Diurnus naplójegyzete: Kis erdélyi sztártörténet
• Akkoriban csak politikus – egyetlen politikus – lehetett sztár, de Széles Anna kivétel volt. Nem kinevezett csillag volt, hanem azzá lett, és nem kellett félteni tőle a politikai trónt. Tömegszerelem volt, vigasz, a „nekünk is van valakink” kultusza. És a romániai magyar színház a lehető legalkalmasabb volt erre, mert ott akkor líraian összemosódott a színházba járás a templomba járással, a színpadi beszéd azzal, amit mi, a közönség, ki sem mertünk mondani. Voltak nagy, erős bariton, basszus meg hőstenor színészeink, de alt- meg mezzoszoprán, imádott színésznőink is, az ő színpadi szerepeik politikailag értelmezhetőbbek voltak. Őket veszélyeztettük az abszolút rajongással. Széles Anna olykor annyira a lírai naivát, az ártatlant játszotta, hogy Őt (úgy éreztük), veszélytelenebbül sztárolhattuk.
• Nincs a kezem ügyében a bukaresti (akkor egyetlen) Televízió magyar műsorából idevágó névsor. Vadász Zoltán (Csép Sándor filmje), Kovács György (Fischer István háromrészes, Pesten is bemutatott művészi dokumentumfilmje), a Nagy István Özönvíz előttjéből rendezett (kisebbségi) magyarság-tragédia Harag-bemutatójának négyese (Lohinszky, Farkas Ibolya, Anatol Constantin, Illyés Kinga), vagy a mindig mindenkinél erősebb Tanai Bella, a mindenkor zseniális Taub János (micsoda Örkény-bemutatók! Csehovok! Brechtek! Plautusok!) – és sorolhatnám napestig, mert akkor titokban és csak este a színház körül forgott az ottani magyar világ – szóval Annikó volt akkor az ártatlan-szőke, örökké-kislány, lírai virágszál, láttam én nyíltszíni tapsot, amikor nem is a színpadon jelent meg, hanem besétált a nézőtérre és leült.
• A múltat már azok se értik, akik emlékeznek rá, átélték. Széles Anikóért, ha megbetegszik, ha vért kellett volna adni neki, vagy valamilyen transzplantált szervet, de akár eleven szemet, szívet, sorban álltunk volna donorokként. Igaz, voltak még sokan, akikért sorban álltunk volna, sokan a nem-naivak és nem naivák közül is. Ebben a műfajban azonban őt szerettük a legjobban, mert úgy tűnt, ő volt a legvétlenebb. (E szövegben csak azért uralkodik a múlt idő, mert eltűnt világot idéz, melyből a most pesti Széles Anna nem tűnt el, és már nem is tűnik el soha.)
