SÓS DÓRA: Paleozoikum – VERSEK

Bábel, légzése a rendnek,
mészvázból rakta tornyait.
a tengerek nem szellőztek.

SÓS DÓRA

PALEOZOIKUM

~ 542-251

I.
Ordovícium-szilur
        ~ 443

a Tejút egyik spirálkarjában,
6000 fényévnyire a Földtől
hipernóva robbant. a bolygó
ózonrétegének negyedét letépte.
a Nap ötszörös erővel tűzött,
és a planktonokat szétégette
az ultraibolya-sugárzás.
Hurrikánok pörgettyűi verték
a sziklához, ami élt, és évezredes
éhezés következett. a víz lehűlt.
az északi félgömb eljegesedett.
a tömbök kigúvadtak, elszívták
a világóceánt, és minden olvadás
tetemeket sodort vissza a partról.
átrajzolták az idegen áramlatok
a mélyóceánt, és furcsa édesvizek
lassították a hő útjait.
Bábel, légzése a rendnek,
mészvázból rakta tornyait.
a tengerek nem szellőztek.

trilobiták kúsztak a tengeraljzaton.
          háromkaréjú ősrák, erős kitinvázzal.
          a fejpajzson két antenna, oldalt álláb,
          a test végén farok. erős kötelékben
          gyűltek a mélyben.
          sokat összegömbölyödve ért a halál:
          védekeztek. más maradványnál
          a testről levált a páncél:
          vedlés után pusztulhatott el.
          test a testhez kapcsolódott,
          és hullámzó láncban temetődtek el.

          a pörgekarúak az árapály áldozatai lettek.
                    a kagylósféreg a fenékhez tapad, szűr.
                    teknőiből csillókoszorú, tapogató
                    bizonytalanodik elő. veszélyt érez.
                    spirálos forgókarja kopoltyú.
                    egy ideje küzd, kihagy, koszos.
                    nem újulnak meg a vizek,
                    mégis túl sok minden változik.
                    az árulás terjed – a partra sodor.
                    nincs mivel menekülni.
                    a ház törékeny. lassú, biztos hullámzás
                    zúzza össze. az évtizedek elropogtatják
                    a héjak szilánkjait, a többivel
                    az anoxia végez lassan a mélyben.

*anoxia: oxigénben szegény fenékvizek

II.
Devon-karbon  
        ~ 376

izgatottan mocorognak a héjak.
Tájfun, Gaia és Tartarosz utolsó fia
veri börtöne falát – fekete karjai
keletet és nyugatot érik; zúzva,
feszítve a tenger sziklagyomrát.
ujjai helyén tátogó sárkányfejek
nyílnak, bimbóznak és vedlenek.
morgás és füst szivárog. nyugtalan,
torz tudat az övé: szennyezi és
hevíti a vizet. testét szárnyakkal
tartja a magma fölött, és szemén
át tűz lövell, nyomában mérges gázok
terjengenek. Tájfun lávát sír.
felnyílnak a héjak, forró tengervíz
forralja át a tenger. a szétfőtt
állatok némák. tetemeik lebegnek,
és állati belsők hámlanak alá.
szeplők a kék dermarétegen.

    a vulkanizmus évezredei.
    kínzott korallzátonyok,
    izzó varratok Tájfun torlaszain.
    rákok és kétéltűek csontsapkái
    ütnek át a bacilusos iszapon.
    a lánc alsó szemétől
    feslik föl a devon.

tenyérnyi, porcos hal bújik meg
a zátonytemetőben. jelentéktelen
dimorf nőstény. ideges rángással
döfködi tüskés orrával a talajt,
belsejében pedig apró embrió,
méhlepény, köldökzsinór. az első
elevenszülő gerinces. Materpiscis,
az ’anyahal’ testében menti utódját,
és évmilliók múlva kőből fejtik
ki mindkettőt, a kicsit megszületetlenül.  

    a satnya cserjés a múlté. a felszín  
    spórás ősharasztok inváziója,
    lombjaik közt rovarok légifolyosói.
    a mocsári aljnövényzet hazug,
    a talajosodás zöld algával síkosít,
    de nincs szava a tengernek
    felfedni a növények túlkapásait.
    szívják, szűrik a szén-dioxidot,
    míg az üvegház hűlni nem kezd,
    és szívják tovább, míg a trópusi Föld
    fagyba, hóba nem dermed.  
 
a fél kilométeres mélységekben
üvegszivacsok lebegnek –
átlátszók, elvitathatók.
gyönge jel kehelytestük
kristályos üvegszálain a tél.
a mélyben tört rovátkák
a kihűlt Tájfun dühöngései.
hallgatag a víz és öreg.
gyászredői a csontsapkákat
lefedő súlyos, fekete palák.