Előfordult, hogy a zivatarok jeget is hoztak – anyám ilyenkor kóróseprővel tisztogatta meg a járdát –, vagy ha a sárga, szakállas felhők mégis áttrappoltak fölöttünk, olyan bőséges, áztató esőt hagytak maguk után, hogy a tócsákból nagy, szivárványszínű bugyborékok böffentek elő.

 

 

NAGYKALÁIS

MAJOROS SÁNDOR REGÉNYE

 

 

 

 

 

13. Hömpölygő vizek, ha megakadnak

A lakodalmas menetek soha nem fordultak be a Gyülekezet közbe, hanem a  kocsinyomokkal teleszórt, széles Ivo Lola Ribár utcán mentek végig. Anyám meg a többi fiatalasszony ilyenkor egymást riadóztatva szaladtak ki a sarokra és úgy, ahogy voltak, lisztes kötényben, meztéllábasan bámulták az ünneplőikben zavart pojácákra hasonlító, képletesen és valóságosan is kifestett társaságot. A gyerekek is ott lábatlankodtak a szoknyájuk körül, ám a férfiak ezt a szórakozást annyira póriasnak tartották, hogy semennyi pénzért nem voltak hajlandók hozzájuk csatlakozni. Nem is hiányolta őket senki: az asszonyok meg a gyerekek éppen elegen voltak ahhoz, hogy élő falként torlaszolják el a Gyülekezet köz bejáratát. Olyan szorosan álltak, mintha nem is lett volna mögöttük a kocsiút és a féloldalas, a köz napsütötte felén végigdöcögő járda, csak valami kerítés egy beépítésre váró portával. Teljesen biztos, hogy nekik és annak a rengeteg esküvőnek köszönhető, hogy a Gyülekezet köz hosszú időre kikerült a halál látóteréből, mert az mindenki előtt világos, hogy a legnagyobb vígság nyomvonalában ott settenkedik a kaszás. Ahogy a nagybőgős a hangszerét, ő is vonszolja, csikorgatja a téglákon a kicsorbult élű szerszámát, és azt várja, hogy a felhőtlen vidámság mikor fordul át mérhetetlen szomorúsággá. Különösen azokat a részeg kurjongatásokat jegyzi meg, hogy: ihaj-csuhaj, sose halunk meg! A kaszás ezt mind számon tartja. A csak rá jellemző, kétségbeejtő pedantéria miatt a lakodalmas társaságokból kerülnek ki azok, akiket nem sokkal később csendíteni szoktak a templomban. A borosüvegre akasztott kulcsos kalácsot egyensúlyozó hordóhasú parasztokat egymás után csapkodja meg a guta, a vedeléstől aszalt szilvára emlékeztető és a sor végén menet közben is rendületlenül muzsikáló alkalmi bandák körül ténfergő alkoholistákat pedig ugyanaz a kórság taszítja majd bele a sírba, amelyik Veronka néni zugkocsmájának kókadt denevérekre emlékeztető törzsvendégeit.

 

 

 

 

A lakodalomban épeszű ember mégsem gondol a halálra, kivéve, ha nagyon becsiccsent, és úgy hajnali négy körül, amikor a második terítéskor elfogyasztott, zsírtól csöpögő szárma hangulati mélypontra taszítja. Ilyenkor kissé félrevonulva elmorzsolgat néhány könnycseppet, és közben valami nehezéket érez a vállán. A kaszás az, aki láthatatlanul odatelepszik a szomorkodó mellé, és atyáskodóan megveregeti a vállát, mintegy jelezvén, hogy nyugi pajtás, nem kell betojni, idefelé jövet már kipécéztem a következő kuncsaftot, és az nem te vagy. A halál ugyanis nem ostoba, legalábbis nem annyira, hogy engedné magát beskatulyázni. Szép is lenne, ha csak a lakodalmak környékén nézelődne, mert akkor az emberek könnyűszerrel túljárhatnának az eszén: nem rendeznének lármás esküvőket és örökké élnének, mint a holdon táncoló Cicella, akinek Dávid húzza a talpalávalót.  Ez a förtelmes rémség sokkal rafináltabb annál, hogy egy ilyen olcsó trükkel kijátszható lehetne: a lakodalmas meneteket csak azért kedveli, mert ilyenkor kedvére nézelődhet. Elbóklászik a menettől, be-bekukucskál a mellékutcákba, megnézi, melyik házban ücsörögnek olyan roskatag vénségek, akik még az utcasarokig sem képesek elvonszolni magukat, és mindet ráírja a listájára. Mire a tömeg leért a központba, és a Községháza előtti placcon szétszóródva arra vár, hogy az ifjú pár immár hivatalosan is friss házasként kilépjen az anyakönyvezető irodájából, a kaszásnak már zsebében a nyilvántartás, hogy az elkövetkező néhány napban kiket kell meglátogatnia.

