Esterházy–Dés, duplán

A Generációk estjén a Hadikban idősebb és ifjabb Esterházyakat és Déseket hallgathattunk: az apákat nem kell bemutatni, de fiaik, Marcell és András is meggyőztek tehetségükről. Az egyik a vetítővászon segítségével, a másik egy bádogkannán játszva.

Esterházy–Dés, duplán

A krónikás úgy hitte, ha a hétre meghirdetett eseményre 3/4 7-re odamegy, még lesz ülőhelye. Ez utólag megmosolyognivaló naivitás: már akkor sem lett volna, ha ¾ 6-ra érkezik. A kávéházban olyan tömeg zsúfolódott össze, hogy megfontolandó lett volna Hadikon kívüli Hadik-szalont rendezni. A történetek azonban oldották a tolongás okozta feszültséget, és rögtön a zene is: Dés András egy bádogkannán dobolva csalt elő vad kongahangokat, és a misztikus ritmusra az apja, Dés László fújta azzal a hátat borsóztató szenvedéllyel a szaxofont.

A Dések fújják-ütik, az Esterházyak figyelnek

Esterházy Pétert kezdésként Juhász Anna műsorvezető-sorozatszerkesztő mindjárt a matematikáról kérdezte: hogyhogy ezt a szakot választotta. „Hát úgy, hogy a »gonosz kommunisták« a felvételinél jelezték, hogy két baj van velem: a nevem (nem a Péter), meg az, hogy a Piarista Gimnáziumba jártam – kezdte az író. – Emiatt tanárszakot nem választhattam, maradt a matematika. Így utólag nem tartom elvesztegetett időnek: gondolkodási rendet tanított, ráadásul sok párhuzamot találtam a szellemtudományokkal.” Aztán még Gödel tételének „kocsmai” magyarázatát is meghallgathattuk közkívánatra, de ahogy a matematikában, úgy a szellemtudományokban is igaz az, amit Esterházy így összegzett frappánsan: „Az a jó, ha nem tudunk mindent.”

Az író fia képzőművész, bár régész-történész szakra felvételizett, de „hál' Istennek” nem vették fel – fogalmazott Esterházy Marcell. Juhász Anna azt firtatta, ragadt-e rá valami a matematikus érdeklődésből, de ő úgy nyilatkozott, nála talán csak az öccse volt „botfülűbb” e tárgyban. „Amikor nem vettek fel, Párizsba mentem, ahol találkoztam Lucien Hervével, nála kezdtem el fotózást tanulni” – így Marcell, aki munkamódszerében azért mégiscsak talált rokonságot a régészettel: „szöszmötölős–keresős–gyűjtögetős alkat vagyok” – mutatta be magát. Apjához és annak műveihez való viszonya legalábbis ellentmondásos: az első élményei a gimnáziumból kifejezetten kellemetlenek. „Soha nem tudtam őt EP-ként olvasni, mindig csak az apámként. Különösen rossz emlék, hogy például fel kellett készülnöm apámból” – mesélte Marcell, akiben mára ezek az ellentmondások elsimultak. Esterházy megvédte: „Úgy szoktam mondani, a négyből 2,2 olvasó gyerekem van, és Marcell ebben benne van.”

Marcell: "Mindig csak apámként tudtam olvasni"

Dés László saját gyerekkorára visszanézve nem talált zenész ősöket, csak apai nagybátyját, aki a margitszigeti kaszinóban játszott zongorán. „Amikor zeneiskolába jártam, ő mutatott először dzsesszharmóniákat” – idézte fel Dés, aki a nagybácsi szovjet lemezjátszóján Mendelssohnt, Csajkovszkijt, Lisztet hallgatott. Az orientációban meghatározóbb volt négy évvel idősebb bátyja, akinek szobájába besurranva bele-belehallgatott a nagyobb srácok zenéibe, a prágai és varsói dzsesszfesztiválok darabjaiba. „Feltűnt, hogy a zene olyan, mint egy nyelv, és apránként kezdtem megérteni, elsajátítani ezeket a mondatokat, frázisokat” – írta le érzékletesen Dés, aki a kortárs avantgárdtól „visszafelé” haladt a megismerésben, tanulásban.

