Ugrás a tartalomra

Dugótér - Vasárnapi levelek - "második évad" II/1.

Semmi különös nincs abban, hogy a város lakói között kis idő után megjelennek az esetlegesek, a véletlenek, az elesettek, a különösek, a megdöbbentőek, és a normálisok, s mindezek kiválva a városi rétegek sűrű és átláthatatlan szövetéből nagy előszeretettel találkoznak valamely különös, kimondhatatlan, és a tudat alatt mély misztikus tartalommal megtöltött helyen. Ez a hely: a tér. A tér a teremtés középpontja, amely azért adatott, hogy eldőljenek a világ dolgai.

Már a római korban – ahogy mondani szokták, ha valami nagyon rég óta megmagyarázhatatlanul így van – a „jónép” a Forum Romanumon csapta agyon az időt, mindenekelőtt pletykával és főleg szerelemmel. Különböző ürügyeket persze ott is kifundáltak, vagy összeloptak korábbi népektől a lepedőbebújt latinok, így született meg a mára már kissé eltúlzott jelentőségű politika és jog, és az egyre kevésbé ismert retorika, s talán még az a különös társasjáték, amelyet ma már nem nagyon tudnak legjobb tudósaink sem rekonstruálni lombikjaikban és számítógépeik sem tudták újrateremteni, pedig a neve fennmaradt e játéknak, úgy hívták, hogy poétika.

Tehát régen is furcsa dolgok történtek a tereken, főleg az olyan téren, amelyet valamely helyi nagyemberről neveztek el, ám a köznyelvben a név átalakult, s egy közönséges tárgy nevét felvéve került bele a legizgalmasabb és legfurcsább dialógusokba.

Dugó-tér. A tér, amelynek nevéből arra következtetünk, hogy valami egészen összetett dologra is alkalmas nem csupán a találkozásra. Neve az ölelésre szomjas emberi szívben csupa kedves emléket ébreszt, illatokat és fényeket juttat eszibe, hosszú és mély beszélgetést és szerencsére rengeteg üres locsogást, amelynek szavait, mint amiket kisgyermek fútt szappanhártya ölibe, úgy kapta fel az auster, a déltengerekről idelopódzó éhes szél, amely a három határtól a Napváros felé csalja a melegebb időt, s e szavak opálos hártyáját a magasan ragyogó alföldi nap festette meg fénylő ujjaival, hogy aztán mintha sose lettek volna, éppen mint azok, kik e szavakba életet leheltek, kipukkanjanak s tovatűnjenek az azúrkék égen.

Ülök a Dugón. Mint a kádban, amikor az ember, annyira szereti a másikat, hogy önként vállalja ezt a kissé kellemetlen - vagy ki tudja? – mindenesetre: érdekes oldalt. És máris megjelenik valaki, vagy meg volt beszélve, hogy „Találkozunk a Dugón!” vagy csak összefutnak, eltévednek, erre járnak, itt ücsörögnek, néznek, semmit se tesznek. „Ezeknek egyszerűen semmi más dolguk nincs?” – kérdezik a Dugótéren átrohanók, de azok, akik átrohannak a Dugótéren valójában életükön rohannak át, azon, amely csak most, csak egyszer, csak itt, csak benne zajlik, s a lélek meglehet halhatatlan, de soha többé nem lesz ilyen, mint éppen most, ilyen szép, ragyogó, vagy ilyen esős, vagy hóval betakart, vagy napsütötte.

A városban akkor kezdenek elromlani a dolgok, ha megszűnnek a helyek, ahova emberek kötődnek, minden szeretettükkel és minden múlandóságukkal. A felújítások hevében elfelejthetjük, hogy a díszletek kimázolása édeskevés. Mert mögöttük ott maradnak a múlt idők topánkáinak topogásai és a sietős cipők vad dobogása. Az elmúlt idők elmúlt embereinek lépései úgy szövődnek bele a téglák fugái közé, mint a szívdobogás az emberek bordái közt, s amikor az értő doktor ráteszi kezét a tér bordáira, a tér törékeny körvonalaira, érzi, hogy az idő szíve hogyan ver, hogyan löki egyre csak tovább a város ereiben a vég felé a lét vörös folyamát.