De mihozzánk, a Gyülekezet közbe nem kanyarodhatott be a sorfalat álló asszonyoktól, ezért a környékünkön nem bírt meghalni senki. Petrás Örzse bánhatta ezt a leginkább, mármint hogy nem érte meg ezt a házasságkötős, lakodalmas időszakot, mert akkor nem a másvilágról kellett volna gukkeroznia, és tehetetlenül tűrnie, mi minden történik a portánkon. Saját szemével nézhette volna végig, milyen kínlódásos keservességgel szánom rá magamat, hogy kimerészkedjek az utcára, mintha egy lavór forró víz lett volna, amibe az ember csak óvatosan, milliméterről milliméterre csúsztatja bele a lábát. Amikor már bokáig benne van, annyira hozzászokik, hogy nem is érzi a perzselő hőséget, de addig össze kell szednie minden bátorságát. Anyám úgy próbált hozzászoktatni az emberek felerészt izgalmas, felerészt visszataszító világához, hogy szombatonként kivitt magával a sarokra lakodalmat nézni. A háta mögül, a szoknyájába kapaszkodva lestem a hófehérbe öltöztetett menyasszony és a peckesen lépkedő násznagy mögött lüktető tömeget, és alig bírtam ki, hogy ne fakadjak sírva, mert mögöttük egy árnyék valami hatalmas vágóalkalmatosságot végig ott suhogtatott a fejek fölött. Ha csak egy kicsit is téved, vagy egy tucat emberfej hullott volna le elébünk a porba. De ez soha nem következett be, és egy idő után azt is észrevettem, hogy a nézelődők között hozzám hasonló kölkök is akadnak. Szemben, a Pionír utca sarkán, ami szintén csak egy keskeny köz volt, ugyanolyan lisztes kötényű, meztéllábas asszonyok ácsorogtak, mint minálunk, és körülöttük is csupa félmeztelen, klottgatyás, kimondottan gebe gyerkőc tátotta a száját. Némelyikük kifejezetten provokatívan bámult bennünket, pontosabban engem, aki minden kétséget kizáróan a legsebezhetőbb pontja voltam a Gyülekezet köz küldöttségének. A többi gyerek – akár Pionír utcaiak voltak, akár Gyülekezet közbeliek – sosem kapaszkodott bele az anyja szoknyájába. Bátran kiszaladtak a menethez, és addig rángatták a felnőttek kabátját, amíg nem adtak nekik egy darab kulcsos kalácsot. Irigykedve figyeltem őket, mert én arra is képtelen voltam, hogy csak egy lépést is megtegyek kifelé a szinte már áthatolhatatlanul gödrös és legalább annyira széles Ivo Lola Ribár utcába.

Amikor a menet végre bekanyarodott az elérhetetlenül távoli Bálint Károly utcába, és a tamariskabokrok között a muzsikaszó is elenyészett, megkönnyebbülve kotródtam haza, nehogy valakivel szóba kelljen állnom. De a lakodalmas megpróbáltatásaim ezzel korántsem értek véget. Az esküvői hangulattól fölajzódott anyám eztán addig babrálta a rádiót, amíg meg nem találta az újvidéki adó csatornáját, és az egyenes adásban közvetített moholi lakodalmat kezdte hallgatni. Apám ezeket a szombat délutánokat az egyre szaporodó galambjai között töltötte – fönt ücsörgött közöttük a padláson és a szarszaggal mit sem törődve tutujgatta őket –, így még ha akart volna sem avatkozhatott közbe. Anyám emiatt olyan hangosra tekerhette a rádiót, amilyenre csak akarta. A közvetítés tetemes részében valamilyen menyecskekórus sipákolt, olyan éles hangon, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Hiába menekültem ki a gangba vagy föl az akkor már életveszélyesen rozoga górénkba, a lárma oda is utánam jött és belém szúrt, mint a méhecske fullánkja. Tetézte a bajt, hogy a nótázásba anyám is besegített: miközben a vájdlingot zörgette, a rádióban óbégató menyecskékhez hasonlóan éles hangon azt harsogta, hogy Fényes a cipőm, kényes a szeretőm, mégis vele maradok! Há’ dik mán, Aladár, elszökött a Jolán, jött helyette a Rozál! Rettentően szégyelltem magam miatta.

 

 

 

 

Az a néhány szó, amit anyám cigányul kimondott, majdnem mindig megidézte különös pártfogoltját, a Rúzsi nevű öreg cigányasszonyt. Képtelen voltam fölfogni, miért istápolgatja ezt az ijesztő rémséget, de a legnagyobb szegénységünk közepette is adott neki egy kis alamizsnát. Talán azt várta tőle, amire az orvostudomány csak a vállát vonogatta, hogy a maga vajákos képességével gyógyítson ki a kezdődő angolkórból. Cigány Rúzsi sokkal bölcsebb volt annál, mint hogy hókuszpókuszokkal kábítson. Tüskeszerűen szúrós nézésével éppen csak végigmért, aztán valamit pusmogott anyámmal és már faképnél is hagyott bennünket.  Lehet, hogy apámtól tartott, aki nem nézte jó szemmel ezt a barátságot. Inkább hitt a gyógyszerekben, de mindenekelőtt Béla bátyámban, aki a maga módján meg is tett mindent, hogy megállítsa a fenyegető kórságot. 

