BORA: TÉLI AVAR – versek

a sötétség már próbafúrásokat végzett
a dinnyehúsú alkonyban,
mikor elindultam az esti sétámra,
nasztaszja filippovna.
ilyenkor minden arc halálközeli élmény.

TÉLI AVAR

BORA VERSEI

                         levelek nasztaszja filippovnához 

téli avar

már ősszel akartam írni magának,
nasztaszja filippovna,
de ez az idei ősz olyan volt,
mint egy félszeg gyilkosság.
semmi sem teljesedett be vele,
hogy mint a halállal,
más legyen a szavak akusztikája:
telt, szándéktalan.
és most itt a december.
az ég csak ilyenkor tört fehér.
a téli avarban a levelek
úgy fagynak egymáshoz,
mint maga meg én.
éjfélkor a testekből kiszorult déli árnyék
teljesen kitölti
az élő és élettelen közötti hajszálrepedést.
az elengedett levél,
egy zuhanás utáni nyelven,
az elnémult fával tovább beszél.

ébren is látni

mondja, nasztaszja filippovna,
vissza lehet menni álmomban
egy másik ember múltjába?
menekíteni őt, mint gyermeket
a sötétség tömbjei között?
vissza, egészen az égig érő méhfalig,
ami az űrből is látszik?
menekíteni, míg teste gyantaillatú lesz?
ébren is látni benne a gyermeket?
ha bujdokolva hallgat, hallani, ahogy nő a körme?
s mintha tejfogak őrölnék igazzá hazug szavait,
hinni neki?
mert minden leleplezéssel
csak távolabb kerülnénk az igazságtól.
kell lennie ilyen történetnek.
hisz az Ige testté lett.

fehér jelentésárnyalat

ebben a városban télen is ritkán van hó,
nasztaszja filippovna.
a fehér láttára ugyanazt a szédülést érzem,
mint otthon, amikor egy vöröslő foltról
kiderül, hogy testtől megvált vér.
az akaratlagos mozgás zsigerivé válik.
a parkban így közelítek az ősz öregemberhez
és a mellkasáig érő hófehér pelikánhoz.
"minden madarat szabad itt etetni herceg,
kivéve a fiait vérével táplálót."
míg simogatja a madarat,
egyre üresebb lesz a kezem.
egyszer egy másik csendre ébredek,
ami nem a maga hallgatása lesz.

saját rezgés

akkor nőttem fel, nasztaszja filippovna,
amikor már nem kellett többé ízesítenem a vizet,
megelégedtem a saját szomjammal.
a pohárba annyit töltöttem,
hogy megütve, a test saját rezgése legyen.
a láthatatlan hangvilla két szárán,
mint a láz fut végig a történet.
a maga hangján és az enyémen.
férfihang női hangközökkel.

harangzúgás előtti időkben

esténként harangzúgás előtti időkben sétálok,
nasztaszja filippovna.
a partig enged
a lélek anyagfáradása, a test.
a tenger sejtszintű mozgolódás.
minden hullám partja
egy másik felfedezetlen föld.
isten arcáról úgy húzódik vissza az idő,
mint víz a fövenyről.

már csak a hó

már csak a hó világít.
mint a kiterített test,
nem akarok semmit.
azonosítást sem.
ha mégis köszönnek, úgy köszörülöm a torkom,
mintha akkor szólnék először.
mikor hal ki egy nyelv,
nasztaszja filippovna?
ha már nincs kiért szólni?
egy törzsi nyelven hallgatok,
amire még nem fordítottak le semmilyen szent iratot.

az áldozat szégyene

hány gyilkosságot
követ el naponta a nyelv,
hogy nem évül el?
a mi közös nyelvünk,
nasztaszja filippovna,
hány haláltól eleven?

az áldozat szégyene
nem egy másik halál.
egy másik lélegzet,
amiből hiányoznak a fák.

angyalok le nem hullt hóban

a szürkeség olyan,
mint a madársúlyhoz túl vékony jég,
nasztaszja filippovna,
ha megüzenik, hogy valahol már hó van.
hirtelen mindenki a másikért lesz védtelen.
az idő, mint a vér,
forrás marad, folyjon bár a legszélesebb medrében.
a szavak külön-külön senkihez sem szólnak.
angyalok le nem hullt hóban
mosdatnak haldoklókat.

a sötétség próbafúrásai

a sötétség már próbafúrásokat végzett
a dinnyehúsú alkonyban,
mikor elindultam az esti sétámra,
nasztaszja filippovna.
ilyenkor minden arc halálközeli élmény.
nem tudom, mi tart ebben a városban.
ahogy a hajléktalan sem tudja megmondani,
miért éppen azon a padon hagyja,
hogy deresre húzza az éjszaka.
ha lenne erre tárgyi bizonyíték,
az mindjárt ereklye lehetne.
de hát krisztust sem
a szögek tartották a kereszten.

parlando

pompejiben jártam álmomban,
nasztaszja filippovna.
szelíden ébresztett
a télen is hulló lombok
parlandója.
kihűlt láva az eleven test.
dermedni felejt
egy álmodó istenben.

napjaimon túl

van, hogy a hallgatás
súlyos testi sértés,
nasztaszja filippovna.
napjaimon túl gyógyul.
szólíthatatlanná teszi
a minden többes számban
első személyt.
szárnyon kihordhatatlan
hideget gyűjt számba.
madár nélkül embertelen.

holtak ringatása

holtak ringatása
az évszakok egymásutánja.
búcsúzásban testesülő kéz
anyátlan dajkálása.
de az ébredés nesze
mindig ugyanaz a hang:
fehér ruhájának tavaszi
jégzajlása.

valahol hajnal

a kettévált utak
ugyanoda tartanak,
nasztaszja filippovna.
a horizont alá süllyedt test
valahol hajnal.
ki lázamban elhagy,
ott hideg homlokomtól sem mozdulhat.
dúdol, s még csak nem is tudja,
hogy hallgat.

a hűség zavarával

hittem sokáig,
nem látszom, ha nem néz.
hiába alanyi ragyogás a szentség.
a fény utasterében
meleg, fekete hóesés,
májusi pihék árnya.
ácsorgok még egy ideig
a hűség zavarával.
 

A versekhez a költő saját fotóit társítottuk.