Hull az eső, csipkedi az arcod.
Pocsolyák tükre ringat a sárban.

 

 

 

NÉZELŐDÉS

NOSZLOPI BOTOND VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

Emlék

Álmomban néha megpillantalak,
ébren az idő hajamnál fogva vonszol.

 

Hóvakság

Valahol hófödte mezőkhöz
lilán hozzáér az ég.
Egy ember áll a végtelen
középben, várja
a teremtést.

Baljós fehér homály
a vakszem üvegálma,
melybe fény tör
a sötétből,
az elme robbanása.

Míg otthontalan a lélek,
csak a honvágy
járja át. S a félsz, mint belép
a holt anyagból,
neked kínálva magát.

 

Istentelenül

Elgyengül karom, mi kenyérrel akart
dobni Uram, igéd szerint.

 

Intim

Összehúzódunk, mint a dióbél,
az éjszaka csonthéjában.

 

Gyász

Mint leszakadt gombok,
potyognak
az ég kabátjáról
a galambok.

Ő többé nincsen.
Egy forgószél közepén
vasalom
fekete ingem.

 

Szerencse

Azt hittem ilyen a véletlen,
ha feldobom, mindig írás.

 

Hatás

Amit magam mögött hagyok,
megpöccentett érmeként pörög.

 

Nézelődés

Ablak vagyok, ahonnan
a megfigyelő álmosan tekint
egy város ütemteremtő
lüktetésére. Nézi az embert,
miként alakul ki és alakul át,
a gépeket, a szakadó esőt,
vagy a verőfényt.

Gyűjtöm a képeket valahová,
valami közös tárolóba.
Befogom és bent alakítom a hangot,
a színt, az ízt, az érzést.

Valahol minden renddé szerveződik,
megtalálja helyét az érthetetlen,
kitárulkozik a talány.
Valahol, ahol pusztán az ablak van,
mely mögött nem áll senki.

 

Gép

Ma megpirítod a kenyeret, holnap
gyermeket nemzel egy hús-vér anyának.

 

Közös sors

E hattyú a kastélykert tavában
olyan, mint te a panellakásban.

 

Nyárutó

Forró a levegő,
port kavar, vihart jelez a szél.
Vöröses felhők gyűltek
a fejünk fölé.

Nincs idő, hogy megérintselek,
megnyugtassalak, emlékeztesselek
arra, amit egymásnak adtunk.

Nincs módja, hogy megszűnjék a félsz,
hogy az összekuszált szálakat
kioldják a hazugságok vagy az érvek.

Egyikünk se lép.
A tornácról nézzük,
ahogy a tavaszi vetést
elveri a jég.

 

Teremtő

Az Isten van, vagy nincsen.
Kétséget efelől nem hagyott.

 

Ősz

Hull az eső, csipkedi az arcod.
Pocsolyák tükre ringat a sárban.

 

A megfigyelő

Becsavarodtál a lepedőbe,
ezek az íves dombok,
hajlatok hófehéren virítanak most,
mint egy gipszszoboré.
Alig merek arcodra nézni,
mely olyan, akár a reggeli porhó.

Mintha bennrekedtem volna
egy múzeumban egymagam a tárggyal,
ami a holdfénybe merül.

Akaratlanul is belegondolok,
hogy elfogy az idő,
megvirrad, és a látogatók
avatatlan, zajos hada tör ránk,
s te fakó szemmel követed,
ahogy elvegyülök a tömegben.

 

Per

Távollétünkben a bírák
a boldogságot elnapolták.

 

 

A versekhez Haarberg Orsolya természetfotóiból válogattunk - Fények játéka a vizen (Hargita), Fények játéka a vizen (Svédország, részlet), Buborékok a jég alatt (részlet)