Furcsa módon az öreg Rúzsi látogatásai után rendszerint nagy, sötét borulás jelent meg az ég alján, és addig növekedett, amíg maga alá nem temette az egész világot. A zivatar közeledtét nemcsak ez a sötét fal, hanem a belőle kígyókként elősziszegő villámok is ékesen jelezték. Eleinte akkorák voltak, mint a cérnakukacok, a délutáni világosságtól meg a nagy távolságtól alig látszottak, de a kert végéből vagy a góréból fölpipiskedve akárki megállapíthatta, hogy ennek a mutatványnak a fele sem tréfa. Nem tudom, hogy a villámoktól vagy a velük karonfogva közlekedő, minden földi eredetű robajt messze lepipáló égdörgéstől féltem-e jobban, de amikor az a vékony szürke sáv a mezsgyénk végén magasodó zöld dzsungel fölé emelkedett, bemenekültem a hátsó szobába és a vastag falakban bízva megpróbáltam a lehető leggyorsabban elaludni. Azt hittem, az álom kiragad majd ebből a szörnyű valóságból és visszarepít oda, ahol semmi bántódás nem érheti az embert, de tévedtem. Először is abban, hogy az égiháború nem mindig hagyott időt az elalvásra. Hiába hunytam be a szemem, a hátsó szoba piciny, egy Magyar Szó lappal is könnyen beborítható szellőzőablakén hegyes lándzsákként döfködtek be a villámok, a velük együtt támadó csattogásnak pedig meg se kottyant az egy méter húsz centi vastag döngölt fal. Mintha személyesen az ördög tombolt volna odakint, és nem is csak a kiapadhatatlanul pocsékolt villámaival. Az eső szakasztott úgy sustorgott, mintha érdes csontkezek kaparászták volna a tetőcserepeket. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a legbőségesebb zivatarok idején az egysoros, rosszul illeszkedő hódfarkú cserepeink között a víz megtalálta a padlásra vezető utat, onnét meg a pelyvával kevert sárgaföldet átáztatva becsorgott a szobákba. Hol itt, hol ott kezdett csöpörögni a nyakunkba valamilyen vízér. Anyám ilyenkor nemcsak a lavórt szedte elő, hanem a vájdlingot meg a lábosokat is, ha pedig kifogyott az eszközökből, habozás nélkül bevetette az ágy alatt rejtegetett, még Petrás Örzse hagyatékáéból maradt zománcozott éjjeliedényünket.

 

 

 

 

Ezekben a hadműveletekben apámra nemigen számíthatott, mert ez a hatalmas, erős ember még nálam is jobban cidrizett a zivataroktól. Ha csak megzörrent az ég, már kotródott is befelé a hátsó szobába, és egyáltalán nem volt rám tekintettel, ha már elfoglaltam magamnak a legbiztonságosabbnak tűnő pozíciót. Apám is alvással kísérletezett, de előbb mindig nyakig magára húzta a dunyhát, mert hajdanvolt rádiótávírdászként tudta, hogy a toll a legjobb elektromos szigetelő. Ott dideregtem mellette, és valóságos hősként tiszteltem anyámat, aki erre az apokalipszisre fittyet hányva sertepertélt a lábosokkal, sőt néha még az udvarra is kiszaladt, ha eszébe jutott, hogy kint felejtette a ruhákat a szárítón. Apám mentségére legyen mondva, hogy anyámat sosem taszajtotta be a konyhába egy eperfába vágó villám légnyomása, amelynek kigyomlálhatatlan félelmét, úgy tűnt, én is megörököltem. Amikor végre sikerült elaludnom, mindig továbbálmodtam azt, ami egyébként a valóságban már nem is létezett. Mintha a konyhában ücsörögtem volna a sámlin, a nyitott és valamiért bezárhatatlan gangajtó előtt, kintről pedig beszűrődött a közelgő végítélet földöntúlian sárgásbarna ragyogása. Egyszerre tudtam és éreztem, hogy hiába bújok be a sarokba vagy mászok föl a pincegrádicsra, ez a borzasztó világosság mindjárt betölti a szobát, utána pedig jön egy eget-földet elsöprő forgószél, és akkor mindennek vége.

Csuromvizesen riadtam föl és dideregve bújtam az akkor már egyenletesen szuszogó apámhoz, de aztán egyfajta veszélyt szimatoló kíváncsisággal inkább csatlakoztam anyámhoz, aki mihelyst lehetett, kiment megnézni, maradt-e valami a világból. Látnivaló akadt is bőven. Az udvart teljes terjedelmében egy zavaros, egybefüggő folyam uralta, ami vadul és türelmetlenül próbált kibújni a kapu alatt az utcára. Ezekben a felszabadult percekben, amikor már az ég is kiderült, és csak valami távoli, gyomorkorgásszerű hang emlékeztetett a nem sokkal előbb még félelmetes dörgésekre, anyám nem tiltotta meg, hogy barátkozzak egy kicsit a pocsolyával. Mind a ketten belegázoltunk a langyos, bokasimogató vízbe, ami nem is volt annyira mély, mint amilyennek a ganglépcső magasából látszott. Anyám kihozta a kamrából azt a kapát, amellyel a háború előtt Csáti-Szabó nagymamám a napszámosok közt tüsténkedett, és gyakorlott mozdulatokkal árkot mélyített a víznek, hogy mielőbb kifolyhasson az utcára, aztán szélesre tárta a nagykaput.

Az utcát valósággal ellepte a szomszédság. Mindenki azon mesterkedett, hogy az udvarokban a nagykapuk gátja mögött megrekedt töménytelen mennyiségű esővizet mielőbb kijuttassa a kocsiútra, onnét meg az enyhe lejtőt kihasználva az ilyenkor széles folyamra hasonlító Ivo Lola Ribár utcába. A Gyülekezet köz legmagasabb pontja azelőtt a szombatista imaház előtt volt, amelyről a nem hivatalos nevét is kapta, mert papír szerint mi az Alkotmány utcában laktunk, ami egyszerre volt abszurd és nevetséges. Egy olyan fontos okmányról, mint amilyen az ország alkotmánya, hogyan nevezhettek el egy ilyen sikátorszerű utcát? Na de ha az a bizonyos alkotmány nem arra való, hogy kitegyék az ablakba, akkor minden rendben van. Az 1945-ös jugoszláv alkotmánynak természetesen mindegy volt, merre folyik a víz az Ómoravicán róla elnevezett közben, de nem úgy az ott lakóknak, akik igyekeztek a lehető leggyorsabban megszabadulni az égi áldás maradványaitól. A felnőttek kapákkal, ásókkal meg csákányokkal tágítottak utat a tébolyult táncot járó víznek, a gyerekek meg ott lábatlankodtak közöttük, és a veszélyre meg az intelmekre fittyet hányva azzal versenyeztek, hogy kinek a csónakja marad tovább a felszínen.

A rám jellemző félénkséggel eleinte csak a fal mellől lestem ezt az ügyeskedést, de aztán nekibátorodtam és odaguggoltam a többiek mellé. A szomszédunkban lakó, tőlem két évvel idősebb Bódvai Sándort már ismertem. Főként abból az ordibálásból, ami az udvarukból áthallatszott hozzánk, merthogy Sándort gyakran és intenzíven tángálták a szülei. Nem azért, mert égetni valóan rossz lett volna, hanem mert lassú volt a fölfogása. Hozzám képest így is valóságos túlélő bajnoknak számított, mert már ötéves fejjel is gond nélkül meg tudta különböztetni a muhart az ocsútól, a nőstény galambot pedig a baktól. A kapunk repedésén kilesve gyakran láttam, hogy ő tartotta a gyeplőt, amikor az apjával hazafelé szekereztek a határból. Mellette én csak egy elkényeztetett ficsúr voltam, mert bizony Bódvai Sándor már töpörtyű korában kint abálódott vagy didergett a mezőn, attól függően, milyen időt kanyarintott fölébe a Nagyszakállú. Ahogy a parasztoknál ildomos, a tyúkokkal feküdt és velük együtt ébredt, mert reggeltől estig megvolt a maga tennivaló adagja. Amíg én a kerítés innenső oldalán a földre guggolva az orgonabokorról leszedett cserebogarakkal játszogattam, addig ő szalmával csutakolta a lovaikat, miközben alig ért föl az állatok hasáig. Ott strázsált az ólban, amikor az apja meg a nagybátyja a disznókat herélte, és segített nekik kihúzni a tehénből a kisborjút, mert bizony tehenük is volt, nem beszélve a folyton moslékért sivalkodó malacaikról. Mindennek következtében Bódvai Sándor már ötévesen szép, kövér kisgyerek volt, aki egy emberes vödör vizet is fel tudott emelni. Nemhogy az angolkór, de még a villámcsapás sem fenyegette, mert nemigen jutott ideje azon fantáziálni, mi minden történhet akkor, ha ne adj’ isten éppen hozzájuk csap be a mennykő. Maga volt az erő és az egészség, ráadásul a szülei gazdagok is voltak, legalábbis mihozzánk képest.

 

 

 

 

Ám ebből a külvilág felé semmi sem látszott, mert Bódvaiék állandóan forgatták a dinárjaikat. Hol egy új csikót, hol egy jó kiállású holstein-fríz tehénkét vettek, amit aztán csekély haszonnal továbbadtak a soron következő állat- és kirakodóvásáron. Bódvai Sándor emiatt mindig szalmával bélelt faklumpában járt és lötyögős posztónadrág lógott le a fenekéről. De ez még nem lett volna olyan nagy hátrány, mert mivelünk ellentétben nekik hetente akár kétszer is került hús az asztalukra, csakhogy Sándor komám alig tudott beszélni. Annak a sok tángálásnak, amelynek következtében velőtrázó üvöltése a sötét borulást idéző fenyegetéssel gurgulázott át a tetőnkön, részben ez volt a magyarázata. A szülei abban a tántorítatlan hitben éltek, hogy a vízben áztatott rudalókötél a lehető legjobb képességeket hozza elő az ember gyerekéből, főként akkor, ha a szavak csűrésére-csavargatására nem jut elég idő. Anyám erről egészen másként vélekedett. Azt a néhány Petőfi-verset, amit fejből tudott, már egészen pici koromban megtaníttatta velem, és rettentően büszke volt rám, amikor a szöveget selypítve bár, de hibátlanul visszamondtam. Később pedig előszedte a Boza nagyságától kapott meséskönyveit, és este, miközben apám a hátsó szobában a rádiót bütykölte, úgy altatott, hogy fölolvasott belőlük egy-egy részletet. Gyakran megesett, hogy ő hamarabb elaludt, mint én, de ilyenkor mindig fölébresztettem, hogy befejezhesse, amit elkezdett.

Bódvai Sándor ebből a bágyadt villanyfénnyel karimázott varázslatból a lehető legteljesebb mértékben kimaradt, viszont neki nem csúfondároskodtak dudorok a bordáin. Bármilyen erős is volt hozzám képest, úgy éreztem, nem kell tőle tartanom, sőt, már háromévesen is sejtettem, hogy azokban a titkos tudnivalókban, amelyeket csak szavakkal fejezhet ki az ember, jókora fölényben vagyok vele szemben. Nekem anyám könyvei adták meg ehhez a lendületet, a velünk szemben lakó Nagy Károly bácsinak pedig a háború. Amikor az utca népe kétségbeesetten igyekezett megszabadulni a víztől, ő olyan derűs nyugalommal nyitott utat a hol itt, hol ott megakadt áramlásnak, mintha egy báli forgatagban szórakozna. Miközben a vallásosak második özönvizet meg világvégét emlegettek, ő azt mondta: ez hatalmas tévedés, Isten nem olyan balga, hogy másodszor is azzal a módszerrel próbálkozzon, amivel egyszer már csődöt mondott. A víz csak akkor látszik veszélyesnek, ha körbenyalábolja az ember, mondta a zavaros lében ácsorogva. Nekem aztán elhihetik, kipróbáltam!
A kapákkal, ásókkal serénykedők erre a kijelentésére abbahagyták az ilyesfajta munkával együtt járó zsivajgást, mert eszükbe jutott, hogy Károly bácsi annak idején bizony beleugrott a kútba. Akkor könnyedén ráfogták, hogy a háború borzalmai miatt egy kissé ideggyenge lett, pedig frászkarikát. Lehet, hogy a fronton tapasztaltak is közrejátszottak abban, hogy a világvége lehetséges módozatait kutassa, de azzal az ugrással csak kísérletezett.

A víz önmagában véve eléggé ártalmatlan, folytatta az örvénylő massza közepén ácsorgó Károly bácsi. Árkokkal, kanálisokkal meg ciszternákkal könnyen meg lehet tőle szabadulni, de nem úgy a tűztől! Az bezzeg utánamegy az embernek, mint az éhes farkascsorda, és ha egyszer körbeveszi, akkor kampec. Ezért isten a maga mérhetetlen gonoszságával legközelebb tűzzel pusztítja majd el a világot, és az nem is lesz olyan soká, mint gondolnátok. Miért káromolod az istent, Károly?, szólt rá valaki a hátrébb állók közül. Épphogy csak elmúlt fölülünk a haragja. Nem félsz, hogy visszafordul és rásóz egyet a hátadra a kénkőbe áztatott ustorával?

 

 

 

 

Károly bácsi mérgesen csapott bele a sárba a kapájával. A papok azt mondják, isten mindenható és mindentudó. Márpedig ha így van, ha eleve tudja, mi lesz a vége ennek az egésznek, akkor miért csinálja? Mi élvezetet talál abban, hogy végignézi azt, aminek úgyis tudja az eredményét? Azért barátaim, mert isten kegyetlen és gonosz. Csak a legelvetemültebbek élvezik azt, hogy kínlódni látnak valakit, akit a végén úgyis fejbe lőnek. Isten ugyanezt teszi: tudja, hogy az ember képtelen arra, hogy bűn nélkül, egymással egyetértésben éljen, mégis rábízza a döntést. A szeme láttára tesszük csúffá mindazt, amit teremtett, ő meg azt mondja, csináljatok, amit akartok, majd a másvilágon megfizettek az árát. Mi meg egymásnak esünk, földaraboljuk meg kibelezzük a hozzánk hasonlókat az ő szent nevében. De nem is ez a legnagyobb bűnünk, hanem hogy a lovakat is belerángatjuk ebbe az egészbe. Mi közük ezeknek a teremtményeknek az emberi háborúskodáshoz? Mi jogon kényszerítjük őket arra, hogy velünk együtt pusztuljanak el a csatamezőkön? Isten miért hagyja ezt? Miért nem védi meg legalább a lovakat attól a rengeteg borzalomtól, amit az ember kiókumlál?

Lehet, hogy Károly bácsi nem ezekkel a szavakkal aprehendálta istent azon a friss levegőjű, zivatar utáni késő délutánon, de hogy a szavaitól valami nagyon megváltozott a Gyülekezet közben, az nagyon is biztos. Másnap estefelé, amikor az utcán már csak néhány zölden csillogó tócsa árulkodott a nemrég lezajlott égiháborúról, az emberek sámlikkal, kisszékekkel jelentek meg a házaik előtt. Egymáshoz közel húzódva, kisebb-nagyobb csoportokba tömörültek, és ennek a furcsa kinyilatkozásnak a csapásvonalán beszélgetni kezdtek. Hitvitáról természetesen szó sem lehetett, mert annak, amit Károly bácsi istenről mondott, csak abban a zivatarfelhőkkel és bágyadt hangú mennydörgéssel megtámogatott díszletben volt drámai jelentősége. Másnap este, amikor a felhőtlen égen már fehér fátyolként lebegett a Tejút sávja, és a róla leváló csillagok néha szentjánosbogarakká alakulva egyszerűen csak odébb röppentek, csak a világ elképesztő sokszínűsége és csodálatossága lehetett a beszédtéma. A katonaviselt emberek a saját megélt tapasztalataikkal igyekeztek színesebbé tenni ezt az egyébként eléggé felszínesen ismert térképet, amire az asszonyok a régi öregektől hallott babonákkal és hiedelmekkel kontráztak. Károly bácsiból ekkor már elpárolgott a ki tudja, honnét és mi okból támadt indulat. Békésen ücsörgött a saját kezűleg ácsolt hokedlijén, és a Magyar Szó fecnibe csavart kapadohányát szívva hallgatta a körülötte kavargó, tán fele sem igaz legendákat. Az Ivo Lola Ribár utca sarkától a szombatista imaházig vagy négy ilyen tanya alakult ki. Mindenütt más és más volt a téma, így például a sarokhoz legközelebb ülők azt rebesgették, hogy a köz sarkán hamarosan kocsma nyílik, egy csoportosulással beljebb meg arról pusmogtak, hogy a múltkor eltemettek valakit Pacséron, de aztán kiderült, hogy a kabátzsebében maradt valami fontos irat, hát kiásták, mire uram, teremtőm, hasra fordulva találták meg a koporsóban.

A mi házunk előtt tanyázott a legfölvilágosultabb bandérium, és oda csoportosult a legtöbb gyerek. A klumpájában esetlenkedő Bódvai Sándor mellett ott hallgatózott a nálam négy évvel idősebb Nagy Karcsi is, annak a Nagy Károlynak a fia, aki azon a rossz emlékű szerda délutánon kölcsönvette apám biciklijét. Neki semmi sem jutott az apja terheltségéből, sőt, élénk figyelemmel megáldott, felnőttesen határozott gyerek volt, de nyomába se léphetett annak a Róka öcsinek, aki egy népes pereputty leghírhedtebb tagjaként fent lakott a Gyülekezet köz vízválasztójának közvetlen közelében egy erősen romos, egyablakos viskóban. A Rókák olyan rosszak voltak, hogy az már súrolta a hősiesség határmezsgyéjét. Nem tudom, miként kerültem bűvös hálójukba, de talán azoknak a zivatar utáni hajóúsztatásoknak is köze lehetett az ügyhöz. Mondjuk úgy, hogy az egyik vízlevezetési akció során Róka öcsi szárdarabból fabrikált, kalózzászlós hajója egészen a mi kapunkig táncolt, és ott összeakadt az én közönséges diócsónakommal. Ez még nem lett volna elég az üdvözüléshez, ha Róka öcsinek nincs egy velem egykorú kishúga, az örökké taknyos és maszatos Mari, aki bár nálam majd egy fejjel alacsonyabb volt, életrevalóságban még Bódvai Sándort is fölülmúlta. Innentől pedig már az sem lehet kétséges, hogy nem Róka öcsi kalózzászlós szárhajója akadt össze az enyémmel, hanem Mari okvetetlenkedett oda mellém, és ott is felejtette magát.

 

 

 

 

Anyám valami miatt nem szeretett együtt látni a Rókákkal, de a kezdet kezdetén, amikor még csak szoktam az utcai életet, ennek nem volt túl nagy tétje. Az esti tanyázások idején a Róka gyerekek egyébként sem jutottak el a mi bandánkig, mert megakasztotta őket egy komoly küldetéstudattal felvértezett társaság. A Róka-ház és közöttünk félúton tanyázott a nagy hasú Dávid bácsi és felesége, a boszorkányszerű Ilka néni, akik utcaszinten a bigott vallásosságot testesítették meg. Mivel Dávid bácsi presbiter volt, az istenhit számukra nem lehetett vita tárgya. Minden apró részletet tudtak Károly bácsi ateista kirohanásáról, és azzal tüntettek ellene, hogy kifogástalan öltözetben, nyakig begombolkozva, zsoltáros könyvvel a kezükben ücsörögtek a házuk előtt, amivel ugyan maguk köré vonzottak néhány jellem- és akaratgyenge öregasszonyt, de elég riasztóak is voltak ahhoz, hogy megakadályozták a szabad információk kocsiút szintű áramlását. Róka öcsiék Dávid bácsi dörgedelmes hangja és hosszú görbebotja miatt nem jöhettek oda hozzánk, hanem megmaradtak a saját, igencsak népes családi körükben, vagy csatlakoztak a komoly nagyfiúknak számító Matolcsi fivérekhez, akik akkoriban már moziba is jártak.

De a tanyázást elég gyakran akadályozta meg a szeszélyes időjárás. Előfordult, hogy a zivatarok jeget is hoztak – anyám ilyenkor kóróseprővel tisztogatta meg a járdát –, vagy ha a sárga, szakállas felhők mégis áttrappoltak fölöttünk, olyan bőséges, áztató esőt hagytak maguk után, hogy a tócsákból nagy, szivárványszínű bugyborékok böffentek elő. A rengeteg víz szinte megnyúzta az utca felé lejtő hátsó udvarunkat. Mint valami csontváz, kiágaskodtak a földből a villámvágta eperfa ott rekedt, halott gyökerei, a kertünket meg úgy ellepte a gaz, hogy anyámnak is csak a feje látszott ki, ha bement közébe paradicsomért.

A Gyülekezet közt magába olvasztó Ivo Lola Ribár utca pedig valóságos tengerré változott. Ha valamelyik paraszt meggondolatlanul nekivágott a szekerével, úgy beleragadt a zöld mocsárba, hogy a szövetkezet vaskörmű traktorával kellett kiráncigálni. Károly bácsinak ettől sokkal több esze volt, mert a közünkből kiérve a velünk szemben lévő keskeny és szintén meredek Pionír utcán, a mindig száraz Lenin utca érintésével szekerezett ki a határba és ugyanúgy jött is vissza. Azok után, amit a lovak kíméléséről mondott, ezen már nem is csodálkozott senki.

A havonta hazalátogató Béla bátyámék most már, ha akartak volna sem autózhattak a házunkig. A kocsit a szokásos helyen leparkolva gyalog kacsáztak végig a sok csapadéktól mohos flasztertéglákon, és Csáti-Szabó nagymamámat otthagyva nekünk talonba már fordultak is vissza, hogy továbbmenjenek Veronka nénihez, ahol valóságos úri rezidencia várta őket. A kivételezés nem csak nekik, kettőjüknek szólt: 1958 késő őszén megszületett az unokahúgom, akit az anyja után Etelkának kereszteltek, de Veronka néni következetesen Babikának nevezte. Minden szeretetét rázúdította erre a kislányra. Egymás után vette neki a szebbnél szebb, fodros bársonyruhácskákat, és amikor Babikának annyira megnőtt a haja, hogy masnit lehetett bele kötni, gondoskodott róla, hogy ezek a selyempillangók mindig ott ügyeleteskedjenek a közelében. A Veronka néni rezidenciájának eltúlzottan hosszú gangján végigtipegő csöppség olyan látványt nyújtott, mint egy puttóangyalka, és ezt még azok a rozoga alkoholisták sem bírták megállni mosolygás nélkül, akik lentebb, a lépcsőn kuporogva iszogatták a zugkocsmai kínálatban változatlannak bizonyuló lőréket.

Babika nekem nemcsak a legszentebb értelembe vett testvérem lett, hanem a megváltóm is. Neki köszönve ébredtem rá arra, hogy nem vagyok egyedüli gyerek ebben a furcsán kettészakadt, csupán egy nagyapával, de két nagymamával is rendelkező famíliában. Szó sem lehetett többé olyasféle hisztériázásáról, amit Bálint bátyámék lakodalmában véghezvittem, mert még ha föl is éledt bennem a szándék, rögtön eszembe jutott: vajon mit szólna ehhez Babika? Nem nagyon tetszene neki, az biztos. Így aztán, bármilyen nehezemre is esett, igyekeztem minden helyzetben megemberelni magam.

 

 

 

 

A Mohácsi ágon egyre nagyobb számban föltünedező unokatestvéreimet egészen más fából faragták. András nagyapám legnagyobb örömére a lányunokák után végre megszülettek a fiúk is: előbb Csernai sógoréknál, aztán Jancsi bátyáméknál, és egyikük sem olyan angolkóros, elálló fülű képződmény lett, mint amilyen én voltam. A kis Csernai Pityuka a maga szép, kerek fejével olyan szabványgyerek volt, hogy könyvben lehetett volna mutogatni. A kis Mohácsi Jancsika nemkülönben. Nekik már nem bölcsőben kellett átvészelniük azt a kezdeti időszakot, amikor az ember még tehetetlenül tűri a külvilágból érkező inzultusokat, ráadásul a szüleik élelmesebbek is voltak az enyémeknél. Csernai sógor együtt keverte a maltert apámmal, de közben, mint valami Kolumbuszt, új tájak felé hajtotta a nyughatatlanság. Kifigyelte például, hogy a szövetkezet frissen megnyitott takarmánykeverő üzemébe munkásokat keresnek. Azonnal jelentkezett is, majd pedig rábeszélte apámat, hogy csatlakozzon hozzá. Ismerve apám röghöz kötött természetét ez nem volt a legegyszerűbb feladat. Gyanítom, hogy a minden kockázatvállalástól betegesen viszolygó apám élete végéig ott maradt volna a malterosláda mellett, ha nincsenek azok a vasárnap délelőtti kártyázások András nagyapáméknál. Ha jó idő volt, kivitték a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalt az utcára, és délig verték a blattot. Nagyapámon kívül a két veje meg a szomszédok vettek részt ebben a játékban, ami nem a nyereményről, és még csak nem is a győzelemről, hanem egymás ugratásáról szólt. Alighanem itt beszélték rá apámat, hogy hagyja ott a kőműveseket és kövesse Csernai sógort a szövetkezetbe.

Ha rossz volt az idő, és elmaradt a kártyázás, apám a délelőtt java részét szépítkezéssel töltötte. A délutáni meccsre készülődött, ahová ekkoriban anyám csak úgy engedte el, ha engem is magával cipelt koloncnak. A hajszorítóban egy mérges kalózkapitányra emlékeztető apámnak ez nem nagyon tetszett, meg hát a nyilvánvaló szándékot is kiérezte a dolog hátteréből – anyám a világ legnagyobb haszontalanságának tartotta a labdarúgást –, de nem akarta túlfeszíteni a húrt, ezért inkább engedett. Közös meccslátogatásunkra mégis csak egyszer került sor, de az kis híján az életembe került. Apám letett a kapu mögötti, homokkal töltött távolugró gödörbe, és mert akkor már kifejlődött az a tulajdonságom, hogy néhány kaviccsal is órákig tudtam játszani, mint aki jól végezte a dolgát, fölment a tribünre a cimborái közé. Nekem fogalmam sem volt, mi zajlik körülöttem, és egészen addig békésen tapsikoltam az egyébként nedves homokot, amíg egy félmagasan megeresztett, süvöltős kapáslövés fejbe nem talált. Az ötvenes évek végén egy focilabda még belső tömlőből és külső bőrborításból állt, amit pertlivel fűztek össze, hogy a csöcs nevű dudor ki ne ágaskodjon belőle. Egy ilyen képződmény belsővel, borítással, csöccsel és pertlivel megvolt vagy két kiló, én pedig négyéves lehettem, ráadásul kezdődő angolkóros. Az egészből csak arra emlékszem, hogy színes trikós, izzadságszagú emberek próbálnak visszapofozni az életbe, és hogy egy idő után apám falfehér ábrázata is megjelenik közöttük.

Az eset után apám kárpótlásképpen elvitt a moziba cowboyos filmet nézni. Ez a varázslat mindenestől kisöpörte belőlem azt a fáradt kábulatot, amit a focilabda okozott. A cselekményből alig értettem meg valamit, de azt fölfogtam, hogy azok az óriások, akiket a vásznon látok, valami gonosz rablók ellen harcolnak, és a végén győzedelmeskednek. A moziból hazafelé menet a saját értelmezésemben még egyszer visszaidéztem apámnak az egész történetet: egyszer volt az a piros arcú, akire az öreg eleinte haragudott, de aztán jött a fekete kalapos, aki mindenkivel összeverekedett, aztán meg jöttek az indiánok és elrabolták a hosszú szoknyás nénit, de a piros arcú lóháton utánuk ment és elkergette az indiánokat, az öreg meg rájött, hogy a fekete kalapos csalt a kártyában, és utána már nem is haragudott a piros arcúra. Csak úgy áradt belőlem a szó, apám meg mosolyogva hagyta, hadd beszéljek. Nem vette észre, hogy ez az élmény megint kivetkőztetett nagy nehezen megszerzett emberi mivoltomból. Egy régebbi Magyar Szó oldalra, pontosabban arra a keskeny, fehér csíkra, amit a betűk szabadon hagytak, pálcikaemberekkel le is rajzoltam a magam történetverzióját, de az egész valahogy elcsúszott, mert szakadék is keletkezett benne, pedig ilyesmi a moziban nem szerepelt. Az én pálcikaemberkéim addig meneteltek az újság szélén, ameddig az a keskeny fehér sáv el nem fogyott alóluk, aztán valami madzagszerűségen leereszkedtek a derékszögben tovább folytatódó fehérségbe. A történet innentől már az enyém volt, azaz hogy csak lett volna, ha anyám föl nem szabdalja a Magyar Szó oldalt, és nem aggatja rá a vécében arra a szögre, ahol a hasonló osztályrészt nyert papírszeletkék sorakoztak. Kénytelen voltam a valóság mezejére áthelyezni a cselekményt, és a hátsó udvar prériszerű díszletét használni a játékaimhoz. Ebben csak az a fejlemény gátolt, hogy az udvarunkat akkoriban egy sereg kacsa tartotta a fennhatósága alatt, ami nyálkás, csúszós pocsolyagyártásban nyilvánult meg. Ha betettem a lábamat erre a területre, máris úgy összekentem magam, hogy anyámat a sírás kerülgette, de ha még el is hasaltam valamelyik kiálló gyökérben, szinte biztos, hogy nem úsztam meg verés nélkül.

 

 

 

 

Ezek az ágaskodó, tán a régmúlt átkát megtestesítő gyökerek az egyik menetrend szerinti zivatar után csúfosan kibabráltak az éppen nálunk vendégeskedő Csáti-Szabó nagymamámmal. Az égzörgés még el sem csitult rendesen, őt máris arra hajtotta a munkás vére, hogy kimenjen a veteményesbe valami levesbe valóért, de a lába beleakadt az egyik gyökérbe és elesett. Úgy maradt fekve, és kiabált, hogy menjünk segíteni, mert nem bír fölállni. Apám a zivatarok miatti félelmét azonnal elfeledve páros lábbal ugrott ki az elektromos szigetelőként magára húzott dunyha alól, és a sárban csúszkálva próbálta megközelíteni a nagymamámat, akinek olyan hátborzongató szögben állt a bokája, hogy azonnal látszott, eltörött. Apám egyedül nem is ment vele semmire, mert a nagymamám akkoriban volt a legjobb súlyban, de még ha nem így lett volna, egy férfiember akkor se tudja a tulajdon édesanyját úgy fölemelni, mint valami idegent. Végül anyámmal ketten cibálták be Csáti-Szabó nagymamámat a biztonságba, szakasztott úgy, ahogy egy csatatéren heverő sebesültet vonszolnak ki a kereszttűzből, miközben körülötte hangosan sziszegnek a halált hozó lövedékek.

A halál emlegetése nem is túlzás és nem is véletlen: nagyjából ebben az órában, amikor Csáti-Szabó nagymamám törött bokájára ólomecetes borogatás került, néhány házzal odébb, a cowboyos film piros arcú színészéhez hasonló bőrtónusú Dávid bácsit úgy megsuhintotta a guta, hogy csak lefordult a székről és meghalt. A mindentudó szomszéd Maris néni később azt állította, annyit sem mondott, hogy tarisznya. Érdekes módon, a szüleimet nem rázta meg különösebben ez a hír, pedig nyilvánvaló volt, hogy az addigi szabályok csődöt mondtak. Bármennyire is keskeny volt a Gyülekezet köz, a kaszás mégis befurakodhatott rajta, és még azt sem lehet mondani, hogy tudatosan csapott oda, ahová. Ha pedig mégis, akkor ebből a suhintásból egy kicsi a nagymamámnak is jutott, mert azt a bokatörést sosem heverte ki teljesen. Látszólag nyom nélkül felgyógyult belőle, de csak hónapok múlva, és aki ismerte, pontosan tudta, hogy a mozgása már nem a régi. Ahogy a hangversenytermek virtuóz hegedűművésze nem képes megélni a kávéházi asztalnál, most már ő sem boldogult volna kapával a kezében egy kukoricaföldön. Sosem derült ki, mennyire gondolta átmenetinek azokat a zombori éveket, de innentől fogva ha akart volna sem térhetett volna vissza a régi, szabad életéhez.

Ám az a délután valami mást is eldöntött: azzal, hogy a bigottan vallásos Dávid bácsi jobblétre szenderült, megszűnt a házuk előtt az a tanya, ami Róka öcsit és csapatát megakasztotta a felénk irányuló kalandozásában. A boszorkányszerű Ilka néni attól fogva magányosan ücsörgött a kiskapujában, és csak a tekintetével követte, ha egy lármás kölyökhad elsüvített előtte. A Róka gyerekek így egy határozott rohammal bevehették az egész közünket. Öcsi lett a fővezér, és bár a nagyobbak, például a Matolcsi fivérek erre csak legyintettek, meg tán Nagy Karcsi is, Bódvai Sándor meg én menthetetlenül a fennhatósága alá kerültünk. Számomra ez azt is jelentette, hogy az ártatlanságom rövid, de annál kínlódásosabb korszaka véget ért, és helyet adott a gyermeki képzelőerőt a valóság felé tornáztató véres kegyetlenkedéseknek.