Szentek életrajza helyett

INTERJÚ

Nyáry Krisztián Így szerettek ők című kötete az irodalomtankönyvekben szereplő írók, költők magánéletének pikáns részleteit gyűjtötte össze. Az interneten nagy sikert aratott sorozat könyvformátumban is népszerű lett. A szerzőt bulvárról, forrásanyagról, felfedezéseiről, Wassról és Nyirőről, valamint a kortársakról kérdeztük.

Szentek életrajza helyett

Tavaly év elején kezdted el publikálni a Facebookon a magyar költők szerelmi életéről szóló bejegyzéseidet. Nagyon hamar népszerűvé váltak, pár hónap alatt 25 000 online olvasód lett.  Ezért jelentetted meg most kötetben is?

Nekem eszembe sem jutott, a kiadók gondolták úgy, hogy érdemes könyvet csinálni a Facebook-posztokból, ha már ilyen sokan olvassák. Én csak letettem a voksomat közülük a Corvina mellett. Úgy gondoltam, hogy a formabontó, internetes alapú tartalomhoz régi vágású kiadó dukál. Az viszont végig zsákbamacska volt, hogy megveszik-e a könyvet, hiszen majdnem ugyanazok a szövegek ingyen is elérhetők az interneten, de végül is nem én kockáztattam a pénzem, hanem a kiadó. Nekik lett igazuk.

Negyven izgalmas történetet tartalmaz a könyv Petőfitől  Ady Endrén át Kassák Lajosig és Szabó Magdáig. Milyen szempontok alapján válogattál?

Tudományos szempont nem volt, legfeljebb annyi, hogy a szerzők többsége ismert legyen, s csak néhány kevésbé ismert írót emeltem be a facebookos történetekből. Fontos volt, hogy legyen róluk nyomdai minőségű, jó kép. Egyébként önkényesen válogattam.

Kezdetben azokról szóltak a bejegyzéseid, akik a leginkább érdekeltek, később a lista olvasói javaslatokra is bővült. Azt mondod, nem írnál olyan művészről, költőről, íróról, akitől idegenkedsz, alkotói világa nem érdekel. Ki nem foglalkoztatott egyáltalán?

Aki nem foglalkoztat, az nyilván most sem jut eszembe. De hogy mondjak konkrét példát is: Wass Albertről vagy Berkesi Andrásról nem írnék, sem az életművük, sem az életrajzuk nem vonz, pedig sok olvasójuk van.

Olvastam, hogy Polcz Alaine története volt számodra a legmegrendítőbb. Ő tudott ugyan Mészöly nőügyeiről, mégsem olvasta el levelezéseit, személyes papírjait. Aztán azt tervezte, hogy férje halála után könyvet ír a szeretőkről. A hozzá való különleges viszonyodban közrejátszik a személyes kapcsolat, az, hogy Polcz Alaine gyerekkorodban vigyázott rád?

Sok megrendítő történet van, de csakugyan ez az egyik. Ami a személyes kapcsolatot illeti: én egy kedves nénire emlékszem, akinek egy óriási terepasztala volt tele játékokkal. Ez a Tűzoltó utcai gyermekklinikán történt, ahol ez a súlyosan beteg gyerekek terápiás eszköze volt, amit Alaine néni dolgozott ki, anyám pedig az ő osztályán volt pszichológus. De a könyveit csak felnőttként olvastam. Ő volt az első író, aki megírta annak a mintegy kétszázezer magyar nőnek a sorsát, akit a világháború alatt az oroszok megerőszakoltak. A legtöbb családban beszélni is tabu volt erről, de volt olyan is, hogy az áldozatokat  kiközösítette a saját környezetük. Mindezt a saját életén keresztül, döbbenetes erővel írta le az Asszony fronton című könyvében. Ezért amikor huszonévesen hozzáment Mészölyhöz, már nem egy fiatal lány, hanem egy érett, sokat szenvedett asszony volt. Az életigenlése, és felülemelkedése a férje alkalmi kapcsolatain is talán erre vezethető vissza.