De az értő doktor azt is tudja, hogy ha hevesen ver a szív, akkor le kell ülni, meg kell nyugodni néha, s a szemlélődő magatartás a legbölcsebb, amit ember tehet a nagy rohanásban. Mert hova is rohannak? Lemennek, hogy feljöhessenek. Felkelnek, hogy lefekhessenek. Kimennek, hogy bejöhessenek. Ideadják, hogy odaadhassák. Megveszik, hogy eladják, s eladják, hogy megvegyék.

Csak a Dugótéren szemlélődők kezdenek el másként viselkedni. Azon felül, hogy szinte minden nap eltelik néhány óra, amely a rohanóknak könnyen úgy tűnik, hogy az égvilágon semmit sem csinálnak, a Dugón ülők elkezdenek felkelni, hogy felkelhessenek. Lefeküdni, hogy lefekhessenek. Szeretni, hogy szerethessenek. Önmagáért a létért lenni.

Különösebb filozófia nem köti őket össze. Nem tették le a voksukat semmi nagy közös ügy mellett, nincs bennük semmi fölösleg, és bizonyosan nem így akarják világukat megváltani, életük célja meg aztán végképp nem az, hogy a Dugón ücsörögjenek.
Ők csak ülnek. Minden nap egy keveset.

Van köztük olyan, aki már évtizedek óta, minden második pénteken, délután tizennégy óra három perc negyvennégy másodperckor megáll a tér közepén és… körbenéz. Ő mindössze ennyit tölt a Dugón. Mégis az évek során a megfelelő mennyiségű idő összegyűlt szívének titkos kamrácskáiban, hogy megteljen azzal a mássággal, ami a Dugótéren ücsörgőket elválasztja a városlakóktól. Van persze olyan is, aki az ország másik végéből - szép tavaszi reggelen nyomtalanul eltűnve - levonatozott a déli városkába, kiült a térre, és hét éven keresztül kritizálva, kissé morcosan, de mégis elégedetten egy menetben ülte le azt az időt, amit az ember életének pörgő perceiből az ilyen különleges helyekre szánhat. Ezek a normális esetek, a szélsőséges Dugótérre járókat most inkább nem említjük.

Tengely volt tehát a jelenkor hömpölygő és bűzös mocsarának irtóztató áradatával szemben annak a pár szerencsétlennek, akik különböző geográfiai, gazdasági, társadalmi, pszichológiai és mindenekelőtt érzelmi okokból ideszoktak. Tengely, amely körül megfordult a világ.
A tengely körül kávét vettek a dohányboltban, dohányt az újságosnál, bort a kávéházban, füstölőt a ruhaboltban, híreket a borbélynál, tanácsot a gyógyszerészetben, versrészletet a kispékségben. De a tengelyen ücsörögve kávéjukkal, dohányukkal, borukkal, füstölőjükkel, híreikkel, tanácsaikkal, verstöredékeikkel: igazából nem kezdtek semmit, minden kiegészítővé és kellékké vált, csak ültek és figyeltek, mert mint ahogy a költő mondja, kell valaki az üléshez és a figyeléshez. A világ végtelen idejének mézezett teje úgy folyhatott volna a távoli feketelyukak likas fazekába, hogy a Dugótéren ülők észre se veszik. És ez így volt jól.

Mindaddig, amíg egy cirkuszi sátort nem állítottak a tér kellős közepére.

Annyira megdöbbentő volt, hogy pár napra még a tradicionalista ücsörgők is gondolkodóba estek, hogy ücsörögjenek-e mellette, avagy se. Természetesen ücsörögtek. Az volt ugyanis a különös, hogy még a legfeledékenyebb is emlékezett arra, hogy valaha, réges-régen, a sátor állítása előtti óidőkben, a tér közepén, vidám szökőkút lövellte magosba a vízsugarakat, mintha mélyén kert végiben kardozó kisfiúk kacarásztak volna. Emlékeztek, hogy volt itt egy kis kerek szökőkút tehát, amely igaz kellően lepattant volt, de mégis bájos teknőnek számított az itt ücsörgőknek, olyannyira, hogy volt, aki gyermekét vizében keresztelte, s volt, aki ott hozta össze, így tehát érthető, hogy mégis csak furcsállották, bár tény, hogy sokáig nem izgatták magukat a helyiek, hogy mégis miképp került ide ez a cirkusz? S ha már itt van, mikor fog megnyitni, kik játszanak benne, és mit adnak elő?