Míg Marcellnek szóba sem jöhetett a matematika, addig Andrásnak „evidens volt”, hogy zenével foglalkozzon – mesélte, hiszen ebben nőtt fel. „Apám sose szólt bele, mit kezdek magammal. A közös munka akkor kezdődött, amikor elhívott a zenekarába játszani” – idézte fel az ifjabbik Dés, aki egyébként ütősként tűnt ki a tehetségével. Édesapja néha nehezen hangolta össze – na nem a hangszereket, de idejét a zeneszerzés, a színház és a film között. Ez utóbbiak határidős munkákat adnak, „nem olyan, mint az írás, hogy kilenc évig lehet valamivel szórakozni” – bökött oda Dés az író kollégának, mosolyogva célozgatva a Harmonia caelestis megírásának kilenc évére. Az intenzív előadói gyakorlásba aztán Lendvai Kamilló egy neki ajánlott szaxofonversenye rántotta vissza, mesélte a muzsikus.

Már gyerekként "megfertőzte" a zene, bátyja házibulijain

Egymásról való viszonyukról is meséltek apák és fiak: Esterházy Thomas Mann Michael nevű gyerekét hozta fel példának, akinek naplójából kiderül: sokszor hányingere lett a feszültségtől, ha apja beszélni akart vele. „Na, tőlem hányni azért nem kell” – szögezte le EP, akinél ugyanúgy megvolt odahaza a képletes „Ne zavarjanak” felirat az ajtón, ha dolgozott, de matematikai kérdésekkel mindig be lehetett hozzá kopogni. Bár a múltra különbözőképpen emlékeznek ő meg a gyerekek, vallotta meg, legalábbis egyszer, állítólag épp matekpélda-magyarázat alkalmával váltott át fél perc után veszett üvöltésbe – mesélte ártatlan arccal az író. „Kényes ügy, ha az írónak vannak gyerekei. Íróként néha olyan dolgokat kell prezentálni, amit apaként nem szabad. Ugyanakkor a jó szülőnek nem csak a szabályokról, de a szabadságról is tudnia kell valamit mondani a gyerekének” – fogalmazta meg Esterházy az este egyik legmegfontolandóbb mondatát. Aztán még beavatott az „író és felesége” misztériumba is: Gitta, az első olvasó egyet nem tehet: nem hazudhat, mert azt észreveszi a férje. „Olyan állapotban mutatom meg neki a szöveget, amikor még de facto rossz, de én már látom benne a jót” – jellemezte az író a feladat összetettségét.

Marcellnek több művét is megnézhettük a kivetítőn: a fotómontázsokon apai nagyapja, dédapja alakjai köszöntek vissza. „Amikor elkezdtem foglalkozni a családdal, nagyon nagy tehernek tűnt, de izgalmasnak – kommentálta a képeket Marcell. – Csak mostanra vált világossá, hogy apámmal valójában ugyanazokat a kérdéseket feszegetjük, ha más művészeti ágban is” – jegyezte meg az ifjabb Esterházy, amit az idősebb azzal egészített ki, milyen megdöbbentő volt számára ezekkel a művekkel, s egyikén saját apjával szembesülnie egy (jelenleg is futó) kiállításon az Ernst Múzeumban. Egyébként remélte, hogy nem lesz egyik gyermekéből sem író, „nehéz dolguk lett volna velem”.

"Nincs műtermem, mindent fejben kísérletezek ki",  mesélte Marcell

Épp ellenkezőleg látja magukat az idősebb Dés: „Nagyon örülök, hogy Andris zenész, és hogy tehetséges. De főképp, hogy nem ugyanazon a hangszeren játszik, mint én.” „Akkor két dolog lenne kínos – vetette közbe Esterházy –, ha rosszabb, vagy ha jobb lenne nálad.” András egyébként, mint Juhász Anna bemutatta, rendszeresen játszik az Ünnepi Könyvhéten Palya Beával, zenél a Fonóban, fellép Szalóki Ágival, és még sok jó nevű muzsikussal. Ő maga erről úgy mesélt: a profizmusba szinte csak belecsöppent. Kezdetben úgy hívták fellépni, mint „a Dés fiát”, később már „saját nevén” is. Már csak azért is, mert a dzsesszben nagy szükség van a vérfrissítésre – fogalmazott András. „Sokszor jön az érzés, hogy én nem küzdöttem meg eléggé a sikerért. Más pályatársaim, akik már jóval előbb elkezdtek tudatosan készülni a zenei karrierre, sokkal később értek be, mint én” – vallotta meg, de hogy lelkiismeret-furdalása alaptalan, legalábbis, ami tehetségét illeti, arról meggyőzhetett az est búcsúfutamaiban is: „szó bennszakadt, hang fennakadt” a zsúfolt kis Hadik-teremben, ahogy apjával három-négy percben megbabonázták a hangszereiket és a közönséget is. És volt még egy kis EP-felolvasás is, persze, aki pedig mondataival zsonglőrködött virtuózul: zene volt ez is a füleknek.

