állását Ómoravicán, és a Balkán legzöldebb városának büszke címét viselő Zomborban helyezkedett el. Béla bátyám szolgálati lakása légvonalban mindössze három kilométerre volt a Nagykanális rossz emlékeket gerjesztő hídjától, de időben majdnem tizennyolc év választotta el tőle. Ő evvel nem is sokat törődött, nem úgy, mint Csáti-Szabó nagymamám, aki ezt a talán véletlen egybeesést égi jelnek vette. Utólag biztosan megbánta, hogy azon a napon, amikor a szerencse fityiszt mutatott apámnak, túlságosan durván viselkedett anyámmal, de soha nem kért tőle bocsánatot. Az viszont tény, hogy sokkal türelmesebb lett vele, főleg mikor megtudta, hogy terhes. Karácsonyra már szent volt a béke. A konyhát teljes hatókörrel rábízta anyámra, de a kilötyögtetett víz miatt valóságos jégpályává változott kút közelébe nem engedte. A kemencébe is ő fűtött, és amikor megtudta, hogy anyám négy hónapos terhesen is vérzik, egészen kétségbeesett. Este elalvás előtt most már énértem imádkozott, mármint hogy ne legyen belőlem angyalka, de most nem elégedett meg az Úristen mindent rendben tartó jóindulatával, hanem amilyen gyógyszert csak szerezhetett, azt mind előteremtette anyámnak. És ez mind együttesen használt is, mert az új év meghozta neki a kívánságát. Megszülettem.