A legkülönbözőbb indokok közül elég, ha csak kettőt említünk. Nagyon valószínűtlenül hangzott, hogy felújítás céljából emelték, s nagyon valószínűen, hogy egy vízicirkusz települt a tér közepére, s tekintettel a sátor nem túl nagy méreteire törpebálnákat idomítanak benne törpevitézek. A szökőkúti törpebálna azonban – mint az köztudott – rendkívül szégyenlős, ezért sose nyílik meg a cirkusz, csak naphosszat azt hallani belőle, mint aprítják nagy gépekkel neki a messzi tengerekből nehezen ideszállított, de számára sajnos óriás makléra rákocskákat. Estére aztán elfárad, s csak a legcsöndesebb szemlélődők hallják, hogy a Dugótéri szökőkútban, a cirkuszi sátor óvó fátyla és az éjféli szerelmesek csókjainak csattanása mögött nagyot csobban egy jóllakott bálna.

Érdemes tehát saját magunknak kiülni. Nyugodtan szemlélődni. Várni és pihenni. Türelmesen hallgatni, hátha azon felül, hogy természetesen megtudjuk, mi a politika, retorika és poétika, pláne azt, hogy mi az élet értelme, és hogy melyik déltengeri szigeten lakik a jóisten, no meg hogy melyik kisleány tüsszentette tele a szerelem náthájával zsebkendőjét, szóval, hogy sikerül végre kideríteni az igazságot, arról, hogy történik-e egyáltalán, s ha igen mi történik a szeretett terünkön: a Dugón.


Az "Első évad" 44 vasárnapija elérhető itt:

  • Vasárnapi levelek 44. – Sose azt nézd
  • Vasárnapi levelek 43. – A balinéz tánc alkímiájáról
  • Vasárnapi levelek 42. – Vészjelzés a  Paradicsombol
  • Vasárnapi levelek 41. – Az összedőlt szimmetriák kertjéből
  • Vasárnapi levelek 40. – A nemes emberről
  • Vasárnapi levelek 39. – Halló-halló Bandung
  • Vasárnapi levelek 38. – Jamu
  • Vasárnapi levelek 37. – Faludy György a tévében
  • Vasárnapi levelek 36. – Azúr Óperencián
  • Vasárnapi levelek 35. – Horatius Noster
  • Vasárnapi levelek 34. – Halott ember - Levél  egy fiatal költőnek
  • Vasárnapi levelek 33. – A magyar literatúra állaputtyárul
  • Vasárnapi levelek 32. – Visszaadni mindent - Hollán és Krajcsovics
  • Vasárnapi levelek 31. – A Világ Ura
  • Vasárnapi levelek 30. – Az iránytű
  • Vasárnapi levelek 29. – Egy ember, egy fa
  • Vasárnapi levelek 28. – Balaton ősszel
  • Vasárnapi levelek 27. – Szentháromság 66
  • Vasárnapi levelek 26. – Af ilozófus háza
  • Vasárnapi levelek 25. – Vallis Clausa
  • Vasárnapi levelek 24. – Bölcsesség a szerelemben
  • Vasárnapi levelek 23. – A fülemüle éneke
  • Vasárnapi levelek 22. – Lánglovagok vs Költö - Interjú  Jónás Tamással
  • Vasárnapi levelek 21. – Szép vagy, legalább nekem szép
  • Vasárnapi levelek 20. – Hely-emberek
  • Vasárnapi levelek 19. – A hátsó udvar
  • Vasárnapi levelek 18. – A kék gömb
  • Vasárnapi levelek 17. – A régiségvásár
  • Vasárnapi levelek 16. – A tükörember
  • Vasárnapi levelek 15. – Költő a könyvhéten
  • Vasárnapi levelek 14. – Ablak az égen
  • Vasárnapi levelek 13. – A  derű
  • Vasárnapi levelek 12. – Zsennyéről
  • Vasárnapi levelek 11. – A madárember
  • Vasárnapi levelek 10. – A Tisza és Szeged megromlott szerelmi viszonyáról
  • Vasárnapilevelek 9. – A szent piac
  • Vasárnapilevelek 8. – Péntek 13
  • Vasárnapi levelek 7. – Hiroshige
  • Vasárnapi levelek 6. – Egy virágpiac színei
  • Vasárnapi levelek 5. – Hanzély Márton, a világhírű időutazó és alkimista sétája a Boszorkányszigeten
  • Vasárnapi levelek 4. – Ünnep
  • Vasárnapi levelek 3. – Feketehegy
  • Vasárnapi levelek 2. – A versről
  • Vasárnapi levelek 1. – Lettres du dimanche
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.