 Szöveg és fotók: Laik Eszter 

Az alábbiakban Esterházy Péter két, a műsorban elhangzott műve olvasható.

Haza az alacsonyban

Ma délután, mikor már a napi munkát illetően nagy bajban voltam, a legkisebb fiam, nem figyelve az arcomról leolvasható baljós jelekre, arra kért, hogy játsszam vele, a játék lényege, hogy ő a király és én pedig az ő hűséges népe, és amikor kicsit összeszedvén magam, megkérdeztem tőle, hogy mit kell csinálnom hű népként, mi a feladatom, mik az esélyeim vagy mik a szabályok, akkor azt válaszolta, hogy semmit ne csináljak, olvasgassak csak tovább, de én nem engedtem a nem-is-tudom-mennyiből, és újra megkérdeztem, hogy mit kell tennem, és ő megismételte, hogy semmit, csak legyek hű, de mit csináljak?!, üvöltöttem rá, mire a fiam sírva kiszaladt a szobából. De bejött egy valamivel nagyobb és határozottabb gyerek, és ő így szólt: A Miklós a király. Ezt érted? Értem. És én vagyok a Királyasszony, érted?, én, Zsófi. Értem. Akkor most álljál föl, menjél végre oda a szekrényhez, a sarokba, és maradjál is ott. És? Nincs és. Álljál ott hűségesen, és nézzed, ahogy mi játszunk. És hogy legyek csöndben. Hallgassak. Nézzek.

Ki a magyar?

Ma, e csudás november hetedikén, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján, Rezső napja, forradalmak jönnek-mennek, Rezső örök, ma összeállítottam egy listát a magyarokról. Hogy kik a magyarok, név szerint. A listát véglegesnek és teljesnek tekintem, azaz aki rajta van, az mind magyar, örökké magyar is marad, hiába rúgkapálsz, magyar maradsz, magyar, magyar, magyar, aki pedig nincsen rajta, az nem magyar, és sohase is lesz magyar. Mondhatná erre valami új száj, hogy Magyarországon nincs értelme magyarnak lenni; nem is az, hogy jó vagy rossz, hanem hogy értelme nincs. Más a helyzet természetesen, ha valaki külföldön él, például Bolíviában, vagy ha, ne adj' Isten, országunk idegen hatalom jármába kerülne. Erre én is gondoltam, ilyen esetekben a magyar volthoz elegendő a becsületszó. De idehaza lista kell, mégpedig egzisztenciabizonyítékként, mert lista híján elképzelhető volna, hogy az ember itten szívja magát, hat, alkot, gyarapít, és közben már egy szem magyar sincs, csak ez a Herder nevű nevetne „fluxus verte” teuton markába. A listában az a fantasztikus, az a gigászi, hogy ha van egy magyar, egyetlenegy, akkor már mindenki magyar a hazában. Ezzel sikerült – nem először, mondanám szerényen – a nemzet egy neuralgikus (túlérzékeny) pontját megszüntetnem. Ugyan, szóra sem érdemes. Munkaköri kötelesség. A lista nálam van, bárki megtekintheti. Fogadóórák este 24 és 25 óra közt, nem kell előre bejelentkezni. Gyertek nyugodtan, de ne csöngessetek, mert a gyerekek már alusznak ilyenkor. Most szereztem egy őrületes fűszerezésű száraz kolbászt, és van még a decsi vörösből is. Hogy akkor mi van, ha kiderül, hogy magyar vagy? Semmi, akkor nincs semmi. Akkor kezdődik, ez, az.

Forrás: Esterházy Péter: A halacska csodálatos élete, Digitális Irodalmi Akadémia – PIM