Mészöly Miklós és Polcz Alaine (Forrás: www.cultura.hu)

Kevesen tudják, hogy Léda férje, Diósi Ödön homoszexuális volt, akinek a feleség eltűrte „furcsa hóbortjait”. Hogyan bukkantál rá erre az információra, hiszen erről nem lehet olvasni Léda vagy Ady naplóiban?

A gyanút az ültette el bennem, hogy életük végén Léda és Diósi szinte egyedül Rozsnyay Kálmán műgyűjtővel és feleségével, a Szil nevű költőnővel érintkeztek. Rozsnyay, bár többször nősült, bizonyíthatóan a férfiakhoz vonzódott, fiatalon a homoszexuális Rodin és Oscar Wilde „titkáraként” is tevékenykedett. Ekkor villant be, hogy Diósi esetében is ez lehet a magyarázat. Ezután olvastam Czeizel Endre egy tanulmányát, aki más úton szintén erre jutott. De Léda is tesz a férjére egy-két finom utalást a leveleiben: „S ez a Dodó, hogy szereti ezt az embert, néha féltékeny vagyok rá”, vagy „ő jó, kedves, többé-kevésbé, inkább megértő pajtásom, kivel ki lehet egész jól jönni, ha nem zavarja meg az ember az ő kis privát életét s passzióit.”

Igyekeztél szem előtt tartani, hogy a szomorú és a vidám sztorik száma nagyjából egyforma legyen. Kinek a sorsa volt a legszerencsésebb?

Talán Mikszáth Kálmáné, aki ugyan egyszer elvált a feleségétől, hogy a jobb élethez szokott asszonynak ne kellejen mellette nélkülöznie, de később újra elvette, és boldog házasságban éltek életük végéig. Még idősen is kedves, évődően szerelmes levélkéket küldözgettek egymásnak. Annyi szomorúság persze ebben is van, hogy Mauks Ilona végül is agyonszerette a férjét, mert nem volt szíve kímélő ételeket adni neki, pedig az orvosok megmondták, hogy a szíve nem fogja bírni a túlsúlyát, életmódváltásra lenne szüksége. „De mikor úgy szereti!” – mondta és főzte neki továbbra is a nehéz palóc ételeket.

Szendrey Júliáról is kevesen tudják, hogy jobb sorsa érdemes volt. A fiatalon özvegyen maradt költőfeleség életében nem teregette ki a szennyest, naplója is sokáig nem volt nyilvános. Az életrajz fényében hogyan látod az irodalmi jelentőségét, hiszen ő maga is írt?

Vele annyiban is igazságtalanul bánt az élet, hogy nemcsak az gyökeresedett meg róla generációk fejében, hogy hűtlen lett Petőfi emlékéhez, hanem az is, hogy legfeljebb műkedvelő verselgető volt. Pedig van egy-két kifejezetten jó verse, különösen, ami a férje halála után keletkezett. „Növényként tengődni, / Féregként tenyészni, / Életföladatom!” – ezek például nagyon erős sorok. Verseinek többsége máig kiadatlan, pár közülük néhány hete jelent meg a 2000 c. folyóiratban. Ráadásul műfordítóként sem volt tehetségtelen, ő fordította le először például Andersent.

Kassákot megutáltad – olvasom egy korábbi interjúban. Miért?

Ez így túlzás, csak néhány napra haragudtam meg rá. Nagyon cudarul bánt a feleségével, aki egy példaszerűen remek asszony volt. Simon Jolán nélkül nincsen magyar avantgárd, ő menedzselte Kassák lapjait, szervezte az előadóesteket, s eközben háziszolgája is volt a férjének. Végül öngyilkos lett, és Kassák csak húsz évvel később írta meg hozzá az első szerelmes versét. Ennek persze nincsen köze ahhoz, hogy Kassák eközben remekműveket írt – egy nagy költőnek nem feltétlenül kell nagy embernek is lennie. Aztán később abba is belegondoltam, hogy egy ilyen egyenlőtlen, igazságtalan partnerkapcsolathoz is két ember kell: egy, aki adja, egy pedig, aki eltűri a bántást.

Kassák Lajos (Forrás: http://www.kieselbach.hu)

Az örök kérdés: a szerzők életrajza nélkül más értelmezést kapnának a művek?

Egy jó versnek akkor is működnie kell, ha semmit sem tudunk a szerzőjéről és a keletkezési körülményeiről. De sokat hozzá tud tenni az értelmezéshez, ha ismerjük azt a közeget, amiben keletkezett, és a költőjének az életét. Szegényebbek lennénk, ha nem tudnánk, hogy a Nem tudhatom című verset a hazaszeretetről az a Radnóti írta, akit a hazaszeretet nevében honfitársai meggyilkoltak.

Egy székelyudvarhelyi könyvtáros szerint többen olvasták azokat a szerzőket, akikkel foglalkoztál az internetes bejegyzéseidben. Van erről bővebb információd?

Nincs. Csak visszajelzések, hogy egy-egy posztom kedvet csinál az olvasáshoz. Nincs semmilyen magasztos szándékom, de kétségtelen, hogy az írásaimnak lett egyfajta olvasásnépszerűsítő funkciója. Sok gimnazistával találkozom, és büszke vagyok rá, hogy volt közöttük, aki nálam olvasott először Tersánszkyról, és ma már a kedvenc írója.

Szerinted – hiszen Te egyetemi oktatóként is dolgoztál – miért csak részleges, lebutított életrajzokat tanulnak a diákok az iskolában, de még az egyetem padjai között is?

Mert az iskolai irodalomoktatás gyakorta kultikus szemléletből közelíti meg a szerzőket. Amikor 150 éve megjelentek az első modern népiskolák, az írók életrajzát a szentek életrajza helyett tanulták a gyerekek. Sokszor még ma is így van ez.

Az a célod, mondod, hogy hús-vér emberekként tűntesd fel közismert alkotóinkat. Lehetségesnek tartod, hogy új könyved iskolai tananyag legyen?

Nem. Ez egy szórakoztató ismeretterjesztő könyv, nem is akar több lenni. De annak örülnék, ha a jövő tankönyvei az adott korosztály számára érdekesebb módon mutatnák be a szerzőket.  Mert 10 és 16 éves kor között eldől, hogy valaki fogyasztója lesz-e az irodalomnak. Ha egy kamasz unalmas adatokkal telezsúfolt tantárgyat lát benne, akkor felnőttként aligha fog regényeket vagy verseket olvasni.

Mikor kezdtél el erdélyi szerzőkkel is foglalkozni? Tamási Áron, Bánffy Miklós, Jékely, Áprily tudomásom szerint behatóbban érdekelt, ám azt is említed, hogy a Szilágyi Domokos besúgói múltja kapcsán keletkezett botrány elijesztett. És Hervay sem érdekelt?

Dehogynem, akárcsak Kemény János, Karácsony Benő vagy Berde Mária. Vagy a régiek közül Kemény Zsigmond. Örülnék, ha sokkal nagyobb teret kapnának a magyarországi kánonban is. De a Szilágyi-Hervay házaspár sorsa annyira tragikus a besúgással terhelten is, hogy egyszerűen nem tudok hogyan hozzányúlni. Azért még nem adtam föl.

Azt mondod, hogy Nyirő, illetve Wass Albert helyett érdemesebb lenne Bánffyt kanonizálni, aki a politikai logika szerint is jobban megállná a helyét, hiszen konzervatív volt, de nem vallott szélsőjobboldali eszméket. Irodalmi szempontból pedig azért tartod nagyra, mert érthető, olvasmányos műveket írt, nem pedig lektűrt. Nyirő és Wass ezek szerint nem a legkedvesebb szerzőid. Miért? Milyen magánéleti érdekességeket lehet róluk tudni?

Mivel kevéssé érdekelnek, nem merültem el az életükben. Wasst íróként sem szerepel az ötven legjobb erdélyi szerző általam elgondolt toplistáján. Nyirő más: ha csak a Jézusfaragó embert vagy az Emberek a havason forgatókönyvét írta volna, máris jelentős örökséget hagyott volna maga után. Nem véletlenül kapott Babitstól Baumgarten-díjat. De sajnos elolvastam a soproni nyilas parlament jegyzőkönyvét is, és ő bizony nem mosható tisztára: feketeöves nyilas volt. Az, hogy valaki a szélsőjobb felé tapogatózott a 30-as években, megbocsátható, főleg, ha később időben eszmélt, mint Szabó Lőrinc vagy Németh László. Olyan ez, mint később a lelkes kommunistaként induló írók felébredése az 50-es években. De Szálasi mellett harcolni az utolsó töltényig, és megszavazni Bajcsy-Zsilinszky de facto halálos ítéletét, miközben egy Tamási vagy egy Bánffy életveszélyben bujkált, számomra megbocsáthatatlan. Ezért nincs kedvem Nyirőről kedves szerelmes történeteket írni.

Bánffy Miklós (Forrás: www.literatura.hu)

Orbán János Dénes a könyvbemutatódon megjegyezte, hogy az írók, költők mindig is egzaltált emberek voltak, némelyikük magánélete érdekesebb, mint maga az életmű.  Szerinted a könyvedben szereplő alkotók közül ki tartozna ebbe a kategóriába: érdekes magánélet, viharos szerelmei viszonyok – kevésbé izgalmas művek?

Nem igazán érdekelnek a rossz írók és rossz költők. Persze, ha például a Saroltaként született Vay Sándor élete nem lett volna páratlanul izgalmas, nem jutott volna eszembe, hogy levegyem a polcról az írásait. De ha ezután nem derült volna ki, hogy Krúdy egyik előfutára, akkor nem foglalkoztam volna vele.

Könyvedet meglévő irodalomtörténeti adatok alapján állítottad össze. Senki nem vetette a szemedre, hogy tulajdonképpen ő kaparta ki neked a gesztenyét?

Nem. Az irodalomtudományban, mint egyébként minden leíró bölcsészettudományban, a könyvek 95%-át másik könyvekről írják. A maradék 5% az eredeti levéltári felfedezés. De hát ez nem is az új dolgok felfedezéséről szól, mint a kísérleti fizika, hanem az új értelmezésről, a különböző olvasatokról. Az én hozzáadott értékem annyi, hogy egy szélesebb közönség számára ismertté teszem, amiről talán csak néhány irodalmár tudott.

Fölmerült az is, hogy bulvárosítasz, hiszen kiteregeted a magánéleti kulisszatitkokat. Kolozsvárott azt mondtad ennek kapcsán, hogy Magyarországon sajnos csak a Blikk-szerű bulvárt ismerik. Felénk miért nem ismerős az angolszász infotainment?

Mert az irodalmi felfogásunk arisztokratikusan szigorú, a szórakoztatás élesen elválik a tudományosságtól. Elég kinyitni egy irodalomtörténeti folyóiratot: német típusú tudományos dolgozatokat olvasunk, nem angolszász vagy francia jellegű esszéket. Ugyanez megvan a bulvársajtó és a szeriőz újságírás között: éles különbség átmenet nélkül. Máshol ez nincs feltétlenül így.

Gyarmati Fanni az egyetlen élő szereplője a könyvednek, ódzkodsz a kortárs alkotóktól, róluk nem tervezel hasonló jellegű művet.  Miért? Az olvasás népszerűsítése a jelenkori irodalomra is ráférne…

De mert magánéleti történeteket írok meg, óhatatlanul még élő kortársak érzékenységét sérteném. Ha Ady szeretői ma még élnének, nem biztos, hogy szívesen olvasnának magukról.  Író barátaimnak meg is szoktam mondani, hogy nem kell félni, először szépen meg kell halni, aztán várok harminc évet, és csak akkor írom meg, amit tudok róluk.

Varga